Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eme történet is az egyik kezdeti időszakomból való. A hibákért és hiányosságokért elnézést és igyekszem ezeket mielőbb javítani. Remélem azért a történet elnyeri tetszéseteket.

 

 

Városok - Família City

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt…

 

 

 

Egy távoli ország, egyik városának zöldövezetében, pontos nevén Família cityben, élt egy család. Az ifjú házaspár békében és harmóniában élt, egy piros tetős, sárga falú, egyszintes családi házban. A ház szép volt, pontosan beleillett a környéket uraló szín kavalkádba. Az épület előtt hatalmas, zöld füvű kert volt, szép virágok és zölden tündöklő fák ékesítették, az amúgy hétköznapinak mondható házikót.

Az utca túloldalán állt a kis vegyesbolt, melynek polcain a legkiválóbb minőségű árúk voltak, a megfelelő árakkal. A környék lakói mind oda jártak vásárolni. Az üzlet egyfajta közéleti háznak felelt meg, ahol az öregek beszélgettek, a fiatalok találkozgattak. Békés környék volt annyi szent, nem volt munkanélküliség, sem szegénység, és mindenkinek volt ideje mindenre. Családalapításra alkalmas városka volt.

A belvárosban középméretű épületek álltak. A multinacionális cégek ide is eljutottak és hatalmas népszerűségnek örvendtek. Bevásárlóközpont ugyan csak egy volt, de annak a kínálata mindig újult és bővült. A polgármester elégedett volt a várossal és annak lakosaival. Ez a béke és harmónia nagyjából jellemezte az egész tartományt. Volt rendőrség, de a bűnözés elenyésző volt. A börtönök üresen álltak. Sajnos ez a béke nem volt jellemző az ország teljes területére.

Teltek, múltak az évek. A házaspárnak született két gyermeke, egy lány, s másfél évre rá egy fiú. A kislányt a feleség anyai nagyanyja után, Rebeccának, a fiút, pedig az apja után Gregorynak keresztelték. A két testvér pár aranyos volt. Nem bántották, nem lökdösték és bökdösték egymást. Bár még kicsik voltak és nem fogták fel a körülöttük lévő világot, de azt tudták, hogy szorosan kötődnek egymáshoz.

Az anya otthon maradt, s vigyázott a két babára, a férj, pedig annak rendje és módja szerint dolgozott, hogy el tudja tartani a családját. Segítség akadt bőven. A szomszédban lakó idős asszony, Teresa, mindig segített a gyerekek felügyeletében, ha az asszonynak el kellett menni-e bevásárolni, vagy más fontosabb elintéznivalója volt.  Az idősebb Gregory, aki egy fuvarozó cégnél dolgozott, munkahelyén is megértéssel voltak a családi „gondok” miatt. Több és nagyobb profittal járó munkákat kapott, hogy gond nélkül el tudja tartani a családját. Minden jól ment. Mindannyian boldogok voltak, s nem szenvedtek hiányt semmiben.

 

 

Kellemes péntek délután volt. Gregory barna, kombi típusú autója bekanyarodott a Szivárvány sugárútra. A rádióban régi idők muzsikái szóltak, melyeket a férfi nagyon szeretett.

Az egyik kereszteződéshez érve, a lámpa pirosra váltott. Gregory a tárcájához nyúlt, s keresgélni kezdett benne. Elővett két sárga színű papírt, s megnézte a rajta álló feliratokat. Két színházjegy volt, melyet a férfi a kezében tartott. Aznap estére szóltak a Bohém élet című előadásra. Gondolta, hogy régen voltak együtt a feleségével, Jenniferrel.

A lámpa zöldre váltott, s a férfi tovább indult az otthona felé. A kilométeróra elérte a húszat, mikor Gregory szeme egy virágárusra lett figyelmes, egy világoszöld színű ház aljában. Az autó lelassított, s leparkolt az üzlet előtt. Gregory kiszállt az autóból, a vállára terítette a farmeringét, s bement a virágkereskedésbe.

A virágok között egy fiatal, huszonhárom év körüli lány állt, s éppen egy hatalmas csokrot kötött.

-Jó napot uram! Segíthetek valamiben? – kérdezte a lány.

