Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vágy és Félelem

vagy, csak emberi hülyeség

 

by

 

Koronczi „Don” Zsolt

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A történetben szereplő személyek és események, csak az író képzeletében léteznek. Bármilyen hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve.

 

 











 

Diánának

 

 

 

 

 

 

 

 

„Ma már tudom, hogy az életünk örökké változó, mint ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok. Minden küzdelmünk, győzelmünk és szenvedésünk hamarosan nem lesz más, mint egy tintafolt a papíron.”

 

 

Egy Gésa emlékiratai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

L

átom – gondolta magában a fiatal Srác, aki a halban állt és csak bámulta a távolodó Nőt, akit egy magas, öltönyös, korosodó férfi karol át. A Nő és a Férfi odaért a bejárattal szemben lévő lifthez és beszálltak a fülkébe.

A Srác nem tudta, hogy mit tegyen. Lába földbegyökerezett. Csak állt és nézte, ahogy a lift ajtaja bezáródik, és a kabin elindul fölfelé. Tekintete az ajtó fölött lévő, klasszikus emeletjelzőre meredt. A nyíl egyre magasabb szám fölé ért. 1 – 2 – 3 – 4…

Csak másodpercek teltek el, de a Srác szemszögéből hosszú, hosszú perceknek tűntek. Gondolatai teljes káosz közepette kavarogtak agytekervényeinek labirintusában. Külső szemlélőknek úgy tűnhetett, hogy megőrült (erre legfőképp különös testtartása utalt). A szíve folyamatosan kalapált. A pulzusa az eget verdeste. Zaklatott és ideges volt, ami az elmúlt időben nem volt szokatlan a számára. Már megszokta, hogy így érzi magát, hiszen régen, vagy egyáltalán nem tapasztalt impulzusok érték idegrendszerét.

A nyíl megállt. 5.

A Srác ekkor már nem bírta tovább. Mint már oly sokszor a szívére hallgatott. Már nem akart ésszerűen dönteni. Balra fordult és elindult a lépcső felé. Futólépésben haladt fölfelé a lépcsősoron. Lélegzetvétele szaporább lett. Magában az elhagyott lépcsőfokokat számolta: 23 – 24 – 25. Már nem látott mást maga előtt, csak a Nőt, ahogy belép a liftbe, és ahogy az ajtó bezárult. Nem tudta, hogy mit fog tenni, vagy mondani, mikor felér az ötödikre, de úgy érezte, hogy itt az idő. Vagy győzelmet arat, vagy hatalmas veszteségekkel távozik a csatatérről.

A Srác elhagyta, a ki tudja hányadik lépcsőfordulót, mikor megpillantott egy barna ajtót, amin a következő szám volt látható: 517. Megjöttem – gondolta.

Mikor megállt az ajtó előtt, rájött, hogy tűt keres a szénakazalban. Egy ajtókkal teli folyosón találta magát, ahol rajta kívül nem volt senki. Fejét felváltva fordította jobbra, majd balra. Bármerre nézett, mindenhol ajtók. Mindegyik 100 cm széles és 200 cm magas, világos barna, préselt fából készült. A Srác nem látott más megoltást, csak ha végigrohan az emeleten, hátha megpillantja valahol a Nőt és elmondhatja, ami a szívét nyomja.

Egymás után halad el az ajtók előtt. Szinte már nem is látta hogy merre jár. Egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy valaha megtalálja a Nőt. De a szíve reménykedett. Remélte, hogy megtalálja azt, akire a szíve vágyakozik és elmondhatja neki, amit szeretne. És eléri a célját és meghódítja a Nő szívét. Rettegett a kudarctól és attól, hogy elveszíti azt a kis esélyt, hogy a Nővel legyen, de tudta, hogy ha nem tesz valamit, akkor lassacskán beleőrült. Barátai már nem egyszer kifejezték aggodalmukat, amit tiszteletben tartott, de akaratán kívül nem törődött vele. Pedig talán nekik volt igazuk és az aggodalmuk jogos volt. De a Srác bízott a boldog végben, mert hitte, hogy most végre sikerül. És ez a hit adott neki energiát, hogy tovább fusson a folyosón.

 Mikor befordult a legközelebbi sarkon, megpillantott valakit. Egy nő volt az, haja szőke volt, és kék kosztümöt viselt. Vele szemben egy idősebb férfi állt, aki pedig öltönyt viselt.

A Srác futólépésben ment oda hozzájuk és megszólította a nőt.

-Elnézés! – kezdte. – Nem láttak egy százhatvan centi magas, barna hajú Nőt, egy idősebb Férfival volt és erre a szintre jöttek?

-De igen – válaszolta a szőke hajú nő, aki a szálloda egyik szobalánya volt. – Körülbelül öt perce mentek be az 565-ös szobába.

-Merre találom?

-Menjen tovább erre, aztán forduljon az elágazásnál balra, majd menjen kicsit előre, és ott megtalálja.

-Köszönöm – mondta és sietve továbbállt.

A férfi megállt az ajtó előtt és már éppen kopogni akart, mikor különös hangok ütötték meg a fülét. Pupillái kitágultak, szíve egyre hevesebben vert, miközben a hangokat hallotta.

-Ah! Ah! Aaaahhhhhhh!

S a hangok egyre hangosabbak lettek.

-Aaahhhhh!! Igen!! Igen!! Igeeenn!!! Még!! Még!! AAAAHHH!!!

A férfi hirtelen megdermedt. Alig bírt állva maradni. Lelki szeme előtt látta, hogy mi történik az ajtó túloldalán.

S a hangok tovább hangosodtak.

