Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó nap az Olümposzon - Ének az utolsó búzakalászról

Ének az utolsó búzakalászról


A nap már majdnem megközelítette az ég közepét. A gabonával bevetett szántó aranyló színben tündökölt. A madarak békésen repkedtek a felhőtlen égbolton, mintha semmi különös nem történne aznap. Egy magányos nő sétálgatott a gabonatáblák között. Fehér tógát viselt, hosszú, göndör barna haját aranyszínű, korona formájú koszorú ékesítette. Bal kezével végig simította a kalászok fejét, melyek azonnal éretté változtak. Bár örömmel töltötte el, hogy minden amihez hozzáér, termővé válik, arcán mégis a gondterheltség, és az aggodalom lett úrrá. Démétér, a földművelés istennője is szembesült avval, hogy isteni ideje percről percre fogy. Megszámlálhatatlanul sokszor járta e földeket, hogy segítse a termést, és megszüntesse az éhínséget a földön. Örömmel töltötte el, mikor látta, hogy emberek százai özönlik el a búzamezőket, és aratnak. Aratnak reggel és este, mindaddig, amíg minden kalászt le nem szedtek, míg minden zsák gabonát be nem kötöttek. Hálájuk az istennő felé mindig nagy és bőkezű volt. Áldozataik, melyeket felajánlottak Démétérnek kielégítőek voltak az istennő számára.
De most ennek vége szakadt. Léte céltalanná és fölöslegessé vált. Lelkét rabul ejtette a rettegés, mind az elmúlás, mind a befejezetlen munka miatt. Hisz még oly hosszú a nyár és oly sok földet kell még bejárnia. És az idő csak fogy. Hamarosan lemegy a nap, és megpecsételődik a sorsuk.
Démétér majdnem kiért a gabonatáblából, mikor a szél, egy lágy, bársonyos dallamot hozott abból az irányból, amerre a madarak repültek. E lágy dallam a dicsőséges múltról szólt. Egyszerre volt sötét komor, mint mikor egy démon szállja meg a világot, de a következő pillanatban tiszta, dallamos, hősies tettekről éneklő eposzi költemény.
Démétér elindult a hang irányába. Sebes léptekkel halad a dombok irányába, ahonnan e nemesi ének eredt. Az emberi léptekben kimondhatatlan távolságra lévő dombokat Démétér másodpercek alatt megtette. Bár könnyen változhatott volna nemes sólyommá, hogy odarepüljön a messzeségbe, de ő jobban szeretett gyalog közlekedni. Szerette ahogy a lágy zöld fű a talpát cirógatja, ahogy a föld pora selymesen megérinti a bokáját. Sokan talán viccesnek tartották eme különös szokását. De nem bánta. Zeusz megtermékenyítési szokásai után nem volt túlságosan különc az istenek világában.
Démétér felért a dombtetőre. Szeme egy kövön ülő férfira terelődött. A férfi izmos volt, derékon alul fehér tógát viselt, lábán arany sarut hordott. Haja aranyszínben tündökölt, mely kihangsúlyozta a nemesi arcívet. A férfi kezében egy lantot tartott, s ujjai művészi ügyességgel pengették annak húrjait.
Démétér felismerte a férfit. Már akkor sejtette, hogy ki ő, mikor meghallotta a távoli tájról érkező zenét.
-Apollón! – szólította meg a nő a művészlelkű férfit.
-Démétér! - lepődött meg Apollón. - Azt hittem a világ másik oldalán vagy.
-Ott is voltam, de meghallottam a dalodat, s menten idejöttem.
-Örülök, hogy énekem a messzi tájakon is hallatszik – mondta Apollón és elmosolyodott, de ez a mosoly csak árnyéka volt annak, ami az istenre volt jellemző.
-Ezt még nem hallottam soha. Miről szól?
-”A Püthón sárkány bukása”.
-Már emlékszem – mondta Démétér. - Ez a szörny támadta meg egyszer Delphoi városát. Az egyik nyílvessződet azóta is kincsként őrzik az ottani templomodban.
