Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Koronczi Zsolt

 

„Találkozás egy régi szerelemmel…”

 

 

 

„…Nem tudni miért, de mindig megható.”

 

 

 

 

Egy év.

Ennyi telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Talán nem is őt láttam pár perce a parton sétálni egy másik férfival. Talán csak káprázat volt a kis Kleó frizura, s tán a szél libbentette vörös tincsek is csak a kósza emlékek játéka volt csupán.

Vajon merre vitte őt az élet a történtek után? Boldog volt nélkülem, vagy tán szomorú? Meddig mardosta őt a bánat harapós foga, és meddig kísértette őt szerelmünk emléke, melyet oly boldogan építettünk egykoron.

De valami elromlott, s MINDEN összeomlott egy másodperc alatt. Leomlott, mint ahogy Római Birodalom, mint ahogy ledőlt a középkori várak egyike. Elbuktunk, mint Leonidász király serege a termopülei szorosban. Legyőzött, minket a gonosz, mely úgy ékelte be magát közénk, hogy mi észre sem vettük. Ki hibázott? Én!

Vagy Ő!

Nem is tudom.

Nem emlékszem a veszekedésekre, mert sosem volt. Csak arra emlékszem, hogy egyre nagyobb lett a csend. Először csak néhány percig tartott. Aztán pár óráig. Majd egy napig, melyekből hetek lettek, majd végül teljes lett a némaság. Nem volt veszekedés, nem volt nevetés, se beszélgetés. Csak a néma, megszakíthatatlan CSEND.

Nem volt hangos a távozás sem. Vagy tán csak fülünk nem hallotta meg az épp összetörő szívek hangját. Nem volt elég éles, hogy meghalja, hogy szakad darabokra a közös álmok függönye. Nem hallottuk az ablak csapódását, mely végkép elsötétítette a közös napunkat.

Az ajtó bezárult. Örökre. A lakás, mely közös fészekként szolgált, eddig most üres lett. A falakból eltűntek a színek, a lámpa nem világítja be a teret. A tágas térben a hangom visszaverődik a csupasz falakon. Mintha egy kórus ordítaná, hogy menj utána.

De már nem volt értelme. A lány, akire egykor a szívemet bíztam, és a csillagokat is lehoztam, már messze járt.

Csak az emléke maradt…

Az emléke annak, hogyan is kezdődött.

Élénken él emléke a cukrászdának, ahol találkoztunk pár nappal az után, hogy  lágy ajka az én durva számhoz ért. Lágy keze gyöngéden ölelte át meggörnyedt hátamat, dallamos hangja édesen bizsergette a fülemet. Parfümje illata magában hordozta a tavaszi rét illatát. A rózsa lágyságát, az orchidea finomságát, a hóvirág tisztaságát. Szívünk kellemesen ismergette a másikat, és MI tudtuk, SZERELEM ez semmi más.

Másnapi légyottunk pazarul telt. Megismertük egymást minden rejtett titkait. Láttam az anyajegyet a bal bokájának belső oldalán, ahol más nem. Éreztem lágy bőrének tapintását, melyet csak páran tapintottak előttem. Csókjainak tüze, mely égetett, mint a vulkán tüze. Arca, mely gyönyörűen mosolygott rám, miközben én fölé emelkedtem. Angyali szépségű mosoly, melyet még nem láttam még azelőtt. Ilyen mosolyt csak az Isten kölcsönözhet egy ilyen bájos teremtménynek, mint Ő.

A napok teltek, s mi csak éltük a mi világunkat. A randevúk egyre inkább közelebb hoztak minket egymáshoz. Egy rózsa itt, egy közösen elfogyasztott hamburger ott. Sejtelmes csókolózás a Margit szigeten, melyet csak a csillagok láttak. Szent szövetség születése két ember között, mely a mennyekben köttetett.

A tavaszi kirándulás élménye, ahol együtt álltunk a Velence partján, s csak bámultuk a hullámzó tavat. Boldogok voltunk, szívünk csak kettőnkért vert akkoron. Nem sejtettük, hogy a mi tavunk is egyszer ily viharos fodrokat kelt majd. Nevetésünk ott visszhangzott a csillagok végtelenében, a kozmosz éjszakájában. A sötétség elrejtett minket a kíváncsi szemek elől, fényt csak a távoli városka ablakain szűrődtek ki.

