Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Koronczi Zsolt

Egy napló utolsó lapjai

 

 

Egy rövid szőke hajú nő ült a verandán. Ruháját a lágy tavaszi szellő meglibbentette. Tekintete a távoli mezők felé pillantott, midőn a nap már vészesen közeledett a horizont felé. Kezében egy pirosas barna könyvet szorongatott, melyen látszott, hogy már megjárt néhány vidéket, és nehéz helyzetet. A nő ma reggel kapta a csomagot, melyben a könyvet találta. Nem volt rajta feladó, csak egy pecsét, melyet egy katonai hivatal helyezett el a barna kartonpapíron. A nő csak ült, és bámulta a kezében lévő könyvet. Nagyon jól ismerte. Nem is olyan rég ő vásárolta és adta valakinek. Azt hitte, hogy nem látja többé viszont. Vajon mit rejtenek a gyűrött lapok? Nem merte kinyitni. Félt. De vajon mitől. Csak egy könyv volt, melyet akár a polcról is levehetett volna.

A nap már majdnem eltűnt a horizont mögött. A szellő kissé alább hagyott, de még mindig meg-meglibbentette a nő melírozott szőke tincseit. Megigazította szemüvegét, s kinyitotta a könyvet. Az első oldalon egy ismerős oldalt talált. Kissé megkopott, kissé összekoszolódott lap volt, melyen egy kék tintával papírra vetett néhány sor állt. Emlékeiben tisztán élt a nap, mikor e szavakat írta.

 

 

„Köszönöm, hogy vagy nekem,

Köszönöm, hogy itt vagy velem,

Köszönöm, hogy kimondhatom:

Boldog Születésnapot KEDVESEM!”

 

 

A nő szemében összefutottak a könnyek. Szívében kavarogtak az emlékek. Vett egy mély levegőt, s tovább lapozott. Ő sem tudja miért, de az utolsó bejegyzésnél találta magát. A lapok közül ez volt a legolvashatóbb. Több oldalon teljesen elkopott bejegyzések, itt-ott rajzok rózsákról, versek, melyeknek szövegei nagyon ismerősek voltak a nőnek valahonnan. Gondolatok, emlékek, melyeket a piszok és az idő, feledésre ítélt.

De az utolsó pár oldal szinte teljesen sértetlen volt.  

 

 

„Nem tudom ki lesz az, ki majd a kezében tartja ezt a rongyos kopott könyvet, de úgy érzem, tartozom evvel az utókornak, hogy elmesélem, hogy is jutottam idáig. Miért jöttem el otthonról a háborúba. Miért akartam harcolni, ahelyett, hogy otthon maradtam volna élni az életem. Hosszú történet, de megpróbálom lerövidíteni amennyire, csak tudom. Nem vagyok egy nagy szónok, ezért bocsásson meg mindenki nekem.

Emlékszem a napra, mikor a sötétséget felváltotta a fény, a bánatot az öröm. Emlékszem mikor arcomon a szám a szomorú állásból mosolyra állt. Nyolc év. Ennyi idő kellett, hogy újra tudjak őszintén mosolyogni. A kozmikus időben ez csak egy pillanat, de egy emberi szívnek egy örökkévalóság. Abban a pillanatban, mikor először megcsókoltam őt, éreztem, hogy a szívem megdobban. Talán akkor először.

A csók. Oly édes volt, mint a legédesebb alpesi tejcsokoládé. Oly forró volt, mint a legmelegebb nyári naplemente. Egy véget nem érő pillanat volt. Majd ajkunk eltávolodott egymástól, de mi nem akartuk. Percekkel később újra élveztük egymás ajkainak fenséges lágyságát. Fura volt. Ő kérdezte elsőnek: Nem akarsz megcsókolni. ÉN akartam. Még nem is tudtam akkor, hogy mennyire. De a pillanat elszállt, s mi elindultunk hazafelé.