-Igen. Szeretnék egy szép csokrot. Önre bízom, hogy milyen virágok legyenek benne.

-Milyen alkalomra lesz?

-Házassági évforduló – mondta Gregory, s tovább nézegette a körülötte lévő virágokat.

-Azt hiszem, tudom, hogy mi lesz a legjobb. Tíz perc és készen van.

-Rendben. Addig sétálok egyet – a férfi kiment az üzletből.

Gregory megállt az üzlet előtt, s az órájára nézett. Négy óra volt, vette tudomásul a barna hajú férfi. Átment a túloldalra, s a park felé indult. Egy keskeny, salakos ösvényre lépett, mely egy fákkal övezett térség felé vezetett. Ahogy Gregory a kanyargós ösvényen előrébb haladt, gyermekei jutottak eszébe. Maga előtt látta őket, ahogy Rebecca nekitámaszkodott a falnak, nagy nehezen felállt, s menni próbált, de néhány pillanat múlva elesett. Nyugodt gyermek lévén nem fakadt sírva, hanem visszakúszott a falhoz, s kezdte, előröl, s ahogy a kicsi Greg az anyja karjai közt van, s békésen szundikál. Boldog volt, mert olyan családja volt, amilyenre mindig is vágyott.

Gregory kiért a fák közül, s a kis tónál találta magát. Körbenézett, s csak a természet szépségeit látta. Ez a város nagyon különbözött az előző lakhelyüktől. Ott nem voltak parkok, nem voltak színek, csak szürkeség és szmog. A gyárkémények nap, mint nap ontották magukból a fekete füstöt, mely alig néhány év alatt teljesen eltakarta a napot. Az ott élők soha nem mosolyogtak. Nem voltak családok se gyerekek. Mindenki csak a munkájának élt. A városatyák nem törődtek az emberek jólétével, csak a profit és az anyagi javak érdekelték őket. A környezet pusztulása és az ég feketesége miatt az ország lakosai, csak Kaptár városnak nevezték, ahol az emberek, mint a szorgos méhek működtették az erőműveket és a feldolgozó üzemeket.

A nap már közel járt a horizonthoz, mikor Gregory az órájára pillantott. Sarkon fordult, s visszaindult a virágkötészethez. Az üzletben már elkészült a csokor, s csak a gazdájára várt. Gregory belenyúlt a zsebébe, s előhúzta a tárcáját.

-Nagyon szép lett. Mennyivel tartozom?

-3€-t kérnék.

-Parancsoljon – a férfi átadta a bankjegyet az ifjú hölgynek, magához vette a csokrot, s kiment az üzlet ajtaján. A férfi beült az autójába, s tovább haladt az otthona felé.  

A barna autó lelassított, s behajtott a kis piros tetős ház kocsibejáróján. Gregory kiszállt az autóból, kivette a virágot a hátsó ülésről, s bement a házba.

Az ajtó túloldalán, kellemes volt a légkör. A falak világos színekben pompáztak, a szobák úgy voltak berendezve, hogy a család minden tagjának, még a kicsiknek is megfelelő legyen. Az ablakon beáramló fény még világosabbá tette a családi otthon amúgy is világos helységeit.

Gregory levette a cipőjét, s az előszobából balra nyíló konyha felé indult. A lakásban kellemes illatok terjengtek, melyek abból a helységből jöttek. A felesége a tűzhely előtt állt, s az aznapi vacsorát kavargatta. A férfi a nő háta mögé lépett, s fél kézzel átkarolta a felesége derekát. A nő elmosolyodott, s a férje felé fordult.

-Szia – mondta Jennifer a férjének.

-Boldog évfordulót – Gregory átnyújtotta a virágot a kedvesének.

-Köszönöm. Gyönyörű csokor.

-Várj! Van még egy meglepetésem – Gregory elővette a két színházjegyet. – Tudom, hogy mennyire kíváncsi voltál a Bohém életre, ezért vettem két jegyet ma estére.

Jennifer átölelte férjét. Örömben gazdag szorítása, majdnem a férfi életébe került, de nem bánta. Látta a felesége arcán a mosolyt, s ez mindennél fontosabb volt számára.

-Mindjárt kész a vacsora – mondta Jennifer, s betette a virágot egy kristályvázába.

-Szuper. A gyerekek hol vannak?

