Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                           

      Vágy és félelem 2. rész

 

Reggel volt. Nyolc óra harminchét percet mutatott a vekker. A Srác a munkahelyén volt és a szokásos napi tevékenységét végezte. Adatok begyűjtése, rendszerezése, valamint a látványtervek és a reklámkampány előkészítése. Egy most megjelenő hanglemez borítóját és promócióját bízták rá, mivel az előző munkája, a szállodai prezentáció hatalmas sikert aratott a cégvezetők körében.

A nap elérte az ég közepét. A Srác az asztalánál ült és próbálta megtervezni a lemez felületére kerülő képet. De sajnos ötlete sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Betette a lemezkiadótól kapott hanganyagot a cd meghajtóba, majd elkezdte hallgatni. Halk zongoraszó hallatszott a hangszórókból. A dal szövege vidám volt, olyan kis szombat délutáni zenének tűnt, bár ez köszönhető annak, hogy a felvételek több mint húsz évig elfeledve hevertek egy raktárban. De végiggondolva a szerző zenei munkásságát, pont beleillett a sorba.

De a munka még így sem haladt. Valami bántotta, de nem tudta mi. Gondolatai a Nő körül jártak és, hogy mit tegyen most, hogy a konkurencia félreállt. Helyes most próbálkozni, vagy várni kéne? Mi van, ha kibékülnek, és boldogok lesznek együtt és ő, csak ez rontaná el, ha beavatkozna a sors folyamatába? De mi van akkor, ha kibékülnek, és minden ugyanúgy folytatódik tovább? Hosszas tanakodás után eszébe jutott, amit egy barátja mondott még évekkel ezelőtt: A férfi elszúrta, neked, pedig kell a nő. A képlet egyszerű, és az eredmény nyilvánvaló: szabad az út, nincs veszteni való.

A Srác felemelte telefont és tárcsázott. Nem telt bele sok idő és fölvették a telefont.

-Haló!

-Szia, Én vagyok.

-Szia. Mi újság?

-Volna kedved velem vacsorázni ma este? – a Srác már felkészült a visszautasításra. A válasz nem váratott magára sokáig.

-Igen – a Srác szava elakadt. Mindenre felkészült, csak erre a válaszra nem.

-Akkor találkozzunk nyolckor a Deák térnél.

-Rendben, nyolckor ott vagyok. Szia – a Nő letette a telefont.

Ezek után a Srác már gond nélkül tudott dolgozni a rábízott projekten. Reményekkel tele nézett az előtte álló estére.

A nap már lenyugvóban volt. A Srác a Deák téri templom előtt állt és várta, hogy a nő megérkezzen. Szíve még mindig a torkában dobogott, de ezúttal az érzés nem félelmetes, sokkal inkább, örömteli volt.

Tíz perce állhatott ott, mikor egy sötétkék kombi típusú WW gyártmányú autó áll meg a közeli parkolóban. A Nő kiszállt. A Srác szeme a feléje közeledő Nőre tapadt. A Nő fehér, ujjatlan, „v” dekoltázsú fölsőt viselt, sötét színű nadrággal párosítva. Lágy meleg szellő fújdogált, mely néha meglibbentette a Nő vállig érő haját. Olyan, mint egy hajlakk reklámban – gondolta a Srác magában.

A Nő odalépett a Srác elé.

-Szia – mondta kellemes hangon.

-Szia – mondta a Srác és átölelte a Nőt a derekánál, majd megpuszilta. – Örülök, hogy megjöttél – mondta, majd egy közeli étterem felé indultak.

Az étterem a Paulay Ede utcában volt. Egy kellemes hangulatú étterem volt, mely a békebeli időket idézi az odalátogatók számára. Világos falú étterem volt, sötét színű asztalokkal. Az ajtótól jobbra volt a bárpult, mellyel szemben egy zongora állt.

Az ajtó kinyílt és a Srác a Nő társaságában belépett az étterembe és leültek az egyik kétszemélyes asztalhoz. Az étteremben nem volt csönd, hanem kellemes zongoraszó járta be a helyet.

Pár pillanattal később, egy bordó inges, fekete nadrágot és kötényt viselő férfi lépett az asztalhoz.

-Jó estét kívánok! Italt, mit hozhatok? – kérdezte fiatalember.

 

-Egy baracklevet és egy… Tudja mit, legyen inkább kettő. 

-Értem, máris hozom – mondta a felszolgáló és elindult az italpult felé.

A Srác kinyitotta az étlapot, és lapozgatni kezdte. A Nő is hasonlóképpen tett. Gyönyörűen kialakított étlap – gondolta a nő. Valami ilyesmire gondolt, mikor promóciós anyagot tervezett. A Srác belenézett a Nő szép barna szemébe. Nem volt egy telepatikus alkat, de tudta, hogy mire gondolt: katalógus. Megértette, hiszen szívügye volt ez a projekt. Minden pénzét bele tette, hogy sikerüljön minden.

Közben a felszolgáló visszatért az italokkal. Miután lette a poharakat az asztalra, elővette a papírját és a Sráchoz fordult.

-Sikerült választani?

-Azt hiszem igen – mondta a Srác és átadta szót a nőnek.

-Én kérnék egy Vasalt bazsalikomos csirkecomb filét, tepsis burgonyával, joghurtos saláta tálon.

-És önnek uram?

-Én egy Fetasajttal, póréhagymás füstölt tarjával töltött pulykamellet kérnék, gnoccival.