Hazaértem. Nem várt más, csak az üres szoba. Egy üres ágy. Falak. Néma csend. Rideg félelem járta át a testemet, s tudatosult bennem, hogy mennyire üres az életem…

Másnap újra találkoztunk. Újra megcsókoltuk egymást, mert nem akartunk a másik nélkül maradni. Én nem közeledtem felé, mert féltem, hogy megint megégetem magam. Idősebb volt, de ez nem zavart. De várta otthon valaki… Ki lehetett? Milyen ember volt? Nem tudom, de biztos hiányzott valami, amit bennem meglátott. Kedvesség, odafigyelés, törődés… Talán ezek voltak azok, amik hiányoztak neki, nem tudom. Pár óra múlva elváltak útjaink és mentünk a magunk dolgára. Átléptünk egy határt, de még volt visszaút. Még folytathattuk volna barátként, és egy kellemes emlék lehetett volna. LEHETETT VOLNA…

Egy héttel később feljött hozzám. Beszélgettünk, megmutattam neki hol élek, miket szeretek. Meghallgattam őt, hogy honnan való, hogy kik a szülei, hogyan élt. Megtudtam, hogy van egy öccse, akit nagyon szeret, s akire számíthat. Mesélt a legjobb barátnőjéről, aki a testvére barátnője volt. Akire mindig számíthatott, akihez mindig fordulhatott. Akik mindig segítettek neki, ha baj volt.

Emlékszem a kávéra, melyet először készítettem neki. Fele kávé, fele tej, három kanál édesítő. Mosolygott, mert mondtam valami vicceset és nagyon tetszett neki. Majd bementünk a szobába, hogy ott folytassuk a beszélgetést.

 

 

A nő arcán kellemes mosoly ült ki. Jól eső emlékek juthattak az eszébe, melyek átmelengették a szívét. Ujjaival megfogta a lap sarkát, s tovább lapozott.

 

 

Átöleltük egymást. Ajka a számhoz ért. A nyelve vadul fickándozott a számban, s én csak szorítottam, és szorítottam. Kezem végighúztam a hátán, a csípőjén. Tenyeremmel a fenekébe markoltam, mire elmosolyodott. Ledőltünk az ágyamra, s csak öleltük a egymást, mintha tudnánk, hogy az lesz az utolsó napunk e világon. Majd felém fordult, s megkérdezte: nyolc éve nem volt senki akivel… Nem tudott túl szép metaforát mondani, ezért nem is írom le, mert nem hozzá illő. Én ekkor bevallottam a titkomat, hogy… Ő az… 

Azt hittem, hogy feláll és otthagy. De nem így lett. Átölelt és csókolt. Vadabbul, szenvedélyesebben, mint korábban. Lassan levette a fölsőjét. Megérintettem lágy selymes bőrét. Kicsomagoltam farmerjából, s belemarkoltam formás kerek fenekébe. Szemem megpillantotta feszes, kerek melleit. S ő csókolt és csókolt, úgy ahogy még senki. Az egyesülés pillanata fenomenális élmény volt. Arcán egyszerre látszott a fájdalom és a boldogság. Pillanatokkal később kinyitotta szemét és rám nézett. Azt a mosolyt még kétszer láttam viszont abban a formában. Széles volt, fültől fülig ért, a szeme csillogott. Szeretném hinni, hogy abban a pillanatban nagyon, nagyon boldog volt.

Az órák csak röpültek és mi minden perccel közelebb jutottunk a másikhoz. Lelkünk is egybefonódott akkor. De hamarosan búcsúztunk egymástól, és ő haza ment, én, pedig maradtam a szobámban, mely már nem is volt oly kihalt.

Azt hittem itt a vége, de még aznap este üzent nekem, hogy nagyon jól érezte magát, és nagyon tetszett neki a tapasztalatlanságom.

Azt hittem ennyi volt, de ő csak jött, és jött. Többször randevúztunk elbújva olyan helyeken, ahol csak ketten lehettünk. Csókolóztunk, ölelkeztünk. Emlékszem a napra, mikor először mondta nekem, hogy „szeretlek”. Boldog voltam. Vele akartam lenni, és ő is velem. Többször üzent, hogy miért nem lehet most velem. Miért nem ölelhetem át. Bárcsak ölelhettem volna örökkön örökké. Emlékszem mikor az Interneten beszélgettünk, s neki volt kamerája. Én láttam őt, de csak a betűimet és szerető szavaimat küldhettem vissza neki. Sokszor simogattam gyönyörű pofijának vonalait, miközben a következő üzenetre vártam. Mikor dolgoztam és ő a gép előtt ült, és nem tudtam ott lenni, le tudtam volna bontani a munkahelyemet, csak hogy ott legyek VELE.

