Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó nap az Olümposzon - Hádész és Árész szövetsége

Hádész és Árész szövetsége


Az alvilág sötétlő mélységében, egy ablakból Perszephoné a tüzes Stüx folyó habjait bámulta. A halálnak folyója oly zavaros és viharos volt, mint mindig az örökkévalóban. Kharón, a révész egy újabb lelket hozott akkor, mikor a nő kitekintett a tüzes mezőkre, mely ura, Hádész kastélya előtt terült el. A nő csak bámulta a közelgő lélekvesztőt, mellyel a révész percről percre közeledett. Egy férfi utazott vele. Öreg volt, csont és bőr. Az emberek világában biztos tisztes kort megért. Talán földműves volt, vagy kovács. Harcos semmiképp, mert akkor már rég találkozott volna az alvilág urával. De vajon milyen férfi volt, midőn még élt. Hádész mércéjével mérve csak két lehetőség lehetett, vagy az elíziumi mezőkre indult tovább, vagy megismerhette a halál legnagyobb kínjait.
Kharón kikötött a palota előtt, s a lelket egyenesen Hádész elé kísérte. A fekete csukját viselő alak egy sötét csarnokba kísérte a férfit. A plafonról három hatalmas gyertyákkal világító csillár ereszkedett alá. Tizenkét fekete oszlop tartotta a csarnok mennyezetét, melyeknek tetejét faragott hidra fejek tarkították. A padló tükröződött a, közepén egy hatalmas vörös kör ékeskedett. Az ajtóval szemben állt Hádész hatalmas fekete trónja, mely leginkább egy tátott szájú sakálfejről mintáztak volna. A trón két oldalán egy-egy hatalmas márvány oszlop állt, melyekben tűz lobogott.  Az alvilág ura ott ült trónjának sötét árnyékában. Egyik kezét trónja karfájára, másikat pedig a jobbján ülő Cerberus egyik fejére helyezte. A háromfejű véreb, aki mindig ráförmed az érkező lelkekre, mos nyugodtan üldögélt, gazdája parancsoló keze hatására. A férfi, látván az isten árnyalakját, térdre rogyott, s menten kegyelemért esedezett.
Hádész felemelkedett a trónról, kezét levette Cerberus fejéről, s elindult az előtte térdelő lélek felé. Kharón hátrébb vonzódott, hogy a fény egy pillanatra se érintse torz ábrázatát. Hádész tekintetét a halott férfi lelkére vetette. Látta, hogy a férfi reszket a félelemtől.
-Mitől félsz? - kérdezte az alvilág ura selymesen rémisztő hangján. - Úgy látom halálra vagy rémülve.
A férfi nem mert megszólalni. Tudta, hogy eljött az utolsó ítélet pillanata.
-Ne félj ember! Hisz itt nem vár rád más csak az igazság. Ismerem életed minden pillanatát. Még azokat is, melyekről mindenki megfeledkezett. Ismerem erényeid és azon tulajdonságaid, melyek megvetendők az emberek között.
-Én... Én... Kegyelem uram – mondta a férfi remegő hangján.
-Csak nem félsz az ítélettől? - mondta Hádész, s visszaült a trónjára.
-Én jó ember vagyok.
-Mi határozza meg a jó fogalmát. Miből gondolod, hogy amit tettél jók vagy rosszak. Honnan tudod, hogy a férfi akit megöltél harminc évvel ezelőtt, nem-e egy ártatlan ember volt, akit a gyermekei az utolsó lehelete óta várnak haza.
-Én... Én... Nem tudom. Kegyelem! - mondta a férfi, s fejét mélyen a földre szorította.
-Késő bánat ember. Az ítélet megszületett. Fellebbezésnek helye nincs! - Hádész pallosával a földre csapott. A föld megnyílt a férfi alatt, s ő csak zuhant és zuhant egyenesen a mélységes mélybe.
A zuhanás hamarosan véget ért. A férfi felnézett, s ott találta magát egy álombéli tájon, messze Hádész palotájától. A véget nem érő zöld mezőkön a napfény melege simogatta az arcát. Egy alak sietett felé. Egy nő olt az. Fiatal és szép, épp olyan volt mint a kép, melyet feleségéről őrzött emlékeiben. A nő közelebb lépett, s felsegítette férjét, akit már nagyon hosszú ideje várt. S most végre újra átölelheti a férfit, aki az életet jelentette neki a halál előtt. A férfi végignézett magán. Fiatal volt, és erős. Ősz hajszálaiból barna színű hajkorona született újjá. Épp olyan volt, mint mikor találkoztak egy szép nyári éjjelen Athén tengerpartján. A férfi szívét elöntötte a boldogság, mert tudta, hogy Jó életet élt, s a fiainak, akiket maga mögött hagyott az élők birodalmában, szintén jó emberek lesznek.