-Rendben – mondta a srác és elindult, hogy leadja a rendelést.

Miközben az étel sült, főtt, párolgott, a Nő és a Srác beszélgetni kezdett.

-Milyen volt a napod? – kérdezte a Nő.

-Jó volt. Bár a munka nagyon nehezen ment, ameddig nem beszéltünk, de utána… úgy ment a meló, hogy ma kaptam a megbízást és már majdnem be is, fejeztem. És a tiéd?

-Jó volt. Beszéltem egy emberrel, akivel akkor találkoztam, miután eljöttem tőle, és majdnem karamboloztunk. Mint kiderült nagyon érdeklődik a textíliák iránt, mert pont most indított egy rendezvényes céget.

-Akkor erre inni kell.

-De csak említésszerűen.

-Persze – mondta a Srác mosolyogva és a magasba emelte a poharát.

Hamarosan megérkeztek az ételek is. Ínycsiklandozó illatuk belebegte az asztalt és környékét.

-Jó étvágyat – mondta a Srác.

-Neked is.

Miközben az étel szépen fogyott, a zongorista kellemes játéka hallatszott és varázsolt el mindenkit, aki éppen ott volt. Lágy és dallamos volt, csak az énekes hiányzott, mondaná a laikus, de aki akkor ott volt, azt mondaná, így volt tökéletes.

A tányérok kiürültek. A felszolgáló odalépett az asztalhoz és elvette a tányérokat.

-Desszertet parancsolnak?

-Köszönöm nem – mondta a Nő.

-Nem köszönjük nem.

-Rendben – mondta és elment.

A zene újra megszólalt. A zene lassú volt, szinte teljesen néma. Aztán hirtelen hangosabb lett, de még mindig lassú marad.

-Táncolunk? – kérdezte a Srác.

 

-Igen.   

A Srác megfogta a Nő kezét, és kecsesen felsegítette a székről, majd gyengéden átölelte és táncolni kezdtek. A lágy hangzású muzsikára úgy táncoltak, mint ahogy a csónak ringatózik a hullámzó tengeren.

A Srác nyeregben érezte magát. Úgy vélte, hogy ez a tökéletes este. Lelkében olyan nyugalmat érzett, amilyet már régóta nem. Végre úgy érezte, hogy most sikerül. Hosszú évek magánya után, mely olyan ellensége volt neki, mint Connor MacLeodnak Kurgan (a Srác saját naplójában használja eme hasonlatot), most végre győzni fog. A Nő lágyan simult hozzá. Korához képest, nagyon jól tartotta magát, feszes fenék, lapos has, kerek mell… helyes, mosoly és angyali tekintet. Ez egy különleges személyiséggel párosul, mely másoknak talán furcsának tűnhet, de a Srác pont ezt szerette benne.

A zene elhallgatott.

-Köszönöm a táncot – mondta a Srác.

-Én köszönöm – mondta a nő.

Miután visszaültek az asztalhoz, a székén heverő nyári kabátjáért nyúlt, amit akkor tett le, mikor leültek. Belenyúlt a zsebébe és egy kis dobozt vett elő.

-Tessék – mondta a Srác, majd átadta a Nőnek a kis dobozt.

-Ez micsoda?

-Boldog névnapot.

-Tényleg ma van a névnapom. Még én is elfelejtettem.

-Hát én nem.

-Köszönöm – mondta a Nő, majd fölállt és jó szorosan átölelte a Srácot. Mikor a Srác vállára borult, a Srác, halk pityergést hallott.

-Mi a baj?

-Semmi, csak valószínű te leszel az egyetlen, aki felköszönt – a Srác nem szólt egy szót sem. Csak átölelte a nőt, aki hamarosan megnyugodott.

Elmúlt éjfél. Az étterem is bezárt. A Nő és a Srác elindultak hazafelé.

Az autó bekanyarodott a külvárosi utcába és megállt az utca sarkán.

-Köszönöm a kellemes estét.

-Örülök, hogy veled tölthettem – mondta a Srác mosolyogva. – Mikor látlak újra?

-Nem tudom. Egyik régi barátom elhívott, hogy menjek vele három napra Münchenbe. Ez minden évben van.

-Akkor vasárnap hívlak – mondta a srác, majd megcsókolta a Nőt.

Ahogy az autó távolodott, különös érzés lett úrrá rajta. Valahogy nem érzett idegességet, se félelmet. Mondjuk nem is volt rá oka. Találkozott már ezzel a baráttal és tudta, hogy nincs oka féltékenynek lenni. Felment a lakásba és elaludt.

Álmában a Srác, mintha a mennyországban járt volna. Minden felé boldog embereket látott és nyoma sem volt a rosszkedvnek, sem a bánatnak. Ezúttal Kurgan-t sem látta sehol. Végre nyugalmat talált az álmaiban. És ez csak a kezdet – gondolta magában.

Eljött a reggel. A madarak dallamára ébredni, ritka pillanat egy ember életében, főleg, ha még örül is neki. Az emberek egy része kimondottan gyűlöli a természet eme lényeinek énekét, úgy gondolják, hogy kimondottan zavaró, ha az ember reggel apró, halk csipogásra ébred. Ezzel szemben a másik tábor kifejezetten megnyugtatónak találja a halk dallamot. Mikor egy erdei séta közben, felzendül a természet operaénekesinek szólama, egyszerűen új színt visz a kirándulásba.