-A nappaliban játszanak.

-Megyek, megnézem őket.

Gregory átment az előszobán, s a nappaliba lépett. A falakat világos, virágokkal díszített tapéta borította. A világos barna bútorok kellemes hangulatot adtak a szobának. A szobát gyerekek hangja töltötte be. A két kis apróság a kanapé előtti szőnyegen ült, s vidáman játszott. A tévében egy gyermekműsor ment, amiben egy hatalmas medvének öltözött ember volt a főszereplő.

A férfi odalépett a babákhoz, s a karjaiba vette őket. A gyerekek átölelték apjukat, aki nagy örömmel tartotta a két apróságot a kezében. Szívében hatalmas volt az öröm, hogy az élet megadta neki azt, amire a legjobban vágyott, amióta megnősült: két egészséges gyermeket.

A nap lement, s a sárga házikó lakói asztalhoz ültek. A kellemes, meleg vacsora illata átjárta az étkezőt, de az első hely a gyermekeké volt. A szüleik azt tartották a legfontosabbnak, hogy az utódjaik, soha, se legyenek éhesek, és ne szenvedjenek hiányt táplálékból.

Gregory és Jennifer odaült a két etetőszék mellé. A gyerekek vidáman ültek a helyükön, s nem nehezítették a szülők dolgát. Gregory több mókás dolgot is kipróbált, hogy kislánya szájába juttassa a meleg bébiételt. Hamarosan a bébiétel el is fogyott, s a két kisgyerek tele hassal, békésen várták, hogy szüleik szabadjára engedjék őket. Jennifer kiemelte a kis Greget és a kis Rebeccát, akik, amint a földre kerültek, gyorsan mászni kezdtek a nappali felé.

Végre a két szülő is asztalhoz ülhetett. A tálalóedények le voltak takarva, így az ételek még melegek voltak, mikor Jennifer elkezdett tálalni. A tányérra került egy kis rizs, egy kis dinsztelt burgonya. Miután Gregory maga elé vette a tányérját, felemelte a húsos tál fedelét, s a felesége tányérjára helyezett két szelet, frissen panírozott és kisütött csirkemellet. Majd a saját tányérjára is rakott két darab húst. 

-Ki fog vigyázni a gyerekekre? – kérdezte kíváncsian Jennifer.

-Nem tudom Jen. Neked, van ötleted?

-Talán megkérhetnénk Teresát, mindig ő szokott vigyázni a kicsikre, ha valami dolgunk van.

-Jó ötlet. Úgyis szereti a gyerekeket. Vacsora után felhívom.

-Rendben. Én addig megfürdetem az ifjoncokat.

-Akkor ezt megbeszéltük – mondta Gregory és folytatta a vacsora elfogyasztását.

Az óra mutatói elhagyták a hetes, mikor a vacsora véget ért. Jennifer leszedte a tányérokat az asztalról, s betette azokat a mosogatóba. Gregory megnyitotta a csapot, s elkezdte a szennyes eltakarítását. Addig kedves hitvese bement a nappaliba, a karjaiba vette a babákat, s elindult velük az emeleten található fürdőszobába.

Greg végzett a mosogatással. Elzárta a vizet, s megtörölte a kezét, majd a konyharuhát visszaakasztotta a tűzhely „kilincsére”. Kijött a konyhából, s a nappaliban lévő, fehér, klasszikus stílusú telefonhoz lépett. Felemelte a kagylót, s tárcsázta a tőlük balra, átlósan lévő kék házban élő, középkorú asszony számát.

-Halló – szólalt meg egy idősebb női hang.   

-Jó estét Teresa. Gregory Isaacson beszél.

-Üdvözlöm Gregory – mondta a kedves asszony, kedves hangon. – Miben segíthetek?

-Egy szívességet szeretnék kérni. A feleségemmel ma van az évfordulónk, s azt szeretnénk tudni, hogy nem vigyázna-e a gyerekekre?

-Szívesen Gregory. Mikor indulnak?

-Kilenckor.

-Háromnegyed kilenckor ott vagyok.

-Köszönöm. Viszont hallásra – mondta Gregory, s letette a kagylót, s felment az emeletre.

