Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Városok - Az elhagyottak és árvák városa

 

Egyszer volt, hol nem volt…

 

 

A fővárostól kétszáz kilométerre terül el, az Elhagyottak és Árvák városa. Az egész települést iskolák, és gyermekotthonok uralják. A várost gyerekek lakják, akiket, mint a város nevéből is adódik, szüleik elhagytak, vagy meghaltak, de nincsenek egyedül, hiszen minden gyereknek szüksége van felnőtt felügyeletre.

A város, különböző korosztályoknak ad otthont. A pólyásoktól elkezdve a kamaszokon át, a nagykorúság küszöbén álló fiatalokig, mindenki megtalálható ezen a helyen. Különböző kerületekben éltek az eltérő korosztályok. A gyerekek itt megtanulnak mindent, ami a felnőtté váláshoz szükséges. Tanulhatnak szakmát, megszerezhették az érettségit stb.

Persze itt is megvolt mindennek az ellentétje. Míg a város egyik felét a jók, addig a másik felét a rossz gyerekek lakták. Az éjszakák nyugodtan teltek, hiszen minden gyerek a hálókörletében tartózkodott. De amikor fel kel a nap ez a helyzet megváltozik. Mivel a gyerekek egyazon iskolába járnak, elkerülhetetlenek az összetűzések. Több alkalommal fordult elő, hogy a diákok összeverekedtek. Általában ezek nem jártak komoly sérülésekkel, de ettől függetlenül minden fiatal számára kötelező az önvédelmi fogások elsajátítása.

Mind a két oldal más úton szerzi meg a szükséges ismereteket. A jó, rendes nevelésben részesült gyermekeket, egy különleges önvédelmi rend vértezi fel, az önvédelem minden fortélyával. De még mielőtt ténylegesen a harcra oktatnák őket, először megértetik velük, hogy az erőszak nem vezet sehova. Ez általában az oktatás első két évében történik. A gyerekek négy éves korban kezdik és tizennyolc éves korukig, kiképzésben részesülnek, mind testileg, mind lelkileg. 

Képzésüket a szigorú szabálykönyv, a Fény kódex határain belül végzik. Persze a másik oldalon a tanárok, az Árnyék kódex lapjain lévő szabályok szerint oktatják a tanítványokat. Ezek a törvények a város születésekor keletkeztek mind két félnél. Persze a rossz gyerekek számára is van remény a jóságra. Ha úgy érzik, sorsukat a jó úton kell beteljesíteniük, következmények nélkül átmehetnek a város jó oldalára.

A szabályokat egy híres harcművész és annak gonosz testvére állította fel, közel száz évvel ezelőtt. A Fény kódex első oldalán a legfontosabb törvények vannak, melyek a képzés alapját jelentik.

 

„1. Uralkodj az indulataidon.

 2. Urald a félelmeidet.

 3. Csak védekezésre, soha sem támadásra használd a megszerzett tudásodat.”

 

Részlet a Fény kódex első oldaláról. 

 

Mikor a két testvérpár erre a vidékre érkezett, az itt élő emberek szívélyesen fogadták őket. Mindenki elismerte a két Japán mestert, hiszen hírük előbb elérte e vidékeket, mint azt bárki is gondolta. Otthonukban egy neves, arisztokrata család sarjai voltak. A történet szerint egy másik, szintén neves család feje, Kyoto megelégelte azt, hogy a dinasztiája kiszorul a vezető pozícióból.

Egyik este, Kyoto egy csapat fegyveressel együtt betört a Nakamura család birtokára és mindenkit lemészárolt. Csak a két testvérnek sikerült elmenekülnie az uradalom határain kívülre. Chen és Miguel, kardjaikkal az oldalukon menekültek az erdőben, hogy elrejtőzzenek az üldözőik elől. Sokszor találkoztak Kyoto fekete és vörös színekben pompázó embereivel, de mindig győzelmet arattak felettük. De ez nem mehetett végtelenségig. Az egyik nap egy egész zászlóalj kutatta át az erdőt, mikor is Chen és Miguel elhagyták szülőföldjüket.

Mikor a XIX. Század második felében beköltöztek a városba, ami akkor még nem különbözött ennyire a fővárostól, megalapították az első önvédelmi iskolát, a Fény rendjét. Egy ideig jól ment minden. A tanulni vágyók csak özönlöttek, de valami elromlott. Miguel kérdőre vonta testvérét, hogy miért mindig ő dönt a fontosabb ügyekben. Úgy lenne a tisztességes, ha közösen döntenének mindenben. Chen megpróbálta meggyőzni testvérét, hogy lássa be tévedését. De nem így lett. Miguel kihívta testvérét egy halálig tartó küzdelemre, így döntve el az iskola sorsát.

Chen legyőzte testvérét, de nem tudta megölni. Apjuk azt tanította nekik, hogy a testvér meggyilkolása a legnagyobb bűn, amit egy igaz ember el tud követni.

Miguel elhagyta az iskolát és megalapította az Árnyék rendet. Chen okulva a történtekből, megfogalmazta a legszentebb törvényeket, melyeket a Fény kódex néven ismernek. Akik az ő iskolájában tanulnak ezeknek a törvényeknek, kell eleget tenniük.

Mikor a várost átépítették és átkeresztelték, a rendeket meghagyták, hogy ők tanítsák meg a fiatalokat a tisztességes harcművészetekre.

 

 

Reggel volt. Úgy kilenc óra lehetett. Az ég borús volt és hideg szél fújt, mikor egy fehér színű busz lépte át a város határait. A fehérjármű, a főtérre hajtott, ahol a város alapítóinak szobra állt. A szobor keleti oldalán, a Gondviselő árvaház alkalmazottja, Virginia Knight állt, míg a szobor nyugati oldalán Harry Morrow tartózkodott, aki a Vándorló nevű gyermekotthont képviselte.

Knight földig érő, fehér kabátját meglebbentette a szél, mikor a busz bekanyarodott a térre. Mikor kinyílt az ajtó, egy hosszú, kék kabátot viselő, barna hajú bajuszos férfi szállt ki a járműből, őt egy csapat kisgyerek követte, négy és hat év között. Knight beletúrt hosszú, szőke hajába, majd elővette az érkező gyerekek névsorát.

-Sziasztok gyerekek!

-Csókolom – mondták kórusban.

-Aki hallja a nevét, az jöjjön ide hozzám.

-Akik nem hallották a nevüket, azok hozzám jöjjenek – szólalt meg Morrow.

Knight elkezdte olvasni a listáján lévő neveket.

 

1.     Clark Gerison (4 év)

2.     Frank Duffy (5 év)

3.     Jane Sommers (5 és 1/2 év)

4.     Gregory Harkins (6 év)

5.     Maggie Avery (4 év)

6.     George Brooks (6 év)

 

A gyerekek körbevették a szőke hajú nőt. A többi nyolc gyermek Morrow köré gyűlt. Mikor a busz kiürült, a kék kabátos férfi visszaszállt a járműre és elhajtott a főtérről.