A kávé éppen lefőtt. A Srác mosollyal az arcán és remek közérzettel töltötte poharába a meleg reggeli italt. Olyan élénken éltek emlékében az előző napi emlékek, mintha a pillanat még mindig tartana. A zene még mindig a fülében volt, és tudta, hogy még egy darabig nem tudja kiverni a fejéből. A rádióban a kedvenc zenéje szólt, az újság csupa jó hírrel volt tele. Aznap teljesen más színben látta a világot. Hamarosan kiürült a kávésbögréje, felöltötte világos színű öltönyét, és elment dolgozni.

Aznap még a munka is akadály nélkül ment. A tervek, melyeken dolgozott, mind elkészültek a kiadott határidő előtt. Egyik projektet falta a másik után. Csak úgy záporoztak az ötletek. Nem tudta, hogy honnan jött az ihlet, de úgy gondolta, hogy meglovagolja a hullámot, és addig dolgozik, míg csak bízza ötlettel.

 Váratlanul egy hang zavarta meg a munkafolyamatot. Ismerős volt a dallam, mely megütötte a srác fülét. A hang egyre hangosabb lett és már tudta, hogy honnan jön. Belenyúlt a fiókjába és elővette mobiltelefonját. Tekintetét a kijelzőre vetette, majd felvette a készüléket.

-Szia! – mondta örömmel telt hangon, mikor meghallotta a Nő hangját.

-Szia! Van kedved kávézni?

-Persze – felelte a Srác.

-Akkor fél óra múlva a Királynőben.

-Rendben. Puszi – a Srác letette a kagylót és visszatért a feladatához.

De ekkor már nem ment a koncentrálás. Újra, és újra neki kezdett a tervezésnek, de valahogy nem akart sikerülni. Hamarosan föladta. Belátta, hogy nem tud megnyugodni, míg nem találkozik újra a Nővel. Az órájára tekintett, ami akkor tizenhárom óra öt percet mutatott. Még csak két perc tűnt el azóta, hogy letette a telefont, mégis legalább tíz percnek tűnt az eltelt időintervallum. Nem bírt tovább várni, felállt és elindult a kávézóba. Inkább ott várt, mint a munkahelyén.

A Nő pontosan érkezett a megbeszélt találkára. Ott állt, testhez simuló, fehér topban és kék farmerban. Haja föl volt tűzve a feje búbján, mintha egy kis pálmafa lenne. A Srác már ott várta őt, az egyik teraszon lévő asztalnál.

-Szia – mondta a Srác, majd megpuszilta a nőt.

-Szia – mondta a nő, majd leült az asztalhoz. Arcán látszott, hogy valami nagyon bántja. Közben a Srác megrendelte a két kávét, amit két percen belül ki is hoztak.

A kávé már ott állt a csészében már legalább három perce, mikor a Srác megtörte a csendet.

-Mi bánt?

-Semmi, csak… Ma reggel felhívott és megkérdezte, hogy miért nem mentem ki hozzá este meccset nézni.

-Nyugodtan mond meg neki, hogy velem voltál, elvittelek vacsorázni, és jól éreztük magunkat – a Srác hangja egyre hangosabb lett. Érződött, hogy érzelmileg őt is felkavarták az imént hallottak. – Ja, és megmondhatod, ha valami nem tetszik, akkor jöjjön és lejátszhatjuk. – A Srác kitört magából. Úgy gondolta, hogy ha már elkezdődött valami, akkor nem hagyja, hogy a „régi pasi” elrontson mindent. Megvolt minden esély arra, hogy megtartsa, de elszúrta.

-Nem értem miből gondolta, hogy kimegyek azután, a veszekedés után, a karjaiba rohanok és szétrakom a lábam.

-Felejtsd el.

-Azt teszem – mondta a Nő. Arcán végre a mosoly jelei voltak felfedezhetők.

-Most már jobb? – kérdezte.

-Igen.

 

-Még van egy kis időm. Gyere, sétáljunk egyet. 

-Rendben – a Nő elővette a hosszúkás alakú, fekete bőrtárcáját, hogy fizessen.

-Tedd el, de rögtön. – Mondta a Srác.

-De…

-Semmi „de” – mondta a Srác humoros hangon, majd kitette az asztalra a két kávé árát, majd felállt és a nővel együtt elindult a közelben lévő parkba.

A parkon egy hosszú, kővel kirakott út vezetett keresztül. Az út két oldalán, kis kavicsos szegély volt, majd azon túl zöld fű borította a tájat, ameddig a szem ellátott. A parkot nem kerítés, hanem magas fák választották el a város forgatagától. A sűrű erdőnek tűnő „élő sövény” belső oldalán nagyobb kövek voltak lerakva, evvel is növelve azt az érzést, hogy az ember a természetben van, nem egy óriási város szívében. A nap minden percében volt valaki a parkban. A délelőtti órákban a kisgyermekes anyák hozták ide a babákat, dél körül a z idősek ültek ki a madarakat etetni, esténként, pedig a romantikázni vágyók lepték el a park padjait.

A Nő és a Srác már legalább öt perce sétáltak a hangulatos pihenőparkban. Nem mondták ki, de mind a kettejük fejében az elmúlt pár hét eseménye keringtek. A Nő a fájdalmakra tekintett vissza, amiket elszenvedett, a Srác pedig, a számára szinte újnak ható érzésekre. A Srác fejében a jövő öltött formát, de vajon milyen lesz? Vágyai egy örömteli jövőképet festettek fel, mely egyszerre volt boldog és félelmetes. Saját démonjai még mindig kísértették őt, annak ellenére, hogy most úgy érezte minden a megfelelő ütemben halad.