Tervek. Minden embernek vannak, csak úgy, mint nekünk. Óvtuk egymást a gonosztól, vigyáztuk a másik álmát, nehogy a mumus megzavarja azt. Ápoltuk egymást a betegségben, ott voltunk, mint a vigaszt nyújtó kéz a bajban, mikor jött a gonosz manó, hogy elvigye az aranyhajú lányt.

De eltelt egy év.

És én itt állok a hídon, tekintetemet az alattam folyó Dunára vetettem. Láttam rajta elfolyni az együtt töltött napok kavalkádját. Az állatkerti sétát, a közös strandokat, mikor beledobtam a vízbe. A közös játékokat. Az örömöt, mikor nyert, s a csalódottságot mikor veszített.

Hiányzik!

Hiányzik a mosoly, mely minden nap várt haza. Hiányzik a nevetés. Az arc melyet megpusziltam, mikor elmentem otthonról. Hiányzik Ő. A MÁSIK FELEM!

De bolond voltam mikor nem mentem utána. Százszor vertem fejem a falba. Súlyos láncok nehezednek testemre, mert elengedtem az ajándékot, melyet az Ég adott nekem. Csörögnek éjjel-nappal, emlékeztetve a tévedésemre, mikor hagytam, hogy becsapódjon mögötte az ajtó.

Csak még egyszer… Csak még egyszer hadd lássam. Had mondjam el, hogy mennyire SZERETEM és mennyire szeretném visszakapni őt. 

Csak még egyszer.

Ideg könny csordul végig az arcomon. Végigfolyt az arcomon mikor megláttam a zsebemből elővett félbetört szívmedált, melyen a nevének kezdőbetűje állt. A folyóba akartam dobni, hadd vesszen a homályba. De nem tudtam megtenni.

Pár másodperc múlva egy alakot pillantottam meg. Egy fekete szövetkabátot viselő nő volt az. Haja vörös volt, mint a rózsa szirma.

Ő!

Ő volt az. A másik felem.

Láttam, ahogy megállt velem szemben és csak bámult. Szemem vörös volt a könnyektől. Vajon megismer-e még? Egyáltalán szóba áll velem a történtek után? Minden porcikámat átjárta a félelem. Ő megindult felém. Megállt előttem, majd karjait körém fonta, és jó szorosan hozzám bújt. Éreztem, újra élet költözik a testembe. Oly boldog voltam, hogy el sem tudom mondani. Bánat volt, vagy boldogság? Ki tudja, csak azt tudtam, hogy nem akartam elengedni ismét. Ezt a hibát már elkövettem egyszer.

Ő elengedett engem. Majd a zsebébe nyúlt, s egy zsebkendőt vett elő. Láttam, hogy van benne valami. Általában nem lettem volna kíváncsi egy zsebkendő tartalmára, de tudtam, hogy ez most fontos.

Még két hajtás.

A medál másik fele volt az. A medálé, mely egyszer kettétört. Megőrizte.

-SZERETLEK – mondta.

-BOCSÁSS MEG – mondtam, miközben szememből könnypatak indult. – NEM AKARTALAK BÁNTANI. NEM AKARLAK ÚJRA ELVESZÍTENI.

Azzal megcsókoltuk egymást, és elindultunk a régi cukrászda felé, hogy ÚJRA kezdjünk mindent.

Az Isten adott nekünk egy második esélyt. Ha tudunk élni vele, akkor mi lehetünk a legboldogabbak égen és földön. És azok is leszünk.

 

 

Csak én és Ő

 

 

 

 

        

 

 

 

 


 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Megható történet !

(Adri rajongód :D, 2010.01.15 18:08)

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.

Én így gondolom az életet jelentő szerelmet :) Bízom, hogy a te életedben is eljön majd az a boldogság, amikor úgy érzed, hogy eddigi életedet adtad volna azért a pillanatért , amikor boldog vagy :)
Puszillak,gratulálok, és így tovább!!!