-Jól van gyerekek! Fogjátok meg egymás kezét és gyertek velem – Virginia megfogta az első gyerkőc kezét és elindultak a néhány utcára lévő Gondviselő épülete felé.

 

 

A Gondviselő, egy hatalmas, régi, kastélyszerű épületben működött. A kapukon belépve, az új nemzedék tagjait különös érzés fogta el. Volt, aki megijedt a ház kísérteties külsejétől, de akadt köztük olyan is, aki melegsége és örömet érzett, mikor meglátta a kastély ódon falait (többnyire azok éreztek így, akiket a szüleik vertek, vagy nagyon rossz körülmények között éltek).

A kis Gregory Harkins egy még különösebb érzés fogta el. Ahogy a tornyok fekete, háromszög tetőire tekintett, egy kép villant be neki. Egy homályos, sötét toronyról, mely felett az ég be volt borulva. Idegen volt számára neki ez a hely, de mégis ismerősnek érezte. A barna hajú kisfiú feleszmélt, s észrevette, hogy beléptek az épület kapuin.

A tágas belső tér hangulatos volt. Kellemes, meleg és barátságos légkör uralkodott a kúria öreg falai között. A hatalmas termek más és más szempontok alapján voltak kialakítva. A balra lévő folyosó végén az egy és három év közötti korosztály részére voltak berendezve, a jobb oldali folyosón volt a négy és öt évesek terme, tőle balra, a hat és nyolc évesek kaptak helyet. Az emeleten a hálótermek voltak, a termekhez hasonló szempontok szerint. A termeken belül külön egyszemélyes fülkék voltak berendezve, így mindenkinek volt egy saját lakrésze, ami az ő kis világa volt.

Egy hosszú, zöld szoknyás, fehér blúzt viselő, középkorú nő lépkedett lefelé a lépcsőn. Mögötte a három szoba egyik gondozója jött. Mikor leért a lépcsőn, közelebb lépett a gyerekekhez.

-Sziasztok gyerekek! Én Mrs. Brown vagyok, a Gondviselő gyermekotthon igazgatója. A mellettem álló három hölgy: Nora Pamer, Rachel Hicks és Dora Miller.

-Sziasztok – mondta a három gondozó.

-Tegye fel a kezét az, aki négy éves – mondta Mrs. Brown. Kétkéz nyúlt a magasba. – Clark Gerison és Maggie Avery. Menjetek Nora nénihez – mondta.

A barna hajú fiú és a vörös hajú lány odament a gondozójukhoz, majd megfogták a nő kezeit és elindultak felfelé a lépcsőn, a hálótermekhez.

-Jane Sommers és Frank Duffy. Kövessétek Rachel nénit – a két gyermek a barna hajú nőnyomába eredt.

-Ti, ketten pedig Dora nénivel mentek.

Greg és George felmentek az emeletre, s megmutatták nekik a hálókörletüket. A hatalmas, kör alapú teremben két szabad hálófülke volt. Az egyik a bejáratnál, a másik, pedig avval szemben. Greg a bejárattal szemben lévő fülkét kapta.

A kis kabin világos volt. Az ablakon, mely a kastély udvarára nézett, beszűrődő fény nappal bevilágította a termet, este, pedig a plafonról lefelé lógó csillár tette fényben úszóvá a hatalmas lakrészt.

Greg az ágyához lépett, melyen egy fekete kabát, egy szürke pulóver, egy kék sál feküdt. A kabáton egy kör alakú címer volt, melyen egy gyermek képe volt, mely egy emberi kézben feküdt. Az embléma szegélyére a „Gondviselő árvaház” volt felírva. Ez volt a gyerekek egyenruhája, melyet az intézmény falain kívül viseltek. A város minden gyermekének egyforma, fekete talárja volt, melyet a címeren kívül, eltérő színű sálak különböztették meg őket egymástól.

Megkondult a torony harangja. A ifjoncok felsorakoztak és elindultak az ebédlő felé.

-Gyertek gyerekek – mondta a gondozó. Greg és George megfogták a nő kezét, s elindultak lefelé a lépcsőn.  

Az ebédlő a földszinten, a lépcső mögött lévő folyosó végén lévő teremben volt kialakítva. A hatalmas étkező családias hangulattal bírt. Falait a gyerkőcök által készített rajzok és festmények tarkították. A hosszú asztalok két végén a gondozók kaptak helyet.

Az óra éppen elütötte a delet, mikor Greg és George, a Dora Millerrrel karöltve beléptek a terem ajtaján. Az étkező már tele volt. Mindenki nekilátott az ebédjéhez. A gondozó odavezette a két új fiút az ételkiadó ablakhoz.

-Mit kértek fiúk? – kérdezte az ablak túloldalán álló idősebb asszony. – Van egyszer rántott karaj rizzsel, vagy kelkáposzta főzeléket tudok adni.

-Az elsőből kérnék – felelte Greg.

-Én is – mondta George.

Miután a gyerekek megkapták az ételt a legközelebbi nyolc személyes asztalhoz mentek. Miután leültek, nekiláttak az étel elfogyasztásához. A többi gyerek, akik az asztalnál ült, a két új társukhoz fordult.

-Sziasztok – mondta egy hang az asztal egyik végéből. – Ti kik vagytok?

-Én George vagyok. 

-Engem Gregnek hívnak.

-Én Jim vagyok. Üdvözöllek titeket.

Az asztalnál ülő többi ifjonc is köszöntötte az újonnan jötteket. A Jimtől jobbra ülő fiú folytatta a bemutatkozást. Őt követték a többiek. Miután vége lett az üdvözlésnek beszélgetni kezdtek arról, hogy ki hogyan került a Gondviselő karjaiba.

Jim elmesélte, hogy a szülei elhagyták őt, mikor megszületett. Ernie anyja meghalt szülés közben, az apja, pedig nem tudta elviselni a tragédiát. Alkoholizmusba menekült, majd a fővárosban lévő elmegyógyintézetbe került. Davidet és anyját apja rendszeresen verte. Az egyik nap mikor az apja elaludt, édesanyja adott neki egy kis pénzt meg egy kis ennivalót, s elküldte otthonról, abban a hitben, hogy bárhová is kerül a fia, jobb lesz neki ott, mint a szülői házban. Egy testvérpár is ült az asztalnál. Őket anyagi gondok miatt vették el a szüleiktől. A többi három gyermek nem tudott semmit a múltjáról. A szüleik kiléte örök titok maradt. Egyik nap a kapu előtt találták őket egy kosárban, melyre egy papír volt rögzítve, ezzel a felirattal:

 

„Isten bocsásson meg nekünk.”

Elmúlt az ebédidő. A gyerekek elhagyták az étkezdét, s a kertbe mentek játszani. Gregory felment a hálóterembe, s leült az ágyára, s csak a padlót bámulta. Dora Miller sétált arra, mikor meglátta a kisfiút. Odament hozzá, s leült mellé az ágyra.