 

 

A nő tovább lapozott. Arcán mosoly ült, mert emlékezett ezekre a napokra. Mennyi örömet tudott neki okozni ez az ember, kinek a naplóját a kezében tartotta. Emlékeiben felvillant egy levél, melyen egy rózsa rajza volt látható, s egy vers, melynek sorai már a homályba vesztek. Miért, nem rakta el, vádolta önmagát. Vagy mégis csak elrakta valahová?

 

 

Hosszú boldog perceink voltak, s ő egyre többször jött és jött. Nem tudtam, sosem mit tudtam neki adni, amit a másik férfi nem tudott megadni. Hisz fiatalabb voltam, nem volt sok mindenem és féltem, hogy nem tudok neki megadni azt, amit megérdemel. De ő jött és jött. És nevetett, s szomorú volt, mikor elváltunk.

 Sok randevú a Duna partján, esti romantikus órák munka után. Tervezgettünk, egy esetleges jövőt, mert arra gondolt, hogy velem akar maradni. Az évek alatt összegyűlt visszautasítások halmaza miatt nehezen tudtam elhinni.

Április volt, mikor otthagyta az ottani életét és úgy döntött, velem marad. Boldog voltam. Féltem, hogy megbánja, hogy így döntött, de nem így lett. Bár sok ideig tartott, mire a törés, melyet a családom nem tetszése váltott ki átvészeltük. Féltettek engem, hogy megsérülök lelkileg, és hasonlók. Ki tudja. Biztos én is így tennék hasonló helyzetben. Talán túlreagálták, de csak azért, mert szerettek és nem akartak rosszat.

Májusban összebútoroztunk, abban a reményben, hogy megoldódnak a problémák. Ez közvetlen az után volt, hogy elutaztunk a születésnapját megünnepelni. Hónapok teltek el örömben, boldogságban. Alakult az életünk, és bár voltak nehézségek, áthidaltuk őket.

 

 

A nő tovább lapozott. De két oldalt teljesen elmosott a kosz. A következő oldalon tovább folytatódott a napló.

 

 

Sajnos rosszra fordult a helyzet. Nemrég ünnepeltük a karácsonyt, amire gyűrűt vettem neki. Tudtam, hogy arra vágyik, mert kiszúrt egy „lerakat” gyűrűt egy ékszerboltban. De neki különlegeset akartam, valamit, ami tükrözi őt. Meg is találtam. Az aranyszál két vége elkanyarodott, és három kő fogta őket össze gyűrűvé. Nagyon örült neki. Vajon megőrizte, vagy beolvasztatta valamibe? Nem tudom.

Az első évfordulónk után másfél hónappal hazamentem a munkámból, s ő már nem volt otthon. Csak egy levelet találtam, hogy visszamegy a volt barátjához.

Összetörtem. Úgy éreztem magam, mint egy kis gyerek, aki anyu karjaiba vágyik, mert ott biztonságban van. Aznap éjjel letettem a ruhám, és gyalog elindultam hazafelé. Közben zokogtam, nem akartam elhinni, ami történt. Az járt a fejemben, hol rontottam el. Mit csináltam rosszul. De nem kaptam választ.

Két nappal később találkoztunk és nagyon rossz volt. Láttam a babámat, a kedvesemet, aki az életem volt. Akitől sok mindent reméltem: családot, gyereket. Mivel idősebb volt tudtam, hogy erre vágyik és nem szabad hülyíteni. Sosem hülyítettem senkit, őrá ez kétszeresen volt igaz.

 

 

A nő arcáról eltűnt a mosoly és hirtelen egy kis szomorúság lett rajta úrra. Egy pillanatra becsukta a könyvet, de tudta, hogy folytatnia kell.

 

 

Négy hónappal később újra találkoztunk. A harag, melyet iránta tápláltam, hogy eltűntessem a fájdalmam eltűnt. Ott állt velem szemben az a nő, akit szerettem. A mosolya ugyanolyan volt.