Hádész visszavonult a trónterméből. Az isten levetette éjfekete köpenyét, s arcát eltakaró sisakját. A halál bírája letette a lantot, hogy csatlakozzon Perszephoné-hoz. A férfi ott állt az egyetlen világos falú szoba ajtajában, s bámulta a nőt, s akit évekkel ezelőtt elrabolt anyjától Démétér-től. Perszephoné olyan szép volt mint az anyja. Magas volt, hosszú barna gödör haja volt. Gömbölyded idomai még az élőket is a bűnbe vitte volna. Gyönyörű, fehér ruhát viselt, melynek dekoltázsa mély volt, mint az alvilág legnagyobb mélysége. Perszephoné megfordult, s megpillantotta kedvesét, akiért feláldozta a halandó életet.
A férfi közelebb lépett, megölelte hitvesét, s megcsókolta őt.
-Ezúttal jó ember volt, vagy rossz? - kérdezte a nő, miközben egyre mélyebben merült el Hádész ölelésében.
-Jó lélek volt. Az elíziumi mezőkre jutott. Ott élhet tovább, háborítatlanul és boldogan.
-Ezt jó hallani, de áruld el, ha tudod, hogy milyen lélek, miért kell ez a nagy színjáték?
-Milyen színjáték kedvesem?
-Megint előadtad az „Én vagyok az alvilág sötét nagyura” című előadást. Szegény biztos halálra rémült.
-Ez szükséges.
-Miért?
-Mert a léleknek ekkor van az utolsó esélye megbánni minden bűnét, még az utolsó ítélet előtt. Aki megbánja, megérdemel egy újabb mérlegelést, aki nem, az menthetetlen – mondta a férfi, s levette fekete mellvértjét, s a kandalló mellé helyezte, mely az ággyal szemben állt.  
-Most már értem – Perszephoné sosem értette Hádész eme különös szokását, hogy rémisszük halálra a szerencsétlent, aki épp pillanatokkal korábban lépett át az életből a halálba.
Perszephoné közelebb lépett férjéhez, s szorosan belé karolt. Hádész végigcsókolgatta hitvese nyakát, s lassan megszabadította őt fölösleges ruhadarabjaitól. Hádész és  Perszephoné a maguk kis elíziumi mezejére távozott egy időre. Fülledt órák váltogatták egymást, mikor a férfi magához ölelte a nőt. A halál birodalmának sötét felhőtakaróval borított egén ezekben az órákban a nap sugarai világították meg a tüzes vidéket, Hádész uradalmát.
A szerelem oltárán történt utazás hamarosan véget ért, s Hádész csak ült a hitvesi ágy szélén, s Cerberusszal játszott. Perszephoné meztelenül feküdt az ágyon. Lelke még mindig extázisban volt. Arcán mosoly ült melyet senki sem tudott letörölni onnan.
A következő pillanatban kopogtattak az ajtón. Hádész ajtót nyitott, s egy szatír állt ott.
-Mit akarsz? - kérdezte kissé megvető hangon.
-Bocsásson meg felséges úr, de látogató érkezett önhöz.
-Ki az?
-Árész nagyúr – a szatír összerezzent a nevet kimondván, lévén Árész juttatta az alvilágba egy korábbi háború alkalmával.
-Mindjárt megyek. Addig vigyetek neki Nektárt és Ambróziát.
-Igenis felség – mondta a szatír, majd becsukta az ajtót.
Hádész magára öltötte vértezetét, megigazította fekete köpenyét, s elindult a trónterem felé.
Árész, a háború istene ott állt a terem közepén. Bár tudta, hogy nem fenyegeti veszély, jobbját most is pallosán tartotta. Egyetlen suhintásával ketté tudta törni a legerősebben edzett pengét is, mely feléje indult. Sisakját, melyet előszeretettel viselt, most egy kis asztalon volt, mely a bejárattól jobbra helyezkedett el. Cerberus az igazak álmát aludta, tehát a teremben síri csend honolt.