 

A Srác szeme egy padon akadt meg. Egy padon, mely valamilyért más volt, mint a többi. Pedig ugyanúgy egy fa alatt állt, ugyanaz a kő volt előtte és ugyanúgy virágok vették körül, mint a többit. Talán csak a fényviszonyok miatt tűnt kicsit eltérőnek a többitől, ki tudja? 

A Nő és a Srác leültek a padra. Bár a Nő mosolygott, a Srác látta, hogy az agya folyamatosan kattog.

-Mi jár a fejedben?

-Csak ez az egész. Annyiszor éreztem úgy, hogy bántanak. Hogy nem figyelnek rám és ez nem volt jó. Sokszor éreztem, hogy káosz vesz körül és…

-Velem mit érzel? – kérdezte a Srác kíváncsian.

-Békét és nyugalmat – meg tudtam mindent, amit akartam – gondolta a srác.

-Akkor erre gondolj, valahányszor eszedbe jutnak ezek az emlékek – mondta, majd átkarolta a Nőt.

Az idő elszállt. Az ebédidő véget ért, s a Srácnak vissza kellett mennie a munkahelyére.

-Mikor indultok?

-Pár óra múlva – mondta a Nő.

-Akkor menj, három nap múlva hívlak – a Srác megölelte a Nőt, majd elhagyták a parkot.

 

Az órák gyorsan teltek. A Nő egy napja volt távol és a Srác csak arra tudott gondolni, hogy mit tudna tenni, amivel végleg meg tudja hódítani a Nő szívét. Közös programokat talált ki, beírta a fontosabb dátumokat, ha esetleg szükség lenne rájuk. Hirtelen eszébe jutott, hogy pont, mikor a Nő visszajön, aznap van a foci VB döntő. Rögtön kezébe vette a mobilját és üzent a Nőnek, hogy nézzék együtt a döntőt. Pár perccel később még mindig nem jött válasz. A Srác nem lepődött meg, mivel tudta, hogy legkorábban két nap múlva kaphat választ, ezért hátradőlt és nyugodtan merült el egy könyv lapjai közt.    

 

Két nap telt el. De válasz még nem jött. A Srác ekkor már tűkön ülve várta, hogy a Nő jelet adjon magáról. Délután kettő volt. A döntő csak hat óra múlva kezdődött. A Srác megpróbálta elterelni a figyelmét (olvasott, takarított, tv-t nézett), de nem sikerült. Tudta, hogy valami nincs rendben. Valami baj van, de mi az? Talán valami baja történt útban hazafelé? Ekkor már elméjét elborította a félelem, mely nem csak lelkileg, de fizikailag is látszott rajta. Tagjai remegtek, mint a kocsonya. Beszéde akadozott, légzése is szabálytalan volt. Elméjében hatalmas csata zajlott, melyet a józanész vívott a vággyal és a félelemmel. Abban a percben úgy nézett ki, hogy a félelem győzelmet arat a józanész felett. Hirtelen eszébe jutott: lehet, hogy kibékültek? Csak nem! akkor elméjében felvillantak a Nő szavai. – Azok után, amit mondott, csak nem ment vissza hozzá!  

Hosszú órák teltek el, mire a nap lement, de válasz még mindig nem jött. Mondjuk kapott egy telefont a főnökétől, hogy holnap beszélni akar vele az irodájában. – Biztos megint azt fogja mondani, hogy beletojunk a közepébe. – de ez őt akkor pont nem érdekelte. Valójában fel sem fogta, hogy mi történt körülötte. Úgy döntött, hogy megpróbál elaludni, és holnap reggel újultabb erővel vághat neki a napnak.

A Srác már javában aludt, mikor jelzett a telefonja. Bár a készülék csak „egy sípolás”-ra volt állítva, de ő mégis meghallotta. Félkómásan, csipás szemekkel megpróbálta elolvasni az üzenet szövegét, de csak egy homályos fekete foltot látott egy fehér képernyőn. Hosszas pislogás után sikerült kiolvasni a szöveget, ami csak ennyi volt: megnyertük!!! A Srác keze lassan eleresztette a mobilt, mely földre hullott és hatalmasat csattant a parkettán, majd ismét álomba zuhant.

Reggel hat órakor, már az íróasztalánál ült. Rajta és a biztonsági szolgálat emberein kívül senki sem volt az épületben. Gondolta megpróbálja befejezni a Queen együttesről szóló könyv borítótervét, melyet egy angol cég rendelt meg a magyar kollégáktól. Megnyitotta a szükséges képanyagokat tartalmazó mappát, és méretezni kezdte őket. Vágott, másolt, javított a fotókon.

Két óra múlva megérkezett az első ember is. Szeme megpillantotta a Srácot, aki éppen a szükséges feliratokat szerkesztette meg a borítóra. A kollégája odalépett a Sráchoz és üdvözölte őt.

-Jó reggelt – mondta, s megütögette a Srác vállát. – Nem tudsz aludni?

-Nem aludtam túl jól. Gondoltam bejövök és dolgozgatok, úgyis szoros a határidő.

-Azért ne hajszold agyon magad – mondta, majd elindult a saját asztala felé.