-Mi a baj? – kérdezte a nő aggódóan.

-Semmi – mondta a fiú szomorú hangon.

-Hiányoznak a szüleid?

-Igen. Nagyon – Greg szeméből könnyek hullottak a hideg, kőpadlóra.

-Ne sírj – mondta a nő, s átölelte a fiút.

-Miért kellett meghalniuk?

-Nem tudom… Senki sem tudja.

-Most mi lesz velem.

-Tudod! Mikor kicsi voltam, meghalt az apám. Sokáig nem tudtam feldolgozni a történteket. A temetés után, a szobámban voltam, s az ágyamon ülve bámultam ki az ablakon. Anyám odajött, leült mellém az ágyra s azt mondta: „Apa nem hagyott el minket. Ott van fent a felhők felett, s onnan vigyáz ránk.” A te szüleid is odafönt vannak, s onnan vigyáznak rád.

A fiú megtörölte a szemét. Látszott rajta, hogy egy kicsit megnyugodott.

-Ez biztos?

-Én hiszem, hogy így van – Greg még szorosabban átölelte a nőt. A gondozó mosolyogva ölelte a fiút. Tudta, hogy nehéz időszak ez neki, de így könnyebben át fogja vészelni.

 

 

Két hónappal később. Egy napos délelőtt volt. A városban lévő iskolában a gyerekek éppen irodalom órán ültek. A fiatal tanárnő az asztalon ült, s egy verseskönyvből olvasott fel a diákoknak. Miközben a diákok a verset hallgatták, lerajzolták azt, amit a vers eszükbe juttat.

A tanárnő abbahagyta a vers olvasását. Becsukta a könyvet, beletúrt hosszú, szőke hajába, s felállt az asztalról. Visszatette a barna bőrkötésű könyvet a polcra, majd a diákokhoz fordult.

-Aki elkészült, az hozza ki a papírját és tegye az asztalra – mondta bársonyos hangján.

Greg az egyik hátsó sorban lévő, zöld színű padban ült. Éppen az utolsó vonásokat végezte, mikor az előtte ülő lány hozzáfordult.

-Ne haragudj! Kérhetek egy piros ceruzát?

-Persze. Tessék.

-Köszönöm – mondta a szőke lány, s visszafordult az asztalához.

Lassan véget ért a tanítás. A gyerkőcök kivitték a rajzaikat a tanárnőnek, s elindultak az iskola kapuja felé. A folyosón gyerekek százai rohantak az ajtó felé. Mindannyian ki akarták használni a hétvégét arra a tevékenységre, amit a legjobban szeretnek.

Greg kilépett az ódon épület kapuin, s balra indult, a Nemzet utca felé. Mikor a fiú befordult volna a sarkon, egy hang ütötte meg a fülét. A háta mögé nézett, s látta, hogy az előtte ülő lányt négy idősebb fiú bántja.

-Add ide az ebédpénzed – mondta az egyik idősebb srác.

-Nincs pénzem.

-Ne hazudj – a fiú fellökte a lányt, aki megpróbált felkelni, de egy másik srác, rálépett a hátára, s nem engedte felkelni.

Greg ledobta táskáját a földre, s közelebb ment a srácokhoz. Felemelt egy nagyobb botot, s hátba vágta vele az egyik támadót. A srác négykézláb esett a földre. Mikor felállt és megfordult, Greg ijedten tekintett a nála egy fejjel magasabb fiú szemébe.

-Hagyjátok a lányt.

-Fuss! Menj innen! – kiáltotta Greg a lánynak.

A négy fiú körbevette Greget, aki próbálta a fával hadonászva távol tartani a támadókat. Az egyik srác elkapta botot, s kifordította a kezéből. Mikor a fa a földre esve elgurult, az idősebb srácok nekiestek Gregnek. Egymás után érték az ütések a fiú fejét. Az orrából eleredt a vér és beduzzadt a szeme. Mikor a földre került, a srácok még belerúgtak néhányat.

A gyerekek magyartanára jött ki az iskola kapuján. A közeli Főtér felé indult, mikor meglátta a verekedést. Gyorsan odafutott a kis társasághoz, s a táskájával fejbe vágta az egyik srácot. A négy fiú rohamléptekben távozott a város árny negyede felé.

A tanárnő felsegítette diákját. A szőke hajú lány is odasietett, hogy megnézze mi történt a segítőkész fiúval. Gregnek az arca felduzzadt, a szemei lilára dagadtak s az arca véres volt.

-Jól vagy? – kérdezte a fiatal pedagógus.

-Igen, csak… kicsit fáj az arcom.

-Gyere! Hazakísérlek – a tanárnő megfogta a fiú vállát, s segített neki a hazajutásban. A lány is átkarolta a fiút, hogy biztos támaszt biztosítson a sántikáló Gregnek.

 

 

Két nappal később, egy ismerős alak sétált fölfelé a lépcsőn, s a fiúk hálóterme felé indult. A szobába lépve megpillantotta az ágyában lábadozó Greget.

A Gondviselő orvosai megvizsgálták a fiút. Ellátták sebeit és begipszelték a törött karját. A verekedésben megsérült a lába, ezért az orvosok pihenésre utasították a fiút. Greg szomorú volt. A többi gyerek kint játszott az épület kertjében, de egyedül volt a szobában. Szeretett volna ő is a többiek között lenni, és játszani, nevetni velük.

Az ismerős alak közelebb lépett az ágyhoz. Greg hamar felismerte a közeledő személyt, a lány volt az, akit megpróbált megvédeni pár nappal korábban.

-Szia! – mondta. – Hogy érzed magad?

-Szia! Most, hogy itt vagy egy kicsit jobban.

-Meg akartam köszönni, hogy meg akartál védeni.

-A fő, hogy neked nem lett bajod.

A lány elmosolyodott.

-A nevem Rebecca. Rebecca Carson.

-Engem Greg Harkinsnak hívnak.  

-Segíthetek neked valamiben? – kérdezte aggódó hangon Rebecca.

-Csak maradj itt. Nem szeretnék egyedül lenni.

-Szívesen – mondta.

A lány leült a fiú ágyának a szélére, és beszélgetni kezdtek. Mikor az egyik gondozó bepillantott a szobába, s látta, hogy a két gyerek milyen jól érzik magukat egymással, ellépett az ajtótól, s visszatért a kertbe a többi gyerekhez.

 

 

Teltek, múltak a hetek. Greg felépült a sérüléseiből és visszatért a többiekhez. Az iskolában nagyon jól produkált, ezért a gondozók és a tanárok büszkék voltak rá. Egy hónappal a baleset után bekerült a Fény rendjének önvédelmi iskolájába. A fiú szépen elsajátította az alapokat.

Rebecca és Greg között szoros barátság bontakozott ki. Sok időt töltöttek együtt. Jóban és rosszban segítettek egymáson. Mikor Rebecca bárányhimlős lett, barátja mellette volt éjjel nappal, hogy felvidítsa a lányt. A többi gyerek csodálkozott azon, hogy ilyen jól megértik egymást, mert a legtöbb fiú nem szeretett a lányokkal beszélgetni.