A Srác tudatába beivódtak a képek, ahogy a vágyainak tárgyát éppen meghágják. Maga előtt látta, ahogy a Nő hatalmas kiáltások közepette az ágy támláját fogja, miközben az egyre gyakrabban ütődik a falhoz. És a Nő egyre hangosabban sikít, miközben a férfi egyre mélyebbre hatol a Nő vaginájába.

A Srác lelkileg összeroppant. Befogta a fülét és összekuporodott az ajtó előtt. Akkor úgy érezte, hogy minden elveszett, hogy minden, amit érzett és mondani akart egyszerre értelmetlenné vált. Egy ajtó bezárult, de hogyan… hirtelen, váratlanul, letaglózóan. A Srác könnyei hosszasan folydogáltak végig az arcán. Halkan, de mégis hallotta, ahogy a Nő fel-felkiállt. Igen!! Igen!! Aaaahhhhhhhhh!!!

Ekkor belenyúlt a zsebébe és egy borítékot vett elő. A fehér színű borítékon nem volt más, csak a Nő neve. A név, melyet reményekkel telve írt le a Srác még napokkal ezelőtt.

A Srác felállt és letette a borítékot az ajtó elé, majd elindult a lift irányába, s magával vitte fájdalmat, mely akkor sziklaként nehezedett a vállára.

A lift leért a halba. A férfi elindult a bejárati ajtó felé. A távolság úgy negyven méter lehetett, melyet egy normál sebességű ember kb. fél perc alatt, tesz meg, az ő szemszögéből mégis úgy tűnt, mintha az ajtó folyamatosan távolodna tőle. Magán érezte a halban lévő emberek tekintetét. Hallotta, ahogy találgatják, hogy mi történt vele. Ha ők azt tudnák, biztos kinevetnék. Minden lépésével egyre inkább egy kérdés járt a fejében. Az a kérdés, mely általában csak megnehezíti az emberek életét és, oly sok álmatlan éjszakát okoz nekik. Ez a kérdés: hogy jutottam el idáig?

 

 

A

nap magasan, az ég közepén járt azon a bizonyos májusi napon. Tavasz volt, talán az egyik legszeszélyesebb az ezredforduló óta. Azon a napon Budapest egét sötét felhők borították. Nem volt hideg, ellenkezőleg, kellemesen meleg idő volt, de az idő mégis esőre járt.

A Srác a számítógépe előtt ült és a billentyűket ütötte veszettül. A munka, amit rá bíztak nem úgy haladt, ahogy annak kellett volna és a határidő egyre közeledett. Egy új prezentáción dolgozott, melyet az egyik pesti szálloda új reklámkampányának az előkészületeit mutatta volna be. A projekt előkészítéséhez temérdek információt kellett beszerezni. Vendégkör összetétele, célcsoport, akciók, szolgáltatások, demográfiai adatok stb. Már három hónapja dolgozott a projekt előkészítésén. Nem kevés energiát és túlórát fektetett bele. A vezetőség nagyon bízott a Srác munkájában. Tudták, hogy mire képes és hogy mit lehet tőle elvárni (legalábbis a Srác ezt hitte). Nem akart csalódást okozni és reménykedett abban, hogy fiatal kora ellenére, az eredményei, majd följebb emeli a ranglétrán. Bár a tulajdonos nem volt egy szeretnivaló ember, ha megfizetik a munkáját, ki tudja bírni a szekálást.

A Srác az órájára pillantott. A mutató épp akkor haladt át a tizenkettesen. Mivel nem evett még ma semmit, és vizet is eddig csak a vécében látott, mikor lehúzta, úgy döntött, hogy elmegy ebédelni. Úgyis jár valamennyi ebédszünet. Gyorsan kilépett az éppen használt programból és fellépett az egyik kereső oldalra. Tekintete szörfözött az éttermek neve között, melyeket kidobott a gép. Pár perc alatt megtalálta azt, ami a legszimpatikusabb volt neki (pontosabban a hasának).

 

Úgy tizenöt perc alatt eljutott a kiválasztott étterembe, mely a Múzeumkörúton volt. Hangulatos, kis családias étterem volt. Étel és italválasztékát tekintve csak a legkedveltebb fogások szerepeltek. Nem volt az étlapon Királyrák és Don Perignon, viszont volt helyette rántott sajt vegyes körettel és különböző italokkal. A falakon a táncdalfesztiválok után híressé vált magyar énekesek képei és hanglemezei voltak kiakasztva: Szécsi Pál, Máté Péter, Cserháti Zsuzsa, Korda György stb. 

Már éppen rendelni készült, mikor egy ismerős, Női alakot pillantott meg. Százhatvan centi körül volt, barna haja volt. Kék farmert és világos pólót viselt, fölötte egy hasított bőrdzsekivel.

A Srác felállt és odament a Nőhöz, hogy megszólítsa.

-Szia – mondta kedves mosollyal az arcán.

-Szia – mondta a Nő, aki szintén megörült a régen látott ismerősnek. – Régen találkoztunk.

-Igen – helyeselt a Srác. – Éppen ebédelni készültem, csatlakozol?

-Ha nem gond.

-Dehogyis – a Srác odavezette a Nőt az asztalhoz. Kihúzta a széket, majd a Nő alá tolta, ahogy az illik. – Mesélj, mi van veled?

-Semmi különös. Élem a világom.

-Régen találkoztunk. Azóta nem hallottam rólad, mióta kicsit ápoltam a lelkedet. Tényleg, mit mondott az orvos.

-Minden rendben.

-Ezt örömmel hallom – mondta a Srác. Kicsit aggódott a Nőért, mert kedvesnek ismerte meg és nem akarta, hogy baja legyen. – Mivel foglalkozol most?