 

A Srác megpróbált a munkába temetkezni, de nem járt sikerrel. Egyre inkább a Nő kerítette hatalmába a gondolatait. Mondhatott bármit bárkinek, hogy fáradt, hasmenése van, vagy hasonlók, legbelül csak egy dolog járt a fejében: miért nem vette fel a telefont?

Tíz óra volt, mikor a főnök is megérkezett az irodába. A főnök egy, két méter magas, kopaszodó férfi volt, az ötvenes évei elején. Fekete öltönyt hordott, hozzá illő sötétvörös nyakkendővel. Miután a férfi bement az irodájába, megkávézott és átfutotta a napi sajtót, átnézte a projektek előrehaladásáról szóló beszámolókat. Miután végzett a böngészéssel, behivatta a Srácot az irodájába.

-Jó napot uram – mondta a Srác.

-Önnek is. Kérem, foglaljon helyet – a Srác leült a főnőkkel szemben. – Ifjú barátom, már régóta irányítom ezt a céget, és be kell vallanom a munkavégzése remek. Néha ugyan vannak visszaesések, de emberek vagyunk, és mindenkinek vannak nehéz periódusai.

-Uram, tudom, hogy az utóbbi időben kicsit szétszórt vagyok, de…

-Erről én nem tudok. A munkájára továbbra sincs panasz, éppen ezért a mai naptól fogva Ön a Marketing osztályunk igazgatóhelyettese – a Srác arcán meglepettség látszott. – Gratulálok.

-Köszönöm uram.

-Nos, ön a felelős a Queen projektért. Fordítson rá kiemelt figyelmet, mert egy nagyon fontos jövedelemforrásról van szó, és nem lenne célszerű, ha ezt elveszítnénk.

-Értem uram – mondta a Srác.

-Jól van – kérdezte a főnök. – Nagyon sápadt, minden rendben?

-Igen uram, csak… nem fontos.

A férfi közelebb lépett a Sráchoz és a szemébe nézett. A pupillák tágak voltak, a szemei, pedig véresek.

-Ön kimerült, vegyen ki pár napot. A munka folyamatát otthonról is tudja ellenőrizni.

-Értem uram… és köszönöm – a Srác sarkon fordult és elindult az asztala felé. Gyorsan összeszedte a fontosabb dolgait (nem volt sok), és elindult, hogy kicsit kikapcsoljon.

Kora délután volt. A nap magasan járt és esze ágában sem volt elindulni lefelé. Az égen egy felhő sem volt, csak a madarak tarkították a véget nem érő kékséget.

A Srác egy padon ült, mely egy gyönyörű réten volt. Minden felé csak fák, bokrok, és zöld fű vette körül. A távolban egy magas torony állt, melynek aljában egy hangulatos étterem működött. Sok minden kavargott a fejében: az előléptetés, a barátai, pár kellemes emlék. De mind ezt beárnyékolta a Nő nem halványuló emléke. Azóta sem tudta, hogy mi történt vele. Az elmúlt órákban többször próbálta hívni, de mindig csak egy mondatot hallott: a hívott szám jelenleg nem elérhető. Vajon történt vele valami? – futott át az agyán e kósza gondolat. – Biztos nincs baja, hiszen akkor nem küldött volna üzenetet. – Agya legmélyebb zugában, egy újabb gondolat kezdett formálódni, melyet nem akart elhinni.

Felemelte a telefont és újra próbálkozott.

 Biiiip…Biiiip….Biiiip…..Biiiip… - csak ez hallatszott. A Srác jó jelnek vélte, hiszen legalább kicsöng.

-Haló! – szakadt meg hírtelen a csöngés.

-Szia! – mondta a Srác. Meglepődött, hiszen a nem várta, hogy a Nő felveszi a telefont. – Én vagyok.

-Szia, mi újság?

-Nem írtál vissza, ezért gondoltam felhívlak. Ne tudtam, hogy mi van veled.

-Jól vagyok. Most éppen lent vagyunk vidéken, munkaügyen – a Srác egy percre megdermedt. Ekkor eszébe jutott az ütőkártya: a közös cég. Ez az, amitől félt. A Férfinak több lehetősége volt, hogy visszahódítsa a Nőt és a Srác ezt jól tudta. Úgy érezte magát, mint egy vár védője, melyet az ellenség vissza akar foglalni, és tudta, hogy veszíteni fog.

-Örülök. Mikor látlak?

-Nem tudom. Ezen a héten lent leszek vidéken. Talán a jövő héten – a Srác egy percre megnémult.

-Rendben. Akkor jövő héten – a Srác letette a mobiltelefont. A készülék úgy csúszott ki a kezéből, mint ahogy óriási sziklák zuhannak le a hegyoldalról. Az aggodalma helyesnek bizonyult. Hiába próbálta magát abba a hitbe ringatni, hogy csak munka van a dolog hátterében, tudta, hogy a Nő és a Férfi kibékültek.

A Srác felállt a padról és elindult a torony felé. Arcán teljes letargia látszott. Dühös volt, mert úgy érezte, hogy mindent elrontott. Elszúrta a lehetőséget, melyet a sors elé vetett. A lehetőséget, melyből nem mindig van még egy. Azért könyörgött, hogy hadd kapjon egy lehetőséget, hogy elmondhassa, hogy mit érez, de nem tudta, hogyan és mikor.