Három hónappal később, Nakano mester, a Fény rendjének vezetője, versenyt hirdetett, ahol a tanítványok egymással mérhették össze a tudásukat. A legifjabb növendékeknek itt lehetőségük nyílt előrébb lépni a mester fokozat felé. Hosszú küzdelem vette kezdetét, mely három napig tartott. Greg és még néhány kortársa elnyerte az aranytigrist, mely egy újabb küzdőtechnika elsajátítására adott lehetőséget. Greg és Rebecca egy súlycsoportba került.

 

 

Napos délután volt. Úgy három körül járhatott, mikor az ifjúság befordult a Csillag utcába. A macskaköves úton végig haladva mindenki az elmúlt órán, tanultakon gondolkozott.

Rebecca Greghez fordult, s azokról az időkről kérdezgette, amikor még a családjával lakott.

-Greg! Még sohasem beszéltünk erről, de mi történt a szüleiddel.

-A szüleim meghaltak.

-Hogy történt?

-Csodálatos családom volt. Egy nagy házban éltünk Szivárvány városban. A szüleim nagyon jó emberek voltak. Anyám eladó volt egy Kézimunka és Rövidáru üzletben, apám, pedig az ottani autógyárban dolgozott. Nagyon szerettük egymást. De anyu beteg lett, s egyik nap, mikor apuval hazaértünk, eszméletlenül találtuk a nappaliban.

-Ez szörnyű – mondta Rebecca.

-De a legrosszabb csak ezután jött. Apu nem tudta feldolgozni a történteket. Gyakran volt mérges. Sokat járt a kocsmába, s mikor onnan hazajött, előfordult, hogy megvert, mert valami nem volt rendben otthon. Egyik nap hazajött, lefeküdt az ágyába, s meggyújtotta a takarót. Én kifutottam a házból – Greg szeme könnyezni kezdett – és átfutottam a szomszédba. Ők hívták ki a tűzoltókat. Pár nap múlva egy nő kereste fel a szomszédokat, akik vigyáztak rám. Ő vitt el a városi központba, majd pár óra múlva elindultunk ide.

-Sajnálom.

-A pszichiáter véleménye szerint apa nem tudta feldolgozni anyu halálát, s ezért menekült az öngyilkosságba.  Legalábbis nekem ezt mondták. 

-Ne szomorkodj, tudom, hogy nem nagy vigasz, de én itt vagyok és vigyázok rád – mondta Rebecca és átkarolta barátját.

-Ez nekem nagyon nagy vigasz – Greg elmosolyodott. – Te, hogy kerültél ide?

-A szüleim délen laktak, Csillagfény városban. Nem emlékszem túl sokra, de azt tudom, hogy az, aki ide hozott, egy kuka mellett talált rám.

-Ez szörnyű – mondta meglepetten Greg.

-Mikor öt éves lettem, az igazgatónő behívott az irodájába és elmondott nekem mindent. Megtudtam, hogy a szüleim örökbe fogadtak és, hogy az igazi szüleim jóval korábban haltak meg.

-Sajnálom – mondta Greg együtt érzően.

-Mikor megkérdeztem, hogy kik voltak az igazi szüleim, a gondozó nem tudta megmondani, mert az iratok elvesztek egy tűzvészben, ami öt évvel ezelőtt, mikor kigyulladt az épület, ahol az aktákat tartották. A legtöbbet sikerült megmenteni, de a 31-es szekció, ahol azokat az iratokat tartották, amik közt az én igazi nevemet is tartalmazták, elégtek.  

-Szomorú történet – mondta Greg.

-De az igazgató mesélt egy gyerekről, akit egy héttel idekerültem után, fogadtak örökbe. Kiderült, hogy ő a testvérem volt.

-Mi volt a neve?

-Nem tudom. De amint elkerülök innen, megkeresem.

-Remélem, megtalálod.

-Én is. Amióta tudok a létezéséről, arra vágyom, hogy találkozhassak vele – Rebecca mély lélegzetet vett. – Vajon mi lehet vele?

-Bárhol is van, biztos, hogy nincs semmi baja.

A gyerekek elérkeztek az utca végére. Greg szeme megpillantotta a Gondviselő sötét tornyait. Bár már jó ideje az otthona volt az ódon épület, mégis mindig rémisztően hatottak rá a kastély sötét színei. Hiába adott meleg ételt és hajlékot a feje fölé, csak a barátai miatt tekintette otthonának a Gondviselő épületét.

 

 

Beesteledett. A fények kigyúltak a város utcáin, így adva támpontot a kint lévőknek. Az ég tiszta volt. A hold fénye beragyogta az egész várost.

A Gondviselő falai között, a gyerekek és a gondozók vacsorához készültek. Az ifjoncok egymás után, szervezett sorokban haladtak végig a folyosókon. Greg és George egymás mellett álltak és az elmúlt nap eseményeiről beszélgettek. A terem falai halkan visszhangzanak az evőeszközök hangjától, melyek a tányérokon csattannak. Gondtalan este volt, mint a többi.

A gyerekek már majdnem végeztek a vacsorával. A gondozók felálltak és kiosztották a vacsora utáni kis meglepetést, mely mindig a nap csúcspontja volt a gyerekek számára. A kis kedvformáló mindig valami különlegesség volt. Vagy egy kis csoki, esetleg valami süteményféle került ilyenkor az asztalra.

Az egyik gondozó letette a tányért Greg elé. A fiú megemelte a villáját és nekilát a desszertjének.

Hamarosan befejezték a vacsorát és a gyerekeknek még volt egy kis szabadidejük lefekvés előtt. Greg a hálóterme felé indult, hogy olvasson egy kicsit abból a könyvből, melyet két napjak kölcsönzött ki az iskolai könyvtárból. Már majdnem elérte az ajtó, mikor egy kéz érintette meg a vállát. Greg a háta mögé pillantott. Rebecca állt mögötte, arcán mosoly ült.

-Gyere velem – mondta a lány és elindult a saját hálóterme felé. Greg követte barátját, bár nem tudta, hogy miért viselkedik ilyen titokzatosan.

A két gyermek megérkezett a hálóterembe. A hatalmas szoba nem különbözött a fiúkétól. Berendezése is ugyanaz volt, még az ablak is ugyanarra a kertre nézett, mint a fiúké.

Rebecca az ágyához lépett, mely az ajtóval szemben volt. Az ágy melletti kis szekrény fiókjában egy apró kis dobozka lapult, mely kék színű papírba volt csomagolva.  A lány kivette a dobozt a fiókból, a háta mögé rejtette és elindult Greg felé.

-Boldog születésnapot – mondta Rebecca. Greg meglepődött. Ott állt, szeme felcsillant és szóhoz sem jutott. – Tudom, hogy csak holnap lesz, de szerettelek volna külön felköszönteni.