-Pedig, nem ma történt az eset - állapította meg Apollón, aki egy pillanatra abbahagyta a  játékot, és a távolba merengett. Démétér érezte, hogy abban a pillanatban Apollónban eltört valami. Nem tudta mi, de mintha a férfi meghalt volna. A zene elhallgatott, s olyan volt, mintha a világ némult volna el. A madarak nem énekeltek. A falevelek nem susogtak. A léptek nyoma is elhallgatott, épp úgy, mint a tenger hullámainak moraja. Síri csend   honolt mindenütt.
-Mi a baj?
-Arra gondoltam írok egy dalt, mely elmeséli, hogy éltünk az emberek között. Miket tettünk értük...
-És ellenük – vágott közbe Démétér.
-Néha igen. Olyan művet akarok alkotni, mely elmeséli történelmünket az utókornak és fennmarad a világban. Így emlékezhetnek ránk azután, hogy elmentünk.
-Ez szép gondolat.
-Tudom. De... nem jut eszembe semmi. Az ujjaim nem állnak rá a húrokra. Egyszerűen nem tudok alkotni. És bár a földi embernek tömérdek napja van, nekem csak perceim maradtak arra, hogy befejezzem amit elkezdtem.
-Nézz a jövőbe Apollón.
-Most nem bocsátkoznék jóslatokba – mondta Apollón. - Tudom, hogy nagy tehetségem van a jóslás terén, de most nem megy. Talán kezd elhagyni az erőm.
-Megértelek – mondta Démétér, s leült Apollón mellé a kőre. Gyöngéd ujjait a vastag, durva húrokra helyezte, s végighúzta rajta. A lantot kellemes lágy dallam hagyta el, mely megborzongatta a fák leveleit, s újra feltámasztotta a szelet. A kalászok, melyek még nem hoztak termést, növekedésnek indultak, s pillanatokkal később tökéletesen kifejlett búzává változott.
-Az erőd nem hagyott el Apollón, csak félsz, mert nem tudod mi következik a végső pillanat után.
-Azt hiszem igazad van – helyeselt az ifjú isten. - Sokszor néztem a halandókat, mikor életük utolsó pillanatában szembesülnek az igazsággal. Mikor felbecsültetnek, és megítéltetnek. Mikor belépnek az elíziumi mezőkre, vagy szembesülnek Tartarosz kínjaival. Nem hittem volna, hogy egyszer mi ránk is ez a sors vár.
-Én sem – mondta Démétér. - De gondolj bele, az emberek ha tudnák a haláluk pillanatát, ha tudnák mikor nyújtja Káron csontos kezét feléjük a viteldíjért, mit csinálnának?
-Valószínű, hogy azokkal töltené az utolsó óráit, akiket szeret, s akik fontosak neki. A családjukkal, gyermekükkel, vagy esetleg... Nem. Nem. Az anyósukat sosem szeretik – mondta mosolyogva Apollón.
-Pontosan. Látod, ott az a kis embercsoportot – Démétér a távolból közeledő emberekre mutatott. Színes társaság volt, voltak köztük öregek, gyermekek, daliás ifjak, és bájos amazonok. - Menjünk, és aranyozzuk be a napjukat. Legyen emlékezetes az utolsó betakarítás.
-Igazad van. Induljunk – azzal Apollón megfogta Démétér kezét, s az emberek felé indultak.
Az istennő magasba emelte mindkét kezét, s a kalászok növekedésnek indultak. Apollónt megszállta az ihlet. Úgy pengette lantjának húrjait, ahogy azelőtt talán soha. Az emberek felismerték a feléjük közeledő két teremtményt, s tiszteletadó maghajlással köszöntötték őket. Démétér az egyik kislány felé lépett, megfogta kis kezét, s elindultak a kalászok felé, hogy learassák a bőséges termést. Apollón tovább játszott a hangszerén, s az emberek egy része táncra perdült örömében. Boldogok voltak, s úgy érezték, hogy az idő örökké tart.     
            
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.