A trónterem ajtaja kitárult, s Hádész lépett be rajta. Arca a szokásos módon, színtelen, érzelemmentes volt. Tekintetét az előtte álló hadistenre vetette, s halovány mosoly jelent meg az arcán.
-Árész! - mondta örömteli hangon. - Régen láttalak – mondta Hádész, s megszorította az isten jobbját. - Mi járatban itt a halálnak földjén?
-Sürgető dolog miatt kerestelek fel öreg barátom – mondta aggodalommal teli hangon a hadisten.
-Miért? Talán kitört a világbéke? - viccelődött Hádész, majd belekortyolt a nektárba.  
-Nagyon vicces. - Hádész jól ismerte ezt a hangnemet, tudta, hogy Árész nem szereti a békés vicceket, sőt mi több a világbéke a legszörnyűbb rémálma volt. - Komolyabb dologról szeretnék beszélni veled.
-Mesélj.    
-Egy küldött érkezett Zeuszhoz.
-Ez még nem is lenne oly különös. Bátyámhoz sok küldött érkezik számos világból.
-De ez a hírnök egy új hatalmat képvisel. Egy hatalmat, mely a mi pusztulásunkkal fenyeget.
-Lehetetlen – mondta Hádész határozottan. - Zeusz sosem menne bele olyan dologba, mely a végzetünket jelenti. Bölcsessége révén...
-Tévedsz Hádész! Zeusz belement, hogy behódoljon az új rendnek.
-Micsoda?!
-Jól hallottad. Zeusz aláírta mindegyikünk halálos ítéletét.
-Nem. Nem. Ez biztos valami tévedés – mondta Hádész hitetlenkedve. - Zeusz nem ítélné halálra az többi istent. Ez ellentmond a törvénynek.
-A hírnök és  Zeusz megegyeztek, hogy ameddig egy templom, szobor, vagy szentély is őrzi az emlékünket, addig nem halunk meg.
-Csak, hogy...
-Igen Hádész, jól látod. Kettőnk közül egyikünknek sincs olyan temploma, mely fennmaradna az idők folyamán, mivel a sötétség isteneit őrző emlékeket az ember elpusztítja, mondván így arat győzelmet a halálon.
-Vagy a háborún – fejezte be gondolatot Hádész.
-Tennünk kell valamit, különben tényleg utolér minket az „Istenek alkonya”.
-Mire gondolsz? – kérdezte Árész gyanakodva.
-Szálljunk szembe Zeusszal és pusztítsuk el az új rend hírnökét.
-Amit mondasz, az árulás.
-Nem barátom. Túlélés.
Hádész összeroskadt. Trónjára zuhant, s fejét a tenyerébe hajtotta. Agyának minden tekervényében az előbb hallottak keveregtek. Bár sokszor volt nézeteltérése Zeusszal, tulajdon bátyjával, de végül is megmentette az életét, mikor Kronosz meghalt. Bízott testvére bölcsességében, de félt attól, hogy Árész igazat beszélt. Mi van akkor, ha az utolsó temploma is ledől. Eltűnik a semmibe, vagy esetleg az új rend lesz a bírája? Ítéletet hoznak felette, és talán a sötétségbe száműzik, mondván olykor elhamarkodottan ítélt el másokat. Valamint ott motoszkált a fejében Perszephoné. Mi lenne vele, ha ő meghalna. Egyedül maradna, s bár Démétér vigyázna rá, hogy ne essen baja, de vajon Perszephoné túlélné a  szerelme halálát? Fordított esetben Hádész eldobna mindent, hogy megmentse őt. Nem tetszett neki az ötlet, hogy harcba kezdjen a Olümposz seregeivel, de nem látott mást. Az emberekhez hasonlóan ő sem akart meghalni. Így hát úgy gondolta, hogy a háború marad az egyetlen remény számára.
-Kockázatos vállalkozás amit mondasz – Hádész mély lélegzetet vett. - De talán az egyetlen, hogy életben maradjunk.
-Akkor hát rajta. Engedd szabadjára a titánokat, és mutassuk meg Zeusznak, hogy nem hagyjuk, hogy elpusztítsanak minket.
A két isten magasba emelte a poharát, így koronázván egyességüket, hogy háborút indítanak Zeusz és a többi isten ellen, akik beletörődtek egy döntésbe, tudván nincs veszteni valójuk.     
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kéréds

(Hanna, 2014.02.26 11:03)

hol a folytatás?