-Most a saját cégemet próbálom felvirágoztatni. Annak kellene valami kis promóciós anyagot készíteni. De sajnos én nem értek a számítógéphez és időm sincs, hogy megtanuljam.

-Érdekes. Talán tudok segíteni.

-Tényleg, segítenél?

-Persze. Nem rég te segítettél nekem. Itt az ideje, hogy viszonozzam.

-Rendben. Mikor érsz rá? – kérdezte a Nő.

-Holnap öt után ráérek.

-Akkor holnap – mihelyst a Nő kimondta az utolsó szót, a felszolgáló kihozta a rendelt ételeket. Mind a ketten nekiláttak és elfogyasztották a rendelt élelmet és folytatták a beszélgetés.

Másnap délután öt órakor egy sötét kék, 1990-es évjáratú, német gyártmányú autó állt meg az egyik magas, üvegfalú épület bejárata előtt. A Srác éppen akkor lépett ki a bejárati ajtón. Tekintete egyből a kék autóra tapadt. Jól ismerte ezt az autót. Bár ha berakják több száz egyforma gépjármű közé, nem könnyen tudott volna különbséget tenni közöttük.

 

A Srác elköszönt a kollégáktól és elindult az autó felé. Léptei normál tempójúak voltak. Nem volt ideges. A belső riadójelzése, mely hónapokkal korábban erőteljesen jelzett, most meg se rezdült. Úgyis szerette volna kicsit jobban megismerni ezt a különös Nőt, hogy kiféle, miféle ember. Vicces, vagy ellenszenves? Őszinte vagy csak megjátssza magát?  

-Szia – mondta a Nő, miután kinyitotta a kocsiajtót.

-Szia – a Srác beszállt az autóba. A Nő rálépett a gázpedálra, és az autó „elsüvített” az épület elől.

A főutakon szokás szerint dugó volt. Minden vezető a dudát nyomkodta idegességében. A lámpák zöldre váltottak, majd hamarosan újra pirosra. A sárga jelzést már senki sem figyelte. Úgy gondolták, hogy a dugó közepén semmi jelentősége sincs. Az egyik autóban halk, olasz zene szólt. Azonos nemzetiségű sofőrje arra gondolt, hogy mit tenne ebben az esetben odahaza. Tudta, hogy leeresztett tetővel furikázna Róma utcáin, fittyet hányva a piros jelzésre, mondván, hogy az csak egy jó tanács.

Az óra hatot mutatott, mikor a kék autó megállt az egyik külső kerületi lakótelep, egyik panelháza előtt. Halk csapódással záródik be az autó ajtaja a Srác mögött. Pty-pity – hallatszott az autóriasztó hangja, mikor bezáródtak az ajtózárak. A Srác az egyik közeli lépcsőház felé indult, ahová a Nő is követte. A 60-as számú lépcsőházba mentek be, egyenesen a tizedik emeletre.

A lakás, ahová a Srác és a Nő ment, egy kis garzon volt. Az ajtón belül balra volt egy kis konyha, melyben három, fehér szekrény volt alul, két szekrény volt fönt. A két fölső szekrény között volt egy barna színű elszívó, közvetlen alatta, pedig a tűzhely. A konyhával szemben volt a lakószoba, a konyhából kilépve, pedig a fürdő ajtaja tárult az ember szeme elé. A szoba fehér falú, kb. hat négyzetméteres terület volt. Az ajtó mellett volt egyszéles ágy, mellette egy fonott éjjeliszekrény. Az ággyal szemben volt egy barna szekrénysor. A középső szekrényen volt a tévé, mellette a DVD. A szoba szabadon marad sarkában, az ablak előtt volt az íróasztal, rajta a számítógép, naptár, egy szkarabeusz, melyet az egyik barátja, Niki hozott neki, mikor Egyiptomban járt. Az asztal mellett, még volt egy polc, melyen további kisebb emlékek voltak.

-Kérsz valamit inni? – kérdezte a Srác.

-Igen – köszönöm.

-Narancslé vagy málna?

-Egy kicsit ebből, egy kicsit abból lehet?

-Persze – a Srác összekeverte az italokat, majd bevitte a szobába és leültek az ágyra.

 

Gondosan elkezdték tervezgetni a promóciós anyagot, melyet aztán számítógépen akartak megalkotni. Papírra vetették az elképzeléseket. Egy katalógust gondoltak végeredménynek, ami a Nő fejéből pattant ki. Fotókkal gondolták, hogy látványos legyen, színeket próbáltak hozzá, hogy minél jobban tükrözze a cég profilját és a tulajdonos beállítottságát. Hosszas tervezés után, nekiláttak, hogy digitális valójában is összeillesszék a puzzle minden darabját. Az első oldalra került egy nagy kép, alá egy kisebb kép. Mind a kettő bordó keretet kapott, mely egy elegáns külsőt mutatott. A lap tetejére felírták a cég nevét, egyelőre csak fekete, nyomtatott betűkkel.  

Teltek a percek, melyek csakhamar órákká váltak. Az égen már megjelentek a csillagok, a nap sugarait a hold fénye váltotta föl. A város behunyta fényszemét. Éjszaka lett. A tervezés erre a napra befejeződött. Háromnegyed tíz volt, mikor a Nő ránézett az órájára. A Srác utántöltötte a poharát „vegyes gyümölccsel” és leült vele szembe a bőrszékbe.

A Nő az ágyon ült. Belekortyolt a poharába, majd a táskájába nyúlt és egy doboz cigit vett elő.

-Rágyújthatok?