Jennifer a gyerekek szobájában volt, éppen akkor tette be őket a kis ágyukba. A nő csak állt az ágyak mellett, s mosolyogva nézte a két kisbabát. Gregory a felesége mellé lépett, s ő is bekapcsolódott a nézegetésbe.

-Gyönyörűek – mondta Gregory. – Hihetetlen, hogy milyen édesek. Vajon milyenek lesznek, ha felnőnek.

-Nem tudom, de remélem, hogy ugyanúgy fogják egymást szeretni, mint most.

-Remélem. Beszéltem Teresával, s azt mondta, hogy itt lesz még kilenc előtt.

-Remek – mondta Jennifer, s tovább bámulta a kicsiket.

-Menj, készülődj. Én itt maradok és olvasok nekik egy kis mesét.

-Rendben – Jennifer lehajolt, s megpuszilta mind a két gyermek fejét, majd kiment a szobából.

Gregory odalépett a gyerekek szobájában lévő polchoz, s levett egy mese könyvet, melynek ez volt a címe: Az ezeregy éjszaka legszebb meséi. Kinyitotta a kötetet, s elkezdte olvasni az első mesét.

 

„Aladdin és a csudalámpa

 

Élt Kína egy igen nagy és gazdag városában egy Musztafa nevű szabó; olyan gyengén ment a mestersége, hogy csak éppen tengődött a feleségével s egyetlen fiával, kinek Aladdin volt a neve…”

 

(Részlet Benedek Elek Piros mesekönyvének 1972-es kiadásából)

 

Eközben Jennifer a hálószobában volt, s a ruhái között válogatott. Férjétől sok ruhát kapott, mikor még Kaptár városában éltek. Bár ott a színek hiánya miatt csak a fekete, a szürke és ezeknek árnyalatai adtak ihletet az ott dolgozó szabómestereknek. Sokáig keresgélt a szekrényben, s nem hitte el, hogy talál valami olyan ruhát, ami megfelel erre az alkalomra. Egyszer csak megakadt a szeme egy bordó ruhán, melyet még akkor kapott férjétől, mikor Família citybe költöztek. Kivette a szekrényből, s magára öntötte az elegáns ruhadarabot. 

Gregory az ágy mellett ült és olvasott gyermekeinek, akik nagyon élvezték az ezeregy éjszaka egyik legszebb meséjét. A gyerkőcök már félálomban voltak, mikor Jennifer halkan a férje mögé lopakodott, s megérintette a vállát. A férfi abbahagyta az olvasást, s a mögötte álló asszonyra tekintett. Csak bámulta gyönyörű feleségét, aki csak úgy tündökölt a bordó estéjiben.

-Én kész vagyok – mondta Jennifer.

-Azt hiszem én is – Gregory a gyerekekre pillantott. – Igen elaludtak.

-Menj, készülődj, én itt maradok még egy kicsit.

-Rendben.

Jennifer csak állt és bámulta a két kisbabát. Eszébe jutott, mikor először látta őket a kórházban. Mindig is imádta nézni, ahogy a bébik alszanak. Tetszett neki a nyugodtságuk és a békeségük. Hamarosan ellépett a kiságyaktól, leoltotta a lámpát, becsukta az ajtót és lement a földszintre.

 

 

Valaki kopogtatott az ajtón. Jennifer felállt a barna bőrfotelból, s a bejárathoz sietett. Kinyitotta a vastag, tölgyfaajtót, s beengedte a túloldalon álló személyt. Teresa volt az, a kedves szomszédasszony.

-Jó estét Teresa – mondta Jennifer.

-Önnek is aranyoskám.

-Hálásak vagyunk, hogy elvállalta a gyerekfelügyeletet.

-Szívesen tettem – mondta az őszes hajú asszony. – Egy házassági évforduló fontos alkalom, illik megünnepelni. Hány éve házasok?

-Öt éve.

-Emlékszem, szegény megboldogult férjem a mi ötödik évfordulónkra beborította virágokkal az egész házat. A többit gondolom, már kitalálja.

-Természetesen. 

Gregory kijött a fürdőszobából, s a bejárathoz indult. A nappalin keresztül haladva, a gyerekek egyik csipogós játékfigurájára lépett. Lehajolt és fölvette a sárga színű, gumiból készült nyuszi figurát, majd letette azt a kanapé előtt lévő, klasszikus stílusú dohányzóasztalra. Az ajtóhoz érve meglátta Teresát.