Rebecca átadja az ajándékot. Greg nagy örömmel fogadta a kis meglepetést. Leült a földre és kibontotta a kis dobozt. A papírréteg alatt egy kézzel kifaragott medál volt, mely két emberi alakot mintázott, akik éppen átölelik egymást. A medál szélébe még egy feliratot is véstek:

 

„Emlékül a legjobb barátomnak”

 

Greg könnyekig meghatódott az ajándéktól, bár egyszerű volt, nem volt fényes, nem volt túl nagy értéke, de mégis, Greg számára felbecsülhetetlen értékű kincs volt.

-Köszönöm – mondta és jó szorosan átölelte Rebeccát. A lány szívét melegség öntötte el, mert tudta, hogy sikerült örömet szereznie barátjának.

Greg felakasztotta a nyakába és úgy határozott, hogy soha többé nem veszi le onnan.

Az óra elütötte a kilencet. A gondozók megkongatták a lámpaoltás jelző harangot. A harangszó a kastély legtávolabbi folyosóján is hallatszottak. A gyerekek felmentek az emeletre és lefeküdtek az ágyukba.  Az egyik gondozó végigjárta a hálókörleteket és lekapcsolta a lámpákat.

A termet megvilágította a hold beáramló fénye. Néma csönd volt, csak az ágynemű gyűrődése hallatszott. Senki sem tudott elaludni, ami nem volt szokatlan dolog. George felült az ágyában és Greg felé fordult.

-Greg! Alszol? – kérdezte halkan.

-Nem. Miért?

-Akkor védd magad – George egy hatalmasat csapott Greg fejére a párnájával.

Greg felugrott az ágyából, megragadta a párnáját és a terem közepén álló George-hoz lépett.

-Te mocsok – mondta nevetve – ha harc, hát akkor legyen harc – Greg egy hatalmasat suhintott a párnájával George felé, de a fiú elhajolt. Greg újra támadt. George a vánkosával* próbálta hárítani a támadást, de sikertelenül.

A többiek is felültek és nézték a két küzdő felet. Mikor Greg kiütötte George kezéből a párnát, a fiú félreugrott. Felkapta a földről a „fegyverét” és újra támadt. A többi gyerek is megfogta a párnáját és közrefogták a két küzdőfelet.

Greg és George csak ekkor vette észre, hogy ők már együtt harcolnak és nem egymás ellen. A két barát örömmel nézett szembe a többi gyerekkel. Egymásra néztek és belerontottak a tömegbe. A hálóterem visszhangzott a nevetéstől. Volt, aki elesett, beütötte a fejét a falba, ráesett a másikra, de senki sem bánta. Már idejét sem tudták, hogy mikor párnacsatáztak utoljára. Az elmúlt egy évben, amióta Greg és George a Gondviselőhöz került több párnacsata is volt, de ez ígérkezett a legjobbnak.

Hirtelen kitárul a hálóterem hatalmas ajtaja. Az egyik gondviselő állt ott és nézte a párnacsatázó gyerekeket. George észrevette, hogy valaki áll az ajtóban.

-Srácok!

Mindenki letette a párnáját a földre és a gondozóra nézett. A nő arcán látszott, hogy nem repes az örömtől, sőt kimondottan dühös volt.

-Személyi sérülés?

-Csak egy kicsi – mondta egy hang a tömegből.

-Vérzik valakinek valamilye?

-Nem Mrs. Brown – mondta George.

-Most mindenki felemeli a párnáját, lefekszik az ágyába és megpróbál elaludni!

-Igenis – mondták a gyerekek és visszamásztak az ágyukba.

Mrs. Brown becsukta az ajtót és visszament a földszintre. A gondozó léptei halkulni kezdtek. Greg felült az ágyában, s kezébe vette a párnáját, majd elindult George ágya felé. A fiú a fal felé fordulva feküdt mozdulatlanul.

Greg megállt az ágy előtt. Arca elmosolyodott, miközben alvó barátját nézte.

-Védd magad! – mondta és egy nagyot csapott George fejére. George felriadt, megragadta a párnáját és Greg után ugrott.

-Na megállj! – George nevetve csapkodott a párnájával Greg felé.

A többiek is magukhoz vették a párnáikat és beszálltak a csatába.

 

 

A nap felemelkedett a hegyek mögül. Fénye beragyogott a Gondviselő ablakain. A gyerekek már felkeltek, mikor az óra elütötte a hetet.

Greg frissen ébredt. Erejét teljesen visszanyerte, bár a párnacsatának hajnali kettőkor lett vége, ő mégis fitt volt. Társaival lement az étkezdébe és megreggelizett. Miközben kését a vajba mártotta és a kenyérre kente a feltétet, Rebecca, aki mellette ült, szólította meg.

-Hallottam, hogy éjszaka mit műveltetek – mondta nevetve.

-Tudtam, hogy jól terjed a hang az épület falai közt, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.

-Nem sérült meg senki?

-John lefejelte az ágytámlát, William fájó bordával ébredt, ami nem csoda hiszen, George megbotlott és ráesett, de azon kívül mindenki jól van.

-Ma éjszaka, ha a gondozók lefeküdtek, rendezhetnénk egy fiúk a lányok ellen csatát.

-Én benne vagyok. Hol legyen?

-A folyosó elég széles, szerintem tökéletes.

-Rendben. Szólok a többieknek.

-Már alig várom – mondta nevetve Rebecca.

A reggelinek hamarosan vége lett. A gyerekek odavitték a tányérjaikat a mosogató ablakához, majd felöltöztek, és elindultak a heti szokásos edzésükhöz, a Fény templomba.

Az utca megtelt kiskorúakkal. A gyerekek kettes oszlopban mentek végig az utcán. Greg és George egymás mellett voltak. Nagy nap volt a mai. Georgenak ma esélye nyílt arra, hogy szintet lépjen és Greghez és Rebeccához hasonlóan a Tigris szintről a Sárkányra lépjen. Már régóta vágyott erre, nem szerette, ha különbözik barátaitól.

A horizonton megjelent a hatalmas templom. George izgatottabb lett, ahogy közeledtek az épülethez.

 

 

A gyerekek az öltözőben voltak és felkészültek az órára. Greg magára öntötte zöld színű edzőruháját, majd nyújtani kezdtek. George megigazította az öltözetét, mely sárga színű volt. Greg látta barátja arcán az izgatottságot. Őszintén átérezte a helyzetét, hiszen volt már ő is ebben a helyzetben. Nakano mester akkor Rebeccával tette össze, mondván, hogy bátorság kell ahhoz, hogy egy rossz útra tévedt baráttal szállj szembe, mikor az, neked támad.

Hirtelen egy gong szó hallatszott. A gyerekek kiözönlöttek az öltözőkből és leültek az edzőszőnyeg mellé. A terem hamar megtelt piros, zöld, sárga és kék ruhás tanoncokkal.