-Persze, majd utána kiszellőztetek – a Srác levett a polcról egy húsz cent magas, bronzszínű figurát. Megnyomta a kalapját, s a bábu nemi szervéből láng csapott elő. A Nő elmosolyodott, a Srác viszont kicsit zavarba jött. – Bocsi. De csak ez volt kéznél. Na mesélj.

-Mit meséljek?

-Látom, hogy valami nyomja a szívedet. Gondolom, szeretnél róla beszélni.

-Igen – a Nő megkönnyebbülni látszott. Úgy érezte, hogy végre van valaki, akinek elmondhatja, ami bántja, akit érdekel, hogy mi van vele. Egy helyet, hol a szíve megpihen. – Kikészültem! Nincs munka, mert nem találok megrendelőket. A barátommal mióta belevágtunk ebbe a közös vállalkozásba, úgy éreztem, hogy minden rendbe jön, de nem így lett. Egyre kevesebb a pénz és… - a Nő szeméből, egy csillanás látszott. A szeme sarkából egy könnycsepp indult útnak, mely először lassan, majd az arc közepétől egyre gyorsabban folyt végig a Nő szomorú arcán. Az arcon, mely tíz perce, még mosolytól volt derűs.

-Folytasd – kérte a Srác nyugodt, bársonyosan megnyugtató hangon.

-Az a baj, hogy… nem figyel rám. Szerinted, tudja, hogy kevés a pénzem? Tudja, hogy a napi kaja, amit megeszem, két párizsis szendvics? Nem! Nem tudja.

A Srác megdermedt a szavak hallatán. Bár nem rég óta ismerték egymást (először két éve találkoztak, de igazándiból kicsivel több, mint fél éve kezdtek el beszélgetni, mikor a Nő különös fájdalmakra panaszkodott a bal fülénél), tudta, hogy egy nagyon határozott és magabiztos Nővel áll szemben. Olyan volt, mint a jéghegy, melynek még a Titanic sem tudott ellenállni.

-Miért nem beszélsz vele ezekről?

-Mert nem tudok – a Nő szívott egy slukkot mentolos cigarettájából. – Akárhányszor próbáltam, mindig leblokkoltam. Olyan a férfi, mint akiben három lakozna belőlem. Ezért nem tudok ezekről beszélni vele – a Nő megtörölte a szemét. – Két éve akármilyen döntést hozok, sosincs jó vége. Miért? Miért??

-Nem tudom, de megpróbálok segíteni, amiben csak tudok – a Srác fölállt és a szekrényéhez ment, ahonnan egy borítékot húzott elő.

-Mit csinálsz? Ne adjál pénzt. Nem fogadom el – mondta a Nő határozottan.

-Rendben – a Srác visszatette a Haza bölcsét ábrázoló bankjegyet a borítékba, majd ismét a Nőhöz fordult. – Akkor viszont minden nap készítek neked egy kis csomagot, hogy ne haljál éhen, mert még a végén rámegy az egészséged.

Hosszas győzködés után a Nő elfogadta a Srác feltételeit.

Későre járt, az óra mutatói egyre jobban közeledtek az éjfélhez. A Nő belepakolt mindent a táskájába. A Srác odaadta az egyik irattartó mappáját is, hogy a papírjai ne gyűrődjenek össze, miközben hazafelé tart.

Miután a Srác felsegítette a Nő kabátját, mind a ketten elindultak lefelé, a Nő autójához. A lift lassan leért a földszintre. Pár másodperc múlva kiértek a házból és az autóhoz igyekeztek, mely még mindig a ház előtt állt.

-Köszönöm a segítséget – mondta a Nő.

-Szívesen. Holnap délután várlak, ne feledd.

-Rendben – a Nő beletúrt barna színű vállig érő hajába, majd megpuszilta a Srácot. – Jó éjszakát.

-Neked is – a Nő becsukta az ajtót, majd gázt adott és elhajtott. A Srác még pár percig nézte a távolodó autót, amíg az el nem tűnt a horizonton.

Miközben a Srác visszafelé indult a lakásába, különös érzés lett rajta úrrá. Nem tudta, hogy mi volt az, de nem volt jó előérzete.

 

 

U

toljára akkor érzett ilyet, mikor még az iskola padjait koptatta. Az utolsó évben került az osztályba egy gyönyörű, bájos arcú, barna hajú lány. Első látásra belezúgott, és mindent megtett, hogy összejöhessen vágyainak tárgyával. Névnapjára egy Kenny* gyertyát vett neki. Karácsonyra egy kedves kis figurával lepte meg, emellett számos kedves szóval illette a lányt. Mikor a lányt az egyik tanára egy alkalommal lelkileg megrendítette, és a lány sírva a wc-be rejtőzött a kíváncsi szemek elől, a Srác dühéből majdnem neki ment a tanárnak, mert bántani merte azt, akiért mindent kockára tett volna. Végül nem lett belőle tettlegesség. Miután véget ért a tanítás, a Srác hazakísérte a lányt. Útközben karon fogta, hogy érezze, mindig számíthat a Srácra. Hamarosan eljött az év vége, a Srác érezte, hogy cselekedni kell. Szíve torkában dobogott. Vágyott a lányra, akiben a reményt látta, hogy magánya véget ér, de ugyanakkor rettegett, hogy elront mindent, ami van. A barátság (melyben szentül hitt) egyszerre volt rengeteg és kevés számára. De végül kosarat kapott. A Srác teljesen magába fordult. Nem tudta feldolgozni a történteket. Egyre gyakrabban fordult meg a fejében, hogy mi lesz most? Egyre többször maradt otthon az üres lakásban. Kerülte a barátait, pedig nem akarta. Már három év telt el a történtek óta. Ez alatt a Srác többször zuhant mély depresszióba. Keserves percek voltak, melyek csakhamar órákká váltak. Sokszor ült a szobájában, az egyik sarokban összekuporodva. Szemei vérben úsztak az álmatlan éjszakák következtében. Lelki szemei előtt ott lebegett a lány, akit valaki más ölel át, valaki más csókol, és ébred mellette reggelente. Ezek a képek mélyen beleívódtak a fejébe, melyektől úgy érezte, talán sosem szabadul. Hosszú idő után, sikerült túllépnie a bánaton és az önsajnálaton. Ezután megpróbált újra szóba állni a szebbik nem képviselőivel. Először kisebb, majd később nagyobb sikerrel. Eközben tovább erősödött benne a vágy, hogy végre ne legyen egyedül. Az ösztönei szólították, de ő nem, mert válaszolni. Félt, hogy újabb sérelmek érik és akkor egy olyan úton, indul el, melynek végén nincs más, csak boldogtalanság és magány.