-Jó estét.

-Jó estét Gregory.

-A feleségem lehet, hogy már mondta, de hálásak vagyunk, amiért kisegít minket.

-Semmiség. Érezzék jól magukat. 

-Úgy lesz. Viszont látásra Teresa.

Gregory és Jennifer bezárták maguk mögött az ajtót, beültek az autóba, s a belváros felé indultak.

Teresa felment az emeletre, s benyitott a gyerekek szobájába. Látta, hogy a két apróság nyugodtan, zavartalanul alszik. Becsukta az ajtót, s lement a földszintre.

 

 

Este tizenegy óra volt. Az ég felhőtlen, csillagokkal teli, melyek beragyogták az eget. A hatos úton, mely visszavezetett a zöldövezetbe, Gregory és felesége hajtott végig. A kilométeróra negyvenet mutatott, mely pont a meghatározott értéken belül mozgott. A szakadék miatt szigorú sebességkorlátozás volt érvényben, a balesetek elkerülése érdekében.

Gregory Jenniferhez fordult. 

-Jól érezted magad? 

-Nagyon jól.

-Ennek örülök. Sajnálom, hogy kevés ilyen lehetőségünk van, de tudod…

-Nem kell magyarázkodnod. Tudom, hogy mindent megteszel azért, hogy elég időt tölthess velem és a gyerekekkel.

-Köszönöm, hogy megértesz, de szeretnék több időt veletek tölteni. Hamarosan beköszönt a nyár. Elmehetnénk nyaralni külföldre.

-Ez jól hangzik. Hova gondoltad?

-Görögországban van egy kis sziget, Zakintos. Ott a gyerekek is jól éreznék magukat.

-Részemről benne vagyok.

-Hétfőn beszélek a főnökömmel, hogy mikor szeretnék szabadságra menni.

-Oké.

Az autó egy kanyarhoz ért, ahol egy tábla figyelmeztetett a sebességcsökkentésre, a szakadék közelsége miatt. Az utat csak egy fémkorlát választotta el a hatalmas mélységtől.

Gregory lelassított. Mikor a kanyarban voltak egy fekete autó jelent meg a szembe jövő sávban, s hatalmas gyorsasággal közeledett Isaacsonék kocsija felé. Gregory félrehúzta a kormányt, de a másik autó meglökte a kocsit, ami átszakította a korlátot és belezuhant a szakadékba.

A fekete autó megállt, s két fiatalember szállt ki belőle. Sietve az átszakadt korláthoz léptek.

-Mondtam, hogy lassíts te idióta! – mondta az egyik idegesen. 

-Ne dumálj, hívd a mentőket! Gyorsan!

A másik fiatalember elővette a mobilját, s tárcsázta a mentők számát. Gyorsan elmondta a történteket, mire a mentők rögtön elindultak a helyszínre a rendőrök társaságában.

 

 

Halk kopogás hallatszik az ajtó felől. Teresa feláll a karosszékből, felveszi a kulcsot az asztalról, és a bejárathoz siet. Határozott mozdulattal behelyezi a kulcsot a zárba, s elfordítja azt. Lassan kinyitja az ajtót, melynek túloldalán, egy kék egyenruhát viselő rendőrtiszt áll.

-Jó estét – mondja a rendőr.

-Önnek is biztos úr.

-Itt lakik az Isaacson házaspár?

-Igen, de jelenleg nincsenek itthon.

-Ön rokona a családnak?

-Nem. A szomszédjuk vagyok, csak a gyerekekre vigyázok.

-Sajnos rossz hírem van asszonyom – a rendőr mély levegőt vett. – A gyerekek szülei balesetet szenvedtek.

-Mi! – Teresa lélegzete elakadt. – Mi történt velük?

-A hatos úton, egy kanyarban egy szembejövő gépjármű nem tartotta be a sebesség korlátozást. A vezető elvesztette az uralmát a jármű felett, s átszakította a korlátot. Az autó darabokra tört. A gépkocsiban utazó személyek meghaltak.