Azt mondta, hogy ő szúrta el, hogy nem boldog…

Vissza akartam kapni. Mindent megtettem. De neki nem egy gyerek kell, hanem egy férfi, akinek van…

Szörnyű.

Nem tudtam mit tenni. El akartam menni onnan, hogy ne fájjon. Nem akartam újra átélni azt, amit akkor, mint mikor elment tőlem. Szerettem őt akkor és most is. Nagyon. Mindent megtettem volna, hogy boldog legyen.

Egy verset írtam neki, amit egy közös barátunk adott át. Nem mertem a szeme elé kerülni, mert féltem, hogy visszaadja a borítékot felbontatlanul.

Elolvasta, tudom, mert mondta, hogy szép. „Szép szavak, de neki több kell”. Nem hitte el, hogy komolyan terveztem vele. Szép és erős gyerekeink lettek volna. Büszke lettem volna az anyjukra.

De nem volt meg valamim, amim számára elengedhetetlen…

Nem hibáztatom. Valahol megértem. Csak tudom mennyire boldog volt velem. Akkor voltam a legboldogabb, ha láttam a boldog pofiját. Amikor az arcát láttam éjszaka, s láttam, hogy még akkor is mosolyog…

De már nem láthatom…

Nem láthatom többé…

El kellett jönnöm, hogy feledni tudjak. Beléptem a seregbe, s elindultam a frontvonal felé. Ennek már pár hónapja. De még mindig nem tudtam elfeledni. Mindennap szörnyű dolgokat teszek. Kioltom más ember életét, hogy én élhessek. Hogy élhessen a hazám, a hazám polgárai, hogy tudjam, az ellenség nem veszélyezteti ŐT.

Ha kívánhatnám, hogy hazatérjek…

Ha tudnám, hogy Ő otthon várja, a háború sújtotta lelkemet, melyet szeretete tud csak meggyógyítani.

Ha kimondhatnám neki csak még egyszer, hogy SZERETLEK.

Ha még egyszer hallanám, hogy lágy, imádni valóan dallamos hangja kimondja, hogy…

 

 

A napló hirtelen véget ért. A lap alján egy hatalmas vérfolt terült el. A nő tudta, hogy a vér azé az emberé, aki még akkor is szerette, mikor ő a szívébe tiport.

A nő arcán patakokban folyt a könny. Az ég felé nézett, s csak bámulta a csillagokat. Gondolatai a férfi körött jártak, akit gyereknek minősített, akinek kimondta, hogy „nem szeretlek”, pedig ez nem volt igaz. A nő a lelkébe nézett, s rájött, hogy mindvégig hazudott magának, a nagy ő, akit keresett végig ott volt mellette. Ahhoz, hogy ezt felismerje, annak a férfinak, kinek szerelme mélyebbről jött, mint bármi, amit az ember ismer, meg kellett halnia.

Hogyan halt meg? Vajon kire gondolt utoljára. A nő látta maga előtt a férfi arcát. Emlékezett a pillanatra, mikor először csókolta meg. Azt hitte, hogy ez az érzés csak fellángolás, és, hogy sosem volt igazán szerelmes. Ebben a pillanatban rájött, hogy nagyot tévedett.

A nő az égre nézett. Kereste a csillagot, melyet oly sokszor figyeltek az éjszaka sötétjében.

 

-Kicsim! Bárcsak kimondtam volna. SZERETLEK!!!

 

 

A nő térdre rogyott, s csak zokogott és zokogott. 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Gratulálok! :)

(A novella értékelése, 2010.11.03 14:56)

Szia!
Tetszik ez a novellád is, és szerintem rendkívül jóra sikeredett :)
Úgy gondolom, hogy részben (ha lehet tippelnem, nagy részben) önéletrajzi elemeket is tartalmaz... Nekem rendkívül tetszik. Bár nem igazán kedvelem az írásban a romantikus műfajt, de ez még azok közül is kiváló!
Annyira igaz a novella vége a valós életre... Rengeteg ember, csak akkor döbben rá a saját érzéseire, amikor már késő... A nőről csak annyit gondolok, hogy:
Félt hinni... Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák... és végül lehúzzák.

Köszönöm az élményt, csak így tovább!
Üdv: AĐA :)