A Srác a füléhez emelte a mobilját és várta, hogy a vonal túloldalán beleszóljon valaki. A telefon kicsöngött. Biiiip…Biiiip….Biiiip…..Biiiip. Hosszú-hosszú perceknek tűnt ez a néhány másodperc. A Srác szíve egyre hevesebben vert. Különös érzés lett úrrá rajta, melyet már korábban megtapasztalt, de ennyire még sosem érezte. Ez az érzés a félelem volt.  Csontig hatoló, jéghideg, színtiszta félelem, mely tetőtől talpig járta át minden porcikáját. Kellemesen meleg, nyári nap volt, mégis oly hidegnek érezte a levegőt, mintha téli szellő fújdogálna a város utcáin. Gondolatai zavarosak voltak. Szabályosan káosz uralkodott a fejében, mely hatalmas fájdalom formájában materializálódott a Srác fejében.

-Szia tesó! – mondta egy hang a telefon túloldalán. – Mi újság?

-Össze tudunk futni valamikor?

-Persze. Valami baj van?

-Elment. Összeszedte a holmiját és elment.

 

-Holnap ráérek – mondta a barát – tíz körül jó lesz? 

-Rendben. Holnap tízkor nálam.

-Oké. Vigyázz magadra. Szia – mondta a barát és letette a telefont.

A Srác letette a telefont a kanapé előtt lévő asztalra és a televízió távirányítója felé nyúlt. Úgy gondolta megpróbálja elterelni figyelmét, hátha sikerül. A csatornákat váltogatva több különböző műsor keltette fel a figyelmét. Az egyik kereskedelmi adón éppen a Ghost című film ment, a másikon, pedig egy másik Demi Moore filmet adtak éppen. Úgy érezte, hogy még a televízió társaságok is összeesküdtek ellene. Felállt, és berakta a DVD lejátszóba az egyik kedvenc filmjét. A film képkockái csak egymás után peregtek, de a Srác lelke még mindig nem talált megnyugvást. Még mindig az aznap reggeli események jártak a fejében. Maga előtt látta a Nő szomorú, csalódott arcát, miközben az ajtóban áll és felteszi a vállára a táskáját. A Srác csak állt, és meglepetten figyelte a Nőt, ahogy beszáll a kocsijába és elhajt a ház elől.

A tv képernyőjén már a stáblista ment, mikor a Srác magához tért. A távirányítóért nyúlt és kikapcsolta a zajforrást. Ezután kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet, majd lefeküdt az ágyába és megpróbált elaludni.

Az óra már elütötte a hajnali kettőt. A Srác az ágyában hánykolódott. Patakokban folyt róla a verejték. Lázasnak tűnt, de nem volt az. Lidérces álmok gyötörték.

Álmában, a hegyekben volt. Az ég tiszta volt, száz ágra sütött a nap. Menekült valaki elől, de nem tudta ki elől. Háta mögött csak gúnyos kacajt hallott, mely egyre hangosabb lett. A Srác gyorsan futott, de az ismeretlen egyre közeledett felé. Egyszer csak egy szurdokba ért. Minden oldalról magas sziklák zárták közre a völgyet, ahonnan csak egy kiút volt, ahonnan a Srác is jött. És a nevetés csak hangosabb lett. A következő percben az ég elsötétült és dörögni, villámlani kezdett. A szurdok bejáratánál egy alak jelent meg. Körülbelül két méter magas lehetett. Fekete kabátot és fekete nadrágot viselt. Arca fehér volt, orra alatt kackiás bajusz ékeskedett. Zöld szemei felett, vékony, éjfekete szemöldök volt. Fejét széles karimájú kalap takarta, melyet a testőrök hordtak Dumas regényeiben. Ekkor a Srác felpillantott és fölöttük, az egyik sziklapolcon megpillantotta a Nőt, aki a szurdokban lévő két alakra tekintett. Ekkor a fekete ruhás férfi hangos kacaja hallatszott a szurdokban, melyet hangos villámlások követtek. A Srác a férfira pillantott.