Teresa csak állt. Nem hitte el, amit hallott. A következő pillanatban a gyerekek jutottak az eszébe. Mi lesz most velük. Még kicsik, a körülöttük lévő világot is ismeretlen számukra, s most szülők nélkül maradtak. Szegények.

-Mi lesz most a kicsikkel? – kérdezte Teresa könnyező szemmel.

-Ha nincsenek nagyszüleik, akkor sajnos árvaházba kerülnek. Persze, ha szeretné magához venni őket, akkor…

-Higgye el, ha tehetném, akkor megtenném. De a nyugdíjam még nekem is kevés – Teresa egy kicsit megnyugodott. – Mi lesz most velük?

-Értesítem a legközelebbi árvaházat. Pár napon belül, megérkezik a küldöttségük, és magukhoz veszik a kicsiket. Addig tudna rájuk vigyázni?

-Természetesen.

-Sajnálom, hogy rossz híreket hoztam asszonyom. Viszontlátásra.

-Viszontlátásra biztos úr – Teresa becsukta az ajtót, s visszament a nappaliba.

Leült a barna bőrfotelba, s sírva fakadt. Könnyei nehéz sziklaként hulltak a földre. Nem tudta megemészteni az előbb hallottakat. Gondolatai a gyerekek sorsa körül forgott. Vajon mi lesz velük? Jó sorsuk lesz ott, ahova kerülnek? Együtt maradnak? Ezek és ehhez hasonló kérdések uralták az elméjét. Úgy szerette a csöppségeket, mintha a sajátjai lettek volna. Sajnálta, hogy nem tudja maga mellé venni az árván maradt Rebeccát és Greget.

 

 

Kedd reggelre virradt Família cityben. Teresa a gyerekek szobájába lépett, hogy megnézze őket. Rebecca már fent volt, s kis kezével simogatta testvérét. Az idős asszony örömmel látta, hogy nem tűnt fel nekik szüleik távolmaradása. Hamarosan Greg is felébredt. Teresa a karjaiba vette a babákat, s a fürdőszobába vitte őket. Megfürdette, tisztába tette a két gyermeket, majd levitte őket a konyhába, hogy megetesse őket.

A két gyerek nyugodtan ült az etetőszékben. Greg kezében ott volt legjobb barátja, egy plüssből készült, húsz centiméter magas kutya, melyet még az apja vett neki mikor a városban lévő „Város szíve” nevű bevásárló központban jártak.

Teresa levette a meleg bébiételt a tűzről, mikor megszólalt az ajtócsengő. A nő letette a táplálékot a konyhapultra, s sietve a bejárathoz ment. Az ajtó előtt egy férfi és egy nő állt. Kabátjuk bal zsebén egy címer volt, melyen ez állt: Gondviselők, 1. sugárút, Elhagyottak & Árvák városa.

-Jó reggelt asszonyom – mondta a fehér kabátot viselő nő. – Az árvaházból jöttünk. A nevem Lara Roberts.

-Az enyém, pedig Roger Hornet. Bejöhetünk.

-Persze – Teresa kitárta az ajtót, s beengedte a küldötteket.

-A két kicsiért jöttünk.

-Most akartam megetetni őket. Nem probléma?

-Csak nyugodtan. Tudjuk, hogy milyen nehéz megválni a gyerekektől, pláne ilyen korban.

-Köszönöm a megértést. Önök kérnek valamit inni, vagy enni.

-Egy kávét kérnék. Köszönöm – mondta a férfi.

A nő odalépett a gyerekekhez, s ismerkedni kezdett velük. A kicsik mosolyogva fogadták, az ismeretlen alakot. Tetszett nekik, hogy ennyire érdekesnek találja őket a női alak. Teresa is odaállt a gyerekekhez, s hozzálátott az etetéshez. A babák nagyon gyorsan megették a reggelit. Miután elfogyott az étel, a gondviselő nő kivette a gyerekeket az etetőszékből, s letette őket a földre. Greg, a kutyájával együtt elkezdett a nappali felé mászni. Rebecca is így tett. Mikor a nappaliba értek, a kislány odakúszott a sarokban ülő pingvinhez. A hatalmas plüssfigura puha és meleg volt. A gyerekek imádtak az ölében lenni. Ha fáztak, vagy a szüleik távol voltak, mindig hozzábújtak. Olyan volt nekik az a figura, mint egy harmadik testvér. Ott biztonságban érezték magukat. Tudták, hogy ott semmi rossz nem történhet.