Miután mindenki leült a földre, a terembe lépett Nakano mester. Nakano a Fény rend alapítójának, Chennek a leszármazottja. Mióta az iskola létezik, Chen vérvonalának leszármazottai végzik az ifjoncok felkészítését.

Nakano a szőnyeg közepére lépett és végigtekintett a körülötte lévő gyerekseregen.

-Köszöntelek benneteket. A mai napon néhány tanulónak esélye lesz elnyerni a zöldsárkányt, melytől már nincs messze a haladó szint –Nakano szeme ismét a tömeget kémlelte. Tekintete megakadt egy sárga ruhás fiún. – George! Te vagy az első.

George felállt és kiment a küzdőtérre. Nakano újra a többiekre tekintett.

-Greg! Gyere!

Greg is követte George-t és megállt Nakano mester jobb oldalán. Nakano lement a szőnyegről és leült egy székre.

-Kezdjétek – mondta.

Greg és George felvette az alapállást. Tekinteteik egymást méregette. George szemében látszott az eltökéltség. Greg is látta ezt barátja szemében, de tudta, hogy ez nem csak egy küzdelem, hanem próbatétel, mely bizonyítja, hogy az ember fejlődött testileg és lelkileg egyaránt.

George felugrott. Lábát előre tolta, mely egyenesen Greg felé haladt. A fiú félreugrott, majd kezével megpróbálta arcon csapni George-ot. A fiú hárította az ütést.

A többiek meredt szemekkel nézték a küzdelmet. Mint a titánok, úgy harcolt egymással a két jó barát. Nakano látta a két fiú auráját, mely szinte tűzben égett.

Greg a földre került. George felugrott a levegőbe, öklét előre tolta, hogy ütést mérjen Greg arcára. Greg arrébb gurult, és George a szőnyeget találta el. Greg lábával felborította barátját, aki egy bukfencbe fordulva állt újra talpra.

George újra támadt. Greg megfogta a felé közeledő fiú kezét, lefeküdt a földre, lábait barátja hasához tette és átdobta maga fölött. Miután Greg talpra állt, tekintetét a szőnyegen fekvő barátjára vetette. Érezte a George-ból áramló elszántságot, mely már olyan intenzív volt, mint egy felhőszakadás az őszi időben.

George felállt. Arcáról patakokban folyt a veríték. Zihált és kezdett kimerülni. Greg ismerte barátját. Tudta, hogy nem szeret veszíteni, és mindent megtesz, hogy legyőzze őt. George nekifutott. Kezeit támadó állásba helyezte és már ütni készült, mikor Greg egy tornádórúgással kilökte a támadószögből. George megállt és fordulásból hátba rúgta Greget, aki a következő pillanatban a földre zuhant.

George földön fekvő barátja felé fordult. Nyerő pozícióban érezte magát. Magabiztosnak és legyőzhetetlennek érezte magát, az univerzum urának.

Greg oldalra fordult és kigáncsolta ellenfelét. George elterült. A fáradtságtól nem tudott rögtön felemelkedni. Greg felállt, megtörölte arcát, majd alapállásba állt.

-Elég! – kiáltotta Nakano. – Greg, te győztél.

Greg elindult lefelé a pályáról, mikor George felállt, és tarkón rúgta a mit sem sejtő Greget.

Nakano feláll és odalépett a földön fekvő Greghez és segített neki talpra állni. Ezután George-hoz fordult.

-Mit tettél? – kérdezte emelkedett hangon Nakano. – Ez erkölcstelen és szabálytalan. Ahhoz, hogy megszerezd a sárkány címet, tudnod kell veszítened is – George leeresztette a fejét. – A címednek búcsút mondhatsz. Majd ha megtanultad, hogy mi az a becsület, és tisztesség újra próbálkozhatsz.

Nakano félreállt és visszaült a székébe. George érezte a férfi égető tekintetét. Tudta, hogy tisztességes küzdelemben maradt alul, de nem akarta elfogadni, hogy őt legyőzték.

 

 

Eltelt két nap. Beesteledett. A gyerekek végeztek a vacsorával és megkezdődött a szokásos esti szabadfoglalkozás. Greg a könyvtárban volt és a polcok között kutakodott. Egy kedvenc könyve volt a kezében, a Kincses sziget. Már maga sem tudta, hogy hányszor vitte el és olvasta ki az elmúlt másfél évben, amióta itt van.

Az ajtó felé indult, mikor egy halk cipőkopogás hallatszott a teremben. Hamarosan egy alak is társult a léptekhez. George volt az. Greg már két napja nem látta a fiút. Azt hitte, hogy megharagudott rá és ezért nem keresi a társaságát.

-Szia Greg.

-Szia – mondta Greg és közelebb lépett.

-Én csak… bocsánatot szeretnék kérni a történtekért. Hirtelen elragadott a hév és a düh… Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy bocsáss meg.

-Megbocsátok. Tudom, hogy mennyire sokat jelentett neked a cím.

-Egy barát sokkal többet ér, mint egy ostoba cím.

-Örülök, hogy nem haragszol rám.

-Úgy ismersz, mint aki haragtartó?

-Nem, de nem mertem a szemed elé kerülni. Azt hittem, hogy sikerült meggyűlöltetnem magam veled.

-Nem. Szó sincs erről.

A két barát átölelte egymást és visszamentek a többiekhez.

 

 

Múltak a hónapok. Megrendezték a szokásos focibajnokságot, melyet a Gondviselő csapata nyert meg. A kupa a bejárattal szemben kapott helyet, hogy mindenki lássa, aki belép az ajtón.

Greg, George és Rebecca elválaszthatatlanok lettek. Egy nyári napon rendeztek egy akadályversenyt a város mellett elterülő Nagy erdőben. Az akadályversenyen egyaránt próbára tették szellemi és fizikai képességeiket. Greg és barátai egy csapatként küzdöttek a verseny alatt, melyen második helyezést értek el.

A téli szünetig Greg jól remekelt az iskolában. Az újév beköszöntével a három jó barát remekelt a féléves vizsgán. Jól ment minden, míg egy szép napon…

 

 

A gyerekek beléptek a Gondviselő ajtaján. Örültek, hogy vége a tanításnak, hiszen péntek volt és így az egész délutánt avval tölthették, amihez kedvük szottyant.

Greg és barátai felmentek a lépcsőn, letették a táskájukat és kimentek az udvarra a többiekkel együtt.

Az udvar percek alatt megtelt az ifjúság képviselőivel. A gondozók is kivonultak, hogy szemmel tudják tartani a gyerekeket.

A falak elég széles területet fogtak közre. A park szépen volt gondozva, tele volt mászókákkal, hintákkal és egyéb játékokkal. Voltak padok és asztalok, ahol nyáron a szabadtéri foglalkozásokat tartották, két medence, egy a kicsiknek és egy a nagyobbaknak.

Greg, Rebecca, George és még páran bújócskáztak. Most Rebecca volt a hunyó. Míg ő számolt, a többiek elrejtőztek. George az egyik széles törzsű fa mögé bújt, egy másik gyerek a pad mögé guggolt. Greg és még egy fiú a bokrok közé bújt.