-Kicsoda maga? – kérdezte hangosan, de a férfi csak tovább nevetett. – Maga kicsoda? – A férfi félretolta kabátját és előhúzta az oldalán csüngő kardját. A fegyver pengéje úgy kilencven centiméter hosszú és öt centiméter széles volt. Markolata sötét volt, mind a férfi ruházata. A Srác megdermedt, majd a jobb kezére tekintett. Egy kard volt a kezében. Markolata ezüstszínű volt, mely egy kobra fejjel végződött. Első látásra japán kard lehetett, de a Srác számára ez teljesen mellékes volt. A fekete ruhás férfi még egyszer felnevetett, majd kardját a magasba emelte és rátámadott a Srácra. A Srác gyors védekezésbe kezdett, mely sikeresnek tűnt. A két penge egymásnak feszült. A Srác egyre hátrébb került, nem volt kétséges, a férfi erősebb nála. A Srác végül sikeresen kifordult a kardjával a férfi elől és támadóállásba fordult. A sötét alak egy hatalmasat nevetett, majd megpörgette a kardját és védekező állást vett fel. A Srác heves támadásba kezdett, melyet a férfi könnyed mozdulatokkal hárított. A Srác egy fordulásból indított csapással próbálkozott, de a férfi az elől is sikeresen kifordult. Ezután a férfi egy vágást ejtett a Srác lábán, aki a földre rogyott. Kardja a földre zuhant. Hangos csapódása visszhangzott a szurdokban. A Srác fogait összeszorítva próbálta elviselni a szörnyű fájdalmat. A sötét ruhás férfi a Srác elé állt, és egy hatalmasat nevetett az arcába. A nevetés gúnyos volt, a férfi tekintetében, pedig érződött a lenézés. Ezután a férfi kardját a magasba emelte és egy határozott mozdulattal levágta a Srác fejét.

A Srác felriadt. Körülnézett és megnyugodott, mikor látta, hogy a lakásában van, biztonságban és senki sem tör az életére. Kikelt az ágyból és kiment a konyhába. Az ásványvizes üvegért nyúlt és töltött egy pohárral. Miközben belekortyolt a kellemesen hűs vízbe, bekapcsolta a rádiót.  A dallamos muzsika bejárta a lakás mindez egét-zugát. Majd az ablakhoz lépett és kitekintett a „világra”. A nap már magasan járt. Az ég tiszta volt. Az utcákat kellemes, meleg levegő járta át. Mindenki, aki kint volt lenge öltözetben sétált, hogy el tudja viselni a meleget, ami pár óra múlva erősebb lett.

Megszólalt az ajtócsengő. A Srác megfordult, letette a poharát az asztalra és elindult a bejárat felé. A kulcsok csörrenése hangosan visszahangzott a szűk előtérben. Az utolsó zár is kinyílt és az ajtó kitárult. Túloldalán a Srác egyik barátja állt. A férfi száznyolcvan centiméter magas volt, barna haja volt, arcán kétnapos borosta ült. Egy piros pólót viselt, melyet fehér csíkok tarkítottak és nyakán fehér gallér volt.

-Szia – üdvözölte a Srác kedves barátját, majd előre nyújtotta jobb kezét.

-Szevasz – mondta a harmincas éveiben járó férfi és megfogta a Srác csuklóját és megrázta azt. – Mi újság?

-Gyere, majd mesélek – mondta a Srác, és beljebb hívta barátját. – Kávét?

-Igen kérek. Köszönöm.

A Srác kimegy a konyhába és megmelegíti az arab eredetű, serkentő hatású meleg italt, majd pár perc múlva visszament a szobába és leült egy székre.

-Mesélj – kezdi a barát. – Nyugtalan volt a hangod mikor tegnap hívtál.

-Tegnap reggel történt. Pár kollégámmal megbeszéltük, hogy elmegyünk, strandolunk egyet. Előtte megígértem neki, hogy tudunk még dolgozni egy kicsit a reklámanyagon. De ő késett a kollégám elé kellett mennem, mert nem talált ide. Valahogy minden összeesküdött tegnap. Ő egy órát késett, a kollégám, pedig korábban jött, ezáltal nem sikerült semmi. – mondta Srác az eddig még nem is oly különös történetet. – Mielőtt leültünk volna a gép elé, elmesélte, hogy mi történt vele. Nem sikerült neki a megbeszélés, lefoglalták az ékszereit, mert nem tudta őket kiváltani a zaciból stb. Úgy nézett ki, hogy biztos pont voltam neki, de ebben a percben hatalmasat csalódott bennem. Összeszedte az összes holmiját, amit itt hagyott, és elment. Nem tudom mi történt. Olyan volt, mintha…

-Mintha?

-Szakítottunk volna.

-Érdekes – mondta a Srác barátja.

 

A rádióban egy régi dal zendült föl. Egy nagyon régi dal, melyet a táncdalfesztiválok egyik sikeres előadója énekelt, aki, azóta már régen meghalt. 

-Most mi a fenét csináljak? – kérdezte a Srác tanácstalanul.

-Nem tudom. Lövésem sincs – mondta a Srác barátja. Egyszer régen talán volt már ő is ilyen cipőben, gondolta a Srác, de tudta, hogy bármi volt, minden szituáció más. Ez meg főleg.

 Egyszer csak néma csend. Csak a rádióból szóló dal járta be a szobát. A szöveg pont beleillett a jelen helyzetbe. Különös játéka ez a sorsnak – gondolta magában a Srác. Már nem először szembesült avval, hogy a zene mindig akkor és olyan szöveggel szólal meg, amilyen éppen az ember kedve.

És a dal tovább szólt:

 

♪♪ „Ő volt nekem nappal is az égen a csillag, a földön a jóság, ő volt a szerelem, a földi valóság, az igaz boldogság. Könnyezem. Nem csak a füst szállt a szemembe jól tudom, valaki elment, akit én most is szeretek nagyon, nagyon.” ♪♪

 

 A dal, mint éles kés úgy hasított a Srác lelkébe. Bár kifelé semmit sem mutatott ebből, a barátja jól tudta, hogy mit érez. Hisz ő is megjárta azt az ösvényt, melyre a Srác rálépett. Évekkel ezelőtt ő is megküzdött a sorssal, hogy elnyerje egy nála idősebb Nő kegyeit. Hosszú, hónapok tipródása után ő is megtette a lépést, mely akkor sikerrel záródott. Azóta eltelt tíz év, és jól megvannak. Családot alapítottak és boldogan éltek.