Az árvaház küldöttei bementek a nappaliba, s ölükbe vették a két kisbabát. Rebecca és Greg mosolyogtak a két idegen ember kezében. Az a fényes, kék aura, mely a férfit és a nőt körberagyogta, biztosította őket arról, hogy nem történhet semmi rossz. Teresa kikísérte a gyerekeket a ház előtt álló autóhoz.

Még mielőtt betették volna a babákat az autóba, az idős asszony még egyszer jó szorosan átölelte a két gyermeket. Szemei könnyben úsztak. Nem akarta elengedni a gyerekeket. Féltette őket. Nagyon. De nem tehetett semmit. Tudta, hogy sokkal rosszabb lenne nekik vele. Nem tudni, hogy meddig marad még az élők között, s előbb utóbb úgyis oda kerülnének. Csak reménykedni tudott abban, hogy a csöppségek jó helyre kerülnek, ahol szeretik őket.

A babákat betették az autóba, s rájuk csukták az ajtót. A férfi Teresához lépett, s ezt mondta: „Ne aggódjon. Jó helyen lesznek.” A férfi beszállt az autóba, s elindultak a város határa felé. Az idős asszony csak állt, s könnyes szemeivel nézte a távolodó autót, mely pár perc múlva bekanyarodott, s eltűnt a látóteréből.

-Uram! Kérlek vigyázz rájuk – mondta Teresa, s visszament a házba, hogy rendben hagyjon mindent.

 

 

Egy hónappal később egy házaspár lépte át a Gondviselő kapuit. A régi, kastélyformájú épületet a XX. Század elején alakították át árvaházzá. Pár évtizeddel később, az itt élők elhagyták a települést, és más városokba költöztek. A kormány nem akarta lerombolni a várost, ezért átépítette, s berendezte árva gyerekek gondozására. A Gondviselő hároméves korig bezáróan vigyázott a gyerekekre.

A házaspár belépett az épületbe, s egy idősebb nő elkísérte őket az egyik közös helységbe, mely a földszinten volt. A hatalmas terem tele volt vidám és mosolygós gyerekekkel. Voltak, akik a plüssfigurákkal játszottak. A fiúk építőkockáztak, a lányok babáztak. A házaspár besétált a terembe, s a gyerekeket kezdték nézegetni. Az asszony szeme megakadt a hátsó sarokban, együtt játszadozó testvérpáron. Rebecca és Greg volt az, akik nem hagyták magára a másikat.

-Nézd csak drágám – mondta a nő – azt a két helyes babát.

-Menjünk és nézzük meg őket.

A mind a ketten közelebb léptek a gyerekekhez. Felemelték őket, játszottak velük. A feleség beleszeretett a kisfiúba, s nem akarta elengedni. A férfinak is szimpatikus volt a kisfiú. Magukhoz hívták a gondozót, s közölték vele, hogy őt fogadnák örökbe.

-Ők ketten testvérek – mondta a gondozó. – Önök szerint bölcs dolog elválasztani őket egymástól.

-Szerintem igen – mondta a férfi, s egy fehér borítékot nyújtott át a gondozónak.

-Rendben. Fáradjanak velem. Kitöltjük a papírokat, és máris vihetik a kicsit.

-Mi a baba neve? – kérdezte az asszony.

-Gregnek hívják.

A nő felemelte a fiút, aki kezét testvére felé nyújtotta. Nem akart elmenni mellőle. Rebecca is nyújtotta a kezét öccse felé. Érezte, hogy valami nincs rendben. A következő pillanatban a házaspár eltűnt, s Rebecca egyedül maradt. Magányosan érezte magát. Szeme a pingvin után kutatott, de nem találta sehol. Nem érezte az a biztonságot, mint amikor Greg mellette volt. Nem bírta tovább és sírva fakadt. A hangos gyereksírás átjárta e régi épület folyosóit, csak nagyon nehezen maradt abba a magányos hangáradat.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ez nagyon tetszik!

(Konevra, 2009.06.03 21:13)

Ez nagyon tetszik! Várom folytatást! Remélem folytatod!...