Rebecca befejezte a számolást. Megfordult és végignézett a tágas udvaron. Szeme egy apró nyom után kutatott, amin elindulhat. Ahogy ellépett a fától, és közelebb került elrejtőzött társai felé, egy cipőfűzőt pillantott meg. Barna volt, vastagabb fajta. A fűző az egyik fa mögül lógott ki.

Rebecca odalépett és megérintette a fa mögött álló fiút.

-Megvagy! – mondta nevetve.

-Mindig engem találsz meg – mondta a fiú.

-Mindig olyan helyre bújsz, ahol könnyen meg lehet találni.

-Na nem baj, majd legközelebb.

A következő pillanatban, Miller gondozó lépett a gyerekekhez. A nő arca érzelemmentes volt. Nem látszott, hogy gondterhelt lett volna, de az öröm jegyeit sem lehetett rajta felfedezni.

-Rebecca! Nem tudod, hol van Greg?

-Valahol itt bujkál, de még nem találtam meg.

-Greg! Bújj elő!

-Itt vagyok – mondta egy hang az egyik bokorból. – Mi történt?

-Gyere velem – mondta, és kezét a fiú felé nyújtotta.

Greg megfogta a nő kezét és bement vele az épületbe. A gondozó az igazgató irodájába kísérte a fiút.

Mrs. Brown az asztalnál ült. Tekintetéből nyugalom sugárzott, bár arcán látszódott az öröm jegyei. Ritka pillanat volt ez, hiszen Mrs. Brown nem volt kimondottan vidám természet. Nagyon szerette a gyerekeket, de valahogy mégsem tudta kimutatni ezen érzéseit.

Greg leült az igazgatóval szembe.

-Hogy érzed magad? – kérdezte Mrs. Brown.

-Jól asszonyom.

-Ennek örülök – a nő felemelte az előtte elterülő papírokat és gyorsan átfutotta azt. – nos, Greg úgy néz ki, hogy elköltözöl tőlünk?

-Tessék! – mondta meglepetten.

-Egy házaspár érdeklődött az elmúlt napokban.

-Láttam őket. Itt sétáltak a házban egyik délután.

-Igen, ők azok. Megnézték az itt lakó gyerekeket, hogy valakit örökbe fogadjanak. Rád esett a választásuk.

-Nem akarok elmenni – mondta Greg elszomorodott hangon.

-Sajnálom, de ez már eldöntött kérdés.

-De… mi lesz velem? Mi lesz a barátaimmal?

-Majd találsz új barátokat – Mrs. Brown felállt és odalépett a fiú mellé. – Hidd el, neked is jobb lesz így. Minden gyereknek szüksége van családra. Az itt élők nagy részének kilátása sincs arra, hogy rendes szülőkhöz kerüljenek, de neked igen. A helyedben én örülnék ennek – Mrs. Brown visszaült a helyére. – Az új szüleid holnap reggel jönnek érted. Csomagolj össze és készülj fel az indulásra.

 Greg leszállt a székről és kiment az irodából. A folyosó visszhangzott lassú lépteitől. Szomorú volt. Nem tudta, hogy mondja el barátainak ezt a hírt. Szíve olyan nehéz volt, mint egy szikla, amin semmi sem könnyíthetett.

 

 

Beesteledett. Greg egész délután a szobájában volt. Még vacsorázni sem ment le. Bepakolt mindent a bőröndbe, melyet a gondozóktól kapott a délután folyamán.

Már majdnem végzett a pakolással, mikor egy hang ütötte meg a fülét. „Valaki közeledik” – mondta magában. Hamarosan egy árny jelent meg a padlón. Nem volt túl magas, kb. 120 cm lehetett. Hamarosan megjelent az árnyék tulajdonosa. Rebecca volt az. Arcán kíváncsiság ült.

-Szia Greg.

-Szia – mondta szomorú hangon.

-Nem láttalak egész délután. Valami baj van?

Greg egyhelyben állt. Egy szót sem szólt. Nem tudta, hogyan közölje a rossz hírt barátjával.

-Mi történt az igazgatónál?

-Örökbe fogadtak – mondta határozottan.

-Igen! – Rebecca nem tudta, örüljön, vagy sírjon. – Ez jó hír. 

-Én nem örülök neki. Nem akarok elmenni. Nem akarlak itt hagyni téged és George-t – Greg leült az ágyra és kezeit a combjára tette és rátámaszkodott.

Rebecca odaült barátja mellé és átölelte őt.

-Én sem akarom, hogy elmenj, de így legalább lesznek szüleid, akik szeretnek és vigyáznak rád.

-De nem lesztek ott, amikor felkelek. Nem lesztek velem, ha egyedül érzem magam. Mi lesz velem nélkületek.

-Azt nem tudom.

-Nagyon fogtok hiányozni – Greg jó szorosan átölelte Rebeccát.

Mind a ketten érezték, hogy talán ez az utolsó este mikor látják egymást. Rebecca nehezen tudta magában tartani a könnyit, de nem akarta, hogy sírni lássák. Mióta az árvaházba került, azóta még egyszer sem látták sírni.

Hamarosan elérkezett a lefekvés ideje. Greg lefeküdt az ágyba és próbált aludni. Nem jött álom a szemére. Még mindig a holnapi távozás járt a fejében.

A többiek már aludtak, mikor halk zaj ütötte meg Greg fülét. A hang közeledett. Greg azt hitte, hogy a Fehér ruhás Lady* kísértete az, akiről az egyik könyvben olvasott nem is olyan rég.

A hang elhallgatott és az ajtó kinyílt. Greg a fejére húzta a takarót, hogy elrejtőzzön a közeledő hang elől.

Az ajtó bezárult és a hang újra elindult. Greg most már biztos volt benne, hogy a hang az ágya felé tart. Szíve egyre hevesebben vert. Próbálta kiverni a fejéből a kísértet történeteket, de nem tudta. Félt. Úgy félt, ahogy talán még sosem.

A hang ismét elhallgatott. A hold fénye megvilágította az alakot, amely a fiú ágya előtt állt. Greg a takarón keresztül látta, ahogy az ismeretlen alak keze az arca felé közeledik. A kéz megfogta a takarót és lerántotta a fiú arcáról.

-Szia – mondta a már nem is annyira ismeretlen alak. Rebecca volt az. Aggódott barátja miatt. Nem akarta egyedül hagyni az utolsó éjszakán, melyet a Gondviselő falai között töltött.

A lány bemászott a fiú mellé. Jó szorosan átölelte barátját. Greg megnyugodott. Jó érzés töltötte el, hogy nem marad egyedül ezen az éjszakán. Hamarosan behunyták a szemüket és mind a ketten elaludtak.