Hirtelen lába alól elfogyott a fű. Egy betonnal övezett részre ért, ahol az étterem bejárata volt. Gondolta megiszik valami üdítőt, hátha kitisztul a feje.

Az étterem egy kör alapú udvaron volt, melynek egyik oldalán volt a torony bejárata. A toronytól balra állt a pult, attól balra, pedig a konyha bejárata. A pult előtt tíz kerek asztal állt. Az étterem tele volt, mivel éppen ebédidő volt.

A Srác odalépett a pulthoz és nézegetni kezdte az itallapot.

-Üdvözlöm! – mondta a pincér. – Mit adhatok?

A Srác rövid gondolkodás után így szólt:

-Egy „Töltött kólát” kérnék.

 

-Azonnal.  

A Srác magasba emeli a csőpoharat, majd egy húzásra kiissza annak teljes tartalmát. Érezte, ahogy testében szétárad az alkohol. Tagjaiban kellemes melegséget érzett, mely minden porcikáját átjárta. Agyából folyamatosan oldódott a görcs. Könnyűnek és ellazultnak érezte magát.

-Mennyivel tartozom?

-560 forintot kérek.

A Srác kitette az ital árát a pultra, majd felállt és indulni készült, mikor visszafordult és megszólította a pult mögött álló férfit.

-Elnézést! Tudna adni néhány lapot?

-Persze – mondta, majd átadott neki néhány A/4-es lapot.

-Köszönöm. Viszlát.

-Kellemes napot uram – mondta a pultos.

Délután négy óra volt. A Srác a Duna partján ült, és csak bámulta az orra előtt elhaladó hajókat. Épp egy hosszú uszály haladt el előtte, mikor felemelte a papírt és megpróbálta leírni gondolatait és érzéseit, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Egyre inkább az elmúlt két hónap eseményei jártak a fejében. Hosszú ideje nem volt ilyen eseménydús nyara, de nem bánta. Hosszú idő után úgy érezte, hogy a dolgoknak van értelme. Nem csak az, hogy bemegy a munkahelyére, végiggürcöl egy napot, hazamegy, ledöglik a tv elé, és addig bámulja, míg bele nem alszik.

Az uszály éppen kiért a látóteréből, mikor megfogta a tollát, és írni kezdett.

 

 

 

„Már nagyon régóta szeretnék elmondani neked valamit, de eddig nem volt hozzá elég bátorságom…”

 

 

A

 nap eltűnt a Gellért hegy háta mögött. Véget ért egy újabb nap. Az égen megjelentek az első csillagok, majd nem sokkal később a hold is látható volt. Az ég tiszta volt, az idő kellemes meleg, ugyanakkor mégis hűvös. A szél csak a fővárost kettészelő folyó partján fújt, de még ott sem volt jelentős a légmozgás.

Este tizenegy körült járhatott. Az utcák többsége kihalt volt. A Duna parton lévő tömeg is feloszlott. A parton lévő éttermek és vendéglők teltházzal üzemeltek, akárcsak a Váci utcán működők.

A Srác a Vörösmarthy tér felé vezető úton sétált. Léptei lassúak és szabálytalanok voltak. Hol nagyobbat, hol kisebbet lépett. Az utcán csak pár ember lézengett. Néhányan megbámulták a Srácot, hogy még egy részeg fiatal, néhányan, pedig tudták, hogy mi bántja a számukra ismeretlen embert.

A léptek egyre lassabbak lettek. Szinte olyan volt, mintha egyhelyben állt volna. Gondolatai csak a levél körül forgott, amit néhány órája tett a szállodai szoba ajtaja elé. –Vajon megtalálta? Kinyitotta és elolvasta? Akkor már jelentkezett volna. Talán a szobalány fogta, és kidobta. – egyre csak ezek jártak a fejében. Szíve remegett a félelemtől. Mi van, ha most veszítette el? Mi van, ha a parkban töltött délután volt az utolsó, amit együtt tölthetett vele? - Talán elszúrtam, talán ez volt a helyes. – Úgy érezte, hogy Kurgan most van hozzá a legközelebb, és csak centik választják el attól, hogy rátaláljon és végezzen vele. Szeme megtelt könnyekkel. De úgy érezte, hogy van még remény.

A következő pillanatban egy ismerős hangot hallott: ring-ring! A hang a zsebéből jött, melyet a telefonja adott ki. Hívás érkezett. - Talán Ő az – gondolta. Elővette a telefont és a kijelzőjére pillantott. A Nő nevét írta ki a készülék. A Srác szíve egy pillanatra, mintha megállt volna. Mint minden pillanatnak az életben, ennek is eljött a fordulópontja. Éppen most. A Srác megnyomta a készülék jobb oldalán lévő „fogadás” gombot, majd a füléhez emelte a készüléket.

-Haló!

-Te ezt, hogy gondoltad? !!! – szólt bele a Nő hangosan.

-Tehát elolvastad.

-Igen. Már amit el lehetett olvasni ebből a macskakaparásból. Mond, te normális vagy??? Mit képzeltél???

 

-Hát – a Srác egy percre megnémult, hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon, amivel választ adhatna a Nő kérdéseire. – Tudod… úgy éreztem, hogy ezt tudnod kell. 

-Mit??? Hogy valami semmiből jövő fellángolást serelemnek kiáltasz ki!!!  És ilyen módon közlöd velem!!!

A Srác leblokkoltan hallgatta a Nő hangos szavait, melyek úgy vágtak, akár az éles kés. Mindenre gondolt, csak erre nem.

