Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó nap az Olümposzon - Az utolsó ütközet

Az utolsó ütközet


A síkságot nyugalomban találták a nap első sugarai. A hűs szellőt hamar elűzte a tavaszi meleg levegő. Ekkor még mindenki azt hitte, hogy békés nap lesz aznap. Kivéve egy valakit. A síkságot egyik oldalról a tenger habjai simogatták, míg a másik oldalon egy magas hegyvonulat emelkedett. A hegyvonulat tetején egy férfi várakozott. Fekete, tarajos sisakot viselt, mely csak arcának töredékét láttatta. Izmos testét éjszínű, erős vértezet borította. Oldalán széles pengéjű kard díszelgett. Fizimiskája olyan volt, mint egy kőszikla, ezer ember is kevés lett volna, hogy lelökje arról a sziklaszirtről. A férfi mögött egy harci szekér állt. Két fekete ló volt befogva a kocsi elé. Fajtiszta telivérek voltak, megmondta volna bármely lovász görög honban. Szőrük fényes volt, sörényük úgy csillogott, hogy bármely arany elbújhatott árnyékukban. Lándzsák, szekercék álltak a szekérnek támasztva, csak arra várva, hogy gazdájuk elhajítsa őket a távolba.
A férfi szeme kitartóan bámulta a látóhatár peremeit. Egyszer csak megjelent egy ember. Majd még egy. Húsz. Negyven. Száz… Kelet felől, Fönícia irányából egy kisebb sereg érkezett a tisztásra. Állig felfegyverzett férfiak. Kardjuk, pajzsuk, csatára készen. Nyugat felől is érkezett egy sereg. Thrákia fiai is felsorakoztak, hogy visszakergessék oda a föníciai regimentet, ahonnan jöttek.
A sötét harcos arca mosolyra fordult. Thrákia lakóit ismerte jól. Hosszú élete folyamán sokszor megfordult náluk. Kiváltképp a sok háborúzó nép miatt, akik áthaladtak a területen. Tisztán emlékezett az első napra, mikor először lépett a Thrák fővárosba. A várost ostromló barbár hordák vérengző támadásiból és brutális harcmodorukból nyert erőt a háborúk istene.  
A fekete harcos végigsimította kardjának markolatát. Tenyere bizsergett, s csak arra várt, hogy berontson a tömegbe és öljön. Kiontsa a két sereg férfiainak életét, nem törődve avval, melyik sereget képviselik. Sarkon fordult, s a harci szekér felé indult. Egy lépést tett csupán, mikor egy jelenést pillantott meg ő és a harci szekér között. Az aranyszínben csillogó jelenés pillanatok alatt szertefoszlott, s helyében egy fehér tógás, fekete hajú, nemes arcú nő jelent meg. Feje búbján aranyból kovácsolt, tarajos sisakot viselt, jobb kezében aranylándzsát, bal kezében hatalmas, kerek pajzsot tartott.
-Mire készülsz? - kérdezte a nő.
-Hagyj békén Athéné – mondta, s határozott léptekkel tovább haladt a harci szekér felé.