De aggódott. Aggódott barátjáért, aki az elmúlt évek alatt nem egyszer csalódott a másik nemben. Hatalmas falakat emelt maga köré, hogy ne érje fájdalom soha többé. Csak arra várt, hogy jöjjön valaki, aki elkezdi a falak bontását. És ez most megtörtént. A Srác azt hitte, hogy az elmúlt pár hét után végre minden jó irányba tart. De aznap reggel nem. Újra sebezhetőnek érezte magát.

A barát hosszú hallgatás után fölállt és odalépett a Sráchoz, és megfogta a vállát.

-Bármit teszel is, én támogatlak. Ha csak egy módot látsz a sikerre, ragadd meg.

-Köszönöm – mondta a Srác meghatódva.

A barát elmosolyodott és kiitta az utolsó kortyot is a kávésbögréből.

-Mennem kell. Ne haragudj.

-Semmi gond – mondta a Srác, kinek hangjából nyugalom sugárzott. – Vigyázz magadra.

-„Ne veszítsd el a fejed” – a barát kilépett az ajtón és elindult, hogy elintézze a dolgát.

A Srác kiment a konyhába és rendet rakott. A rádió ekkorra már elnémult, a Srác fogta és kidobta az ablakon, mikor a barátja elment. Úgy gondolta jobb lesz így. Miután visszarakta a szekrénybe a kávésbögrét, leült a szobába és egy könyvet vett a kezébe, melyet pár nappal később kapott vissza egy volt osztálytársától.

Felemelte a könyvet és megnézte a gerincén lévő feliratot: Madách Imre: Az ember tragédiája. Kinyitotta a könyvet és az utolsó oldalra lapozott. Maga sem tudta, hogy miért, talán csak rossz szokás, pedig jól tudta, hogy a könyv utolsó szavának elolvasása rossz előjel, hogy az illető nem fogja elolvasni a könyvet. A Srác nyilván ezért nem számított egy olvasott embernek a társadalom egyik rétegében sem. Ennek ellenére nem volt műveletlen. Könyves polcán számos neves író műve sorakozott Asimov-tól kezdve Shakespeare-ig. Bár eme kötetek szinte érintetlenül álltak a polcokon, de úgy volt vele, hogy előbb-utóbb el jő az idő az olvasásra is.

Az oldal alján, szeme az utolsó sorra szegeződött.

 

„Az Úr: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

 

 

A Srác becsukta a könyvet és hangosan felnevetett. A sors iróniája volt ez gondolta, hiszen ezt a sort mindenki ismeri még az is, aki a kezébe se vette a művet, és nagyon jól tudja, hogy a darab melyik részén található.

A Srác kinyitotta a könyvet az elején, és olvasni kezdte.

 

„I. SZÍN

 

(A mennyekben. Az Úrdicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

 

 Angyalok kara:

       Dicsőség a magasban Istenünknek,

       Dicsérje őt a föld és a nagy ég…”

 

A Srác már egy jó harminc perce könyököl a könyv fölött. Tetszett neki a könyv. Bár még csak a bibliai színeknél tartott mégis magával ragadta az író elbeszélési formája.

A Srác éppen a második szín közepe után járhatott, mikor Éva szakít a tudás fájának gyümölcséből, mikor megcsörren a mobilja. A Srác kezébe emeli a készüléket, majd mikor megpillantotta a kijelzőn lévő nevet, kiejtette a könyvet a kezéből. Szíve hevesebben vert, pulzusa felgyorsult. Csak egy valakinek a neve tudott belőle ilyen reakciót kiváltani, és ez nem volt más, mint a Nő.

-Haló – mondta a Srác a kagylóba.

-Szia – a vonal végén néma csönd.

-Mi újság? – kérdezte a Srác. Hangjában érződött az idegesség, melyet nem tudott titkolni és ezt a Nő is tudta.

-Csak szeretném megkérdezni, hogy nem tudod mennyit nyomtattunk a hatodik oldalból a prezentációhoz.

-Sajnos nem tudom, de nem valami sokat, mert akkor fogyott ki a festék – mondta a Srác semmitmondó hangon (legalábbis ő azt hitte).

-Tudsz nekem segíteni, mert nincs rajta a cd-n a sablon.

-Gyere fel, nyomtatunk párat.

-Nem zavarok? – kérdezte a Nő.

-Nem, gyere csak – mondta, de érezte, hogy abban a pillanatban nem az eszére hallgat. Sokkal inkább a szívére.

-Akkor négy óra körül ott vagyok.

-Várlak – a Srác letette a kagylót, majd a faliórára pillantott, melynek mutatói tizenkettőt mutattak. Megnyugodott, hiszen még volt négy órája a találkozóig. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön neki vagy sem. Szíve repesett az örömtől, hogy talán sikerül helyrehozni a legutóbbi incidenst, de a jobb keze szívesen beleszúrt volna egy kést, hogy evvel is könnyebb legyen a helyzet.

A percek úgy peregtek, mintha Kronosz* felgyorsította volna az idő folyását. Szinte pillanatokkal ezelőttinek tűnt a perc, mikor a telefon megcsörrent, pedig négy óra telt el az óta. A Srác idegességében újra kezébe vette az Ember tragédiáját, és tovább olvasta. Éppen kinyitotta a könyvet, mikor megszólalt az ajtócsengő.

 A Srác egy percre megdermedt. A könyv, mint mázsás kő, úgy zuhant ki a kezei közül. A következő másodpercben felállt és elindult az ajtó felé.