-Tudod, hosszú ideje egyedül vagyok, és régóta nem éreztem úgy, mint amikor veled együtt voltam. Visszaadtad a reményt és talán az éltet is.

-Milyen életet? Csak számítógépeztünk és ennyi. – a Srác megdermedt. Nem hitte, hogy csak ennyi lett volna az egész. A sok együtt töltött idő. A sok beszélgetés, a vacsora. Semmit sem jelentett? Nem tudta elhinni. – Még egy kérdésem van. Ki tudja még ezt?

A Srác csöndben maradt. Hirtelen nem tudja, hogy mit mondjon.

-Nagy a csönd – állította meg a nő.

-Igen nagy… Egy barátomnak mondtam, mert…

 

-Jó… Jobb, ha tudod, hogy barátságunknak vége van. Te engem elárultál és lealacsonyítottál azzal a levéllel. A kávézóba sem megyek többet, úgyhogy ne reménykedj, hogy találkozunk. Nem tudok úgy rád nézni, ahogy azelőtt. Azt hittem, hogy barátok vagyunk. Olyan voltál nekem, mint ha az öcsém lettél volna. De ennek vége. Szia – a Nő letette a telefont.   

A Srác csak állt a Váci utca közepén mozdulatlanul. Próbálta feldolgozni a hallottakat, de nem tudta. Hirtelen úgy érezte magát, mintha az értelmi szintje visszazuhant volna egy öt éves szintjére. Tudta, hogy hibázott, de akkora hibát vétett, hogy nincs bocsánat? Ekkor eszébe jutott, amit a Nő mondott a Férfiról. Nem értette, hogy aki valakit lelkileg összeroppant, és semmibe veszi (persze, hogy az elmondottakból mi igaz az már egy másik kérdés), annak van bocsánat. Annak, akit az érzelmei vezetnek, és úgy hibázik, hogy nem akar rosszat, annak nincs bocsánat.

Lassan elindult a Vörösmarthy tér felé. Lelkében és elméjében még mindig hatalmas káosz uralkodott. Nem tudta hova tenni a pár perccel ezelőtt hallottakat. Léptei még szabálytalanabbak voltak, mint azelőtt.

Az egyik vendéglő előtt haladt el, melyből dallamos zene hangja szállt az utcára. Az egyik kereskedelmi rádió éjszakai műsora szólt éppen. A dal véget ért.

-Remélem mindenkinek tetszett ez a kellemes örökzöld az A-ha együttestől. Most következzék egy néhai magyar előadó soha sem hallott dalai közül az egyik, mely a közelmúltban látott napvilágot.

 

A dal halk zongorabillentyűk leütésével indult, mely később leszűkült egy billentyűre, melyet egyre gyorsabban ütöttek le. A billentyű egyre többször és mélyebben adta ki a hangot magából, míg nem egyszerre az összes billentyű egyszerre szólalt meg. Dallamát a tenger viharos hullámzásához hasonlított. Majd hamarosan megszólalt az előadó.     

 

  

 

„Miért hittem,

Az első szónak.

Miért hittem,

A látszat jónak.

Miért hittem,

Csak tudnám, hogy miért?

 

Miért hittem,

Hogy van barátság.

Miért hittem,

Hogy van boldogság.

Miért hittem?

Csak tudnám,

Hogy miért?

Nem tudom miért,

Nem tudom miért.

 

Mit akarsz te átkozott világ?

Ne akard, hogy így éljek tovább.

 

Miért hittem,

Hogy van esélyem?

Miért hittem,

Hogy van reményem?

Csak tudnám,

Hogy miért?

Tudnám hogy miért.

Miért is élek én?”

 

 

Miután a szöveg elhallatszott, a zongora hangja is kezdett egy másik, nyugodtabb hangvételűre változni, mintha a vihar elvonult volna és mindent, ami létezett, magával vitt volna.

A Srác tudata e sorokat hallva teljesen elborult. Nem látott már reményt, se kiutat. Befordult a sarkon és lement a partra. Néhány perccel később, a lánchídon sétált. Léptei gyorsak és határozottak voltak.

A híd egyharmadánál járhatott. A víz felé fordult, majd lenézett a mélységbe, mely akkor hatalmasnak látszott. Ekkor már a gondolatai teljesen káoszba borultak. Felállt a korlátra és az alatta folyó Dunára vetette tekintetét. Miközben a vizet nézte, eszébe jutott az álma, ahol a Nő teljesen közömbösen tekintett rá, miközben az álarcos férfi levágta a fejét.

Kurgan győzött. Hosszú évek óta járt már a nyomában. Sokszor úgy tűnt, hogy elkapta a Srácot, de mindig megmenekült. De most nem. Érezte, hogy Kurgan magasba emeli kardját és készen áll, hogy végső csapást mérjen.

A Srác felemelte a fejét és elfordult balra. Tekintetét a Duna korzóra vetette. Szemei a város fényeit figyelték. Egy lámpa kialudt, egy másik meggyulladt. Aztán jobbra fordult. Szemei meglepetten vettek észre valamit a híd háromnegyedénél, lévő korláton. Nem volt teljesen kivehető, hogy mi az, csak azt látta, hogy valami meglibben a szélben.

-Jaj ne! – a Srác leugrott és a futni kezdett. Lábai gyorsan követték egymást. Minden erejével azon volt, hogy odaérjen a híd túl oldalára, de még így sem volt elég gyors. Arca nedves volt az izzadságtól, mely végigfolyt fizimiskája mindkét oldalán.