 

 

Másnap reggel egy autó állt meg a Gondviselő kapui előtt. Egy férfi és egy nő szállt ki belőle. A férfi úgy két méter magas lehetett, a felesége nála tíz centivel alacsonyabb volt. A férfi hosszú, fekete kabátot hordott, melyet a szél kissé megemelt, mikor bezárta a bordó, kombi típusú autó ajtaját. A nő szolid, elegáns kosztümöt viselt, szőkésbarna haja copfba volt fogva, kezében fekete, vállra akasztható táska volt.

A házaspár felment a lépcsőn és bekopogtatott a hatalmas ajtón. A szél már lecsendesült, mikor valaki kinyitotta az ajtót.

-Jó napot – mondta a férfi. – Az örökbe fogadás miatt jöttünk.

-Üdvözlöm önöket. Az igazgató már várta önöket. Kerüljenek beljebb – a házaspár belépett az ajtón. – Kérem, kövessenek.

A gondozó, végigkísérte őket a hatalmas folyosókon. A nő szeme a falon csüngő képekre szegeződött. Olyan érzés fogta el, mintha a képek mondani akarnának valamit. „Egy kísértetház” – gondolta magában.

A gondozó megállt egy ajtó előtt. Kopogtatott rajta, majd benyitott a szobába. Az igazgatónő az asztalnál ült és az egyik kedvenc könyvét olvasta.

-Mrs. Brown! Mr. és Mrs. Webster megérkezett.

-Köszönöm. Kérem, hívja ide a fiút – mondta Mrs. Brown és odalépett az örökbe fogadó szülőkhöz. – Örülök, hogy újra látom önöket.

-Mi is örülünk. Már nagyon rég óta szeretnénk örökbe fogadni egy gyermeket.

-Megértem. A fiú hamarosan itt lesz.

-Megkérdezhetem, hogy fogadta a hírt? – kérdezte aggódóan a férfi.

-Nehezen. Tudják, nagyon megszokta az itt élő társait és nagyon nehéz számára, hogy itt kell hagynia őket.

-Ez érthető. Mióta lakik itt az intézetben?

-Két éve – felelte Mrs. Brown. – Hirtelen kopogtatnak az ajtón. -Tessék!

Az ajtó kinyílt. Dora Miller lépett be rajta, kinek kezébe Greg kapaszkodott. Greg arcán látszott egy aprócska félelem. Nem tudta, hogy kik ezek az emberek és nem akart velük menni.

Mrs. Brown közelebb lépett a fiúhoz.

-Szervusz Greg. Engedd meg, hogy bemutassam neked az új szüleidet – mondta az igazgató és a mellette álló házaspárra mutatott.

A férfi odalépett a fiúhoz és leguggolt hozzá.

-Szia – mondta lágy, de mégis férfias hangján.

-Szia – válaszolt Greg.

-Benjamin vagyok. Ő a feleségem Jennifer.

-Szia – mondta a nő és ő is leguggolt a férje mellé.

-Tudom, hogy egy kicsit furcsán érzed magad, de tudnod kell, hogy mi nem akarunk neked rosszat – mondta Benjamin.

-Tudom uram – felelte Greg még mindig kicsit remegő hangon.

-Mi leszünk az új szüleid, nyugodtan szólíts Benjaminnak és ha, majd úgy gondolod, akkor apunak.

-Hogy érzed magad Greg? – kérdezte Jennifer.

-Szomorú vagyok.

-Miért? – kérdezte aggódó hangon Jennifer. 

-Mert a barátaim nem jöhetnek velem.

Benjamin felállt és odalépett az igazgatóhoz.

-Van rá mód, hogy valahogy tudjon találkozni a többi gyerekkel?

-Nem tudom – felelte Mrs. Brown.

-Figyelj Greg, ha van rá mód, én megteszem, hogy találkozhass velük – mondta Benjamin.

-Ez biztos?

-Esküszöm – mondta határozott hangon Benjamin.

-Greg – szólt közbe Mrs. Brown. – Menj, köszönj el a barátaidtól. Mi kint várunk az ajtó előtt.

-Nyugodtan búcsúzkodj. Van időnk – mondta Jennifer. Greg kiment a szobából és megkereste a barátait.

Benjamin felállt és az igazgatóhoz fordult.

-Én lehozom a fiú holmiját.

-Az emeleten forduljon balra, ott lesz egy hatalmas hálóterem. Az ajtóval szemben lévő ágy mellett van a bőrönd. – Benjamin elindult a csomagért.

Mrs. Brown kikísérte Jennifert az ajtóhoz. Ahogy végig haladtak a folyosón, az igazgatónő az újdonsült anyukához fordult.

-Önök jó szülők lesznek.

-Úgy gondolja?

-Igen. Nem sok ember várja türelemmel, hogy az örökbefogadott gyermek nyugodtan búcsúzhasson el a többi gyerektől.

-Ez egy nehéz dolog a számára. Nem szabad siettetni.

-Igaza van – mondta Mrs. Brown és tovább mentek az ajtó felé.

 

 

Az óra elütötte a delet. Benjamin és Jennifer kint várakoztak az ajtó előtt. Türelmesek voltak. Mind a ketten tudták, hogy nehéz feladat vár rájuk, de elfogadták. Nem lehet csak úgy kiszakítani valakit a megszokott környezetéből, hagyni kell neki egy kis időt, míg el tud szakadni a helytől. Ez időbe telik, ezt ők maguk is tudták. A búcsúzkodás, csak az első lépés.

Az ajtó kinyílt. Greg, Rebecca, George és még egy kisebb gyermek csoport lépett ki rajta. Ben és felesége továbbra is türelmesen vártak. Saját szemükkel látták, hogy mennyi barátja van az új fiúknak.

George átkarolta barátját, így búcsúzván el tőle. Azután Rebecca fellé fordult. A lány jó szorosan átölelte barátját.

-Soha nem felejtelek el – Rebecca szeme könnyezni kezdett. – Hiányozni fogsz.

-Te is nekem – a lány elengedte Greget.

A fiú elindult lefelé a lépcsőn, egyenesen az új szüleihez. Ben leguggolt a fiúhoz.

-Minden rendben? – kérdezte.

-Igen.

-Indulhatunk? – hangja kis aggodalom hallatszott. Látta a fiún, hogy nagyon szomorú.

-Igen.

-Jó – Ben megölelte Greget, hogy éreztesse, nincs rossz helyen.

Miután az „apa” elengedte a „fiát”, beültek az autóba és elhajtottak. Greg a hátsó ablakra tapadva figyelte a távolodó tömeget. Hamarosan a tömeg már csak egy pont volt a horizonton. Greg előre fordult, és a nyakában lógó medált szorongatta, amit Rebeccától kapott. Felemelte fejét és az előttük elterülő útra szegezte tekintetét, mely egy új otthon felé vitte őt.



* Vánkos – párna

*Skócia határánál fekvő Chiligem kastély egyik legismertebb kísértete. A Fehér ruhás Lady férje megszökött Lady Henrietta Barcley-el, aki a fehér ruhás hölgy húga volt. A könyörgései ellenére sem a férje, sem a húga találkoztak vele soha többé. A kísértet az óta is a férjét keresi. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.