Az ajtó kitárult és a másik oldalán ott állt a Nő. Fehér, hosszú ujjú fölsőt viselt, melyet valamilyen barna minta tarkított. Haja egy hajráffal volt hátrafogva.

-Szia – mondta a Srác semlegesnek tűnő hangon (de nem sikerült).

-Szia – mondta a Nő és belépett a lakásba. Lassan lepakolta a holmiját és bementek a szobába.

-Kérsz valamit inni? – kérdezte a Srác.

-Nem, köszönöm – felelte a Nő.

A Srác is leült az asztalhoz és bekapcsolta a számítógépet. A program folyamatosan töltődött. Ezekben a másodpercekben néma csend honolt a szobában. A némaság szinte már kínosnak tűnt, ezért a Srác megpróbálta megtörni a csendet, de hogyan. Semleges témát akart érinteni, nem akarta kimutatni, hogy kicsit kellemetlenül érzi magát. Néhány másodperc után így szólt.

-Csinos vagy – gratulálok, tényleg semleges téma – gondolta magában.

-Köszönöm.

A program végre betöltődött. A Srác éppen megnyitotta a dokumentumot, mikor megszólalt a Nő mobilja. A Nő a táskájába nyúlt és elővette az egyik legfelhasználóbb barát készülékgyártó 2000-2001-es modelljét és a kijelzőre pillantott. A Srác a Nő arcára pillantott és így szólt: csak nyugodtan, szólj, ha végeztél.

A Srác kiment a konyhába és töltött magának egy pohár narancsot (gondolta tesz bele némi vodkát is, de inkább mégsem). Tekintete a távolba meredt. Az ég madarait figyelte, akik különös alakzatokban repkedtek a kék kupola alatt. Majd az utcára pillantott és az ott járkáló emberekre lett figyelmes.

Eközben a lakás egy másik pontján hangos kiabálás hallatszott. A Srác, bármennyire kíváncsi természet volt, nem akarta kihallgatni a Nő beszélgetését, ezért bekapcsolta a rádiót, hogy lenyomja a lármát. De a zene nem volt elég, a Nő egyre hangosabban beszélt, és a rádió hangereje már majdnem a maximumon volt. A Srác kikapcsolta a rádiót, mert úgysem ér el vele semmit. Leült egy székre és próbált tudomást sem venni az egészről. De nem ment. A szavakból, melyeket elcsípett úgy vélte, hogy valami nagy gáz lehet a Nőnél, mert nem szokott ő ennyire kiabálni.

Eltelt negyed óra. A nő még mindig kiabált, de már közel sem olyan hangosan, mint korábban. Egyszer csak néma csend. A csendet halk léptek törik meg, melyek hamarosan elhallgatnak.

-Mindent hallottál? – kérdezte Nő.

-Szerintem még Piri néni az elsőn is hallotta.

-Most kérhetnék valamit inni?

-Persze – mondta a Srác és a Nőnek is töltött egy üdítőt, majd letette azt az asztalra.

A nő ott ült a Sráccal szemben, kezében egy szál cigarettával. Szeméből látszott, hogy mintha egy hatalmas tehertől szabadult volna meg. Egy nagy slukkot szívott a cigarettából és belekortyolt az italába.

-Szombaton eljöttem tőle – mondta határozottan.

-Jól tetted – mondta a Srác. Legszívesebben megölelte és össze-vissza csókolta volna örömében, hogy most talán van esély a sikerre, de nem akart érzéketlennek tűnni.

-Összeszedtem minden holmimat és otthagytam. Elegem van abból, hogy nincs tekintettel rám.

-Mi történt?

-Egy rendezvényen voltunk, amit aznap bonyolítottunk le. Ő minden üzletfelével tárgyalt, de még annyi fáradtságot sem vett, hogy annyit mondjon, ő a munkatársam, vagy…

-Értem. Örülök, hogy megtetted. Magabiztosabb is vagy egy kicsit.

-Jól is érzem magam – mondta és elmosolyodott, majd belekortyol a pohárba.

-Gyere, menjünk, folytassuk a munkát – mondta a Srác és megfogta a Nő kezét és elindultak a számítógép felé.

Eltelt egy óra. A Nőnek sajnos mennie kellett. A Srác segített összepakolni a papírokat, amiket szétszórtak a szobában. Miután az utolsó lap is a helyére került, a Nő fölvette a cipőjét és kilépett a lakásból. A Srác lekísérte a Nőt a kocsijához. Mielőtt a Nő beszállt volna a kocsijába, a Srác jó szorosan megölelte, majd útjára engedte. Szeme a távolodó autót figyelte, mely hamarosan eltűnt a horizonton. Pontosan úgy, mint pár héttel korábban.

A Srác belenyúlt a zsebébe és elővette a mobilját. A telefon kicsengett, és hamarosan beleszólt egy férfihang.

-Szia! Baj van?

-Nincs. Épp ellenkezőleg, az akadály elhárítva.

-Akkor rajta.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

thinkingcup@gmail.com

(ant, 2010.01.05 23:13)

a tobbi kis novella megfogo/ megragado/megragadott, de ezt a feleig sem tudtam elolvasni, tul nyers es tul lenyegtelen leirasok vannak benne( sztem) es a nyelvezete is tul egyszeru
lehet hogy a tortenet erdekes, de nem jutottam el sokaig, mert tul szogletes es tul szintelen az eleje, igy feladtam...
bocsi, de gondoltam leirom
De az eddig olvasott mas novellaid tetszettek.
Hajra-hajra( kicsit atirva ezt is szebbe , szinesebbe, tartalmasabba es atfogobba, finomabba lehetne alakitani)
sok siker a tovabbi muhoz!!!
A