A Srác odaért a híd másik oldalára.

 

-Ne tedd! – szólította föl határozottan a híd korlátján álló személyt, aki nem volt teljesen ismeretlen számára. Egy húszas évei közepén járó lány állt a hídpilléren. Hosszú haját meglibbentette a szél, mikor tekintetét a mögötte álló Srácra vetette.  

-Menj innen! – mondta a lány.

-Nem megyek! Nem hagyom, hogy leugorj! – mondta a Srác határozottan.

-Miért? Csak egy jó okot mondj, hogy miért ne vessek véget az életemnek.

-Mi történt?

-Szétmentünk… már megint. Pedig azt hittem, hogy végre sikerül – a lány szeme könnyezni kezdett, melyet a szél hamar elvitt. – Annyi ideje már, hogy egyedül vagyok és végre azt hittem, hogy vele sikerül… De tévedtem… már megint.

-Ezért ne dobd el az életed. – a lány visszafordult a víz felé – Ne fordíts hátat nekem!

A lány megdermedt. A Srác hangja oly határozott volt, hogy hirtelen elbizonytalanította a lányt.

 

-Tudod, én ma este le akartam vetni magam a hídról, mert a fájdalom, mely a szívemet nyomta már elviselhetetlen volt. Úgy éreztem, hogy nincs remény. Ugrásra készen álltam, mikor megláttalak, és úgy éreztem, hogy ez nem véletlen… Megmentetted az életem… Nem hagyhatom, hogy eldobd a tiédet. – A lány egy pillanatra ismét megfordult és belenézett a Srác szürkésbarna szemébe. – Kérlek, gyere le onnan… Vagy mind a kettőnket a Dunában ér a halál, mert nem akarok úgy élni, hogy elveszítettem az egyik legfontosabb embert az életemben. 

 

A lány csak állt. Egyik szeme az alattuk folyó Dunára, másik szeme a Srácra figyelt. Hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen. A fájdalom elhomályosította az elméjét. Csak pár perc telt el azóta, hogy a Srác utolsó szava elhagyta a száját, de a lány számára hosszú óráknak tűntek. Merre lépjen? Előre? Hátra?  

-Kérlek! Ne add fel ilyen könnyen!

A lány meghozta a döntést és megtette a lépést, mely mindent megváltoztatott. A Srác karjaiba esett és sírni kezdett. Könnyei patakokban hullottak alá a Dunába. A Srác jó szorosan átölelte őt, osztozva minden fájdalmában. A lány minden fájdalmát a Srácnak adta át, aki nem ellenkezett. Úgy érezte, mintha egy óriási sziklát emeltek volna le a mellkasáról.

-Úgy sajnálom – mondta a lány. – Én nem akartam.

-Tudom – mondta a Srác megnyugtató hangján.

A lány felemelte a fejét, s a Srácra nézett. A Srác kezével letörölte a könnypatakot a lány arcáról.

-Gyere, menjünk el innen.

-Hová?

-Bárhová. Hagyjuk itt ezt a várost, és feledjük az elhullt könnyeket.

 

A Srác és a lány elindultak a híd Pesti oldalára. Mire felkelt a nap, mind a ketten elhagyták a várost egy új jövő reményében.  

 

 

 

 

A Srácról és a lányról senki sem hallott többé. Nem tudták, hogy hová mentek és mi lett velük, egészen egy szerda reggelig. A Srác legjobb Barátja a munkahelyén talált egy levelet, melyben a Srác a következőket írta.

 

 

„Kedves Barátom!

 

Tudom, hosszú ideje már, hogy utoljára hallottál rólam. Aznap, mikor magunk mögött hagytuk a főváros ködös, füstös utcáit, még nem is gondoltuk, hogy milyen hosszú útra indultunk. Az után a nyár után időszerű volt a változás. Sokfelé jártunk, számba sem tudom venni mennyi mindent, láttunk. De a magány mindenütt velem volt, de már nem. Hosszú idő után elnyertem jutalmamat. Kezemben tarthatom a gyermekemet, és együtt vagyok a nővel, akit mindennél jobban szeretek. Ha négyszáz évig élnék, akkor sem kívánhatnék többet. Békét találtam… Végre békét.” Most eljött az idő, hogy újra búcsút vegyünk egymástól Barátom. Remélem veled is minden úgy alakult, ahogy szeretted volna. Egy idézettel szeretném zárni soraimat, mely így hangzik: „Látod, így volt írva sorsunk, most élünk végre nem csak álmodunk.”

 

 

 

A Srác Barátja összehajtotta a levelet és elrakta a táskájába. Örült, hogy régi barátja megtalálta, amit keresett. Nem tudta, hogy a Lány lett-e szíve választottja, de egy valamiben biztos volt. Bármi történjen is, mindig ott voltak egymásnak. 

 

 

 

 

 

 

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

A történetben szereplő valamennyi idézet és dalszöveg, Máté Péter és Szécsi Pál zenei munkásságának eredménye. Köszönet érte.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

mizo34@freemail.hu

(miklós zoltán, 2008.09.26 19:13)

"sohasem késő megmondani valakinek, hogy mit érzel iránta"

muszály megmondani, mert különben egész életedben az elszalasztott lehetőséget siratod

én még mindíg nem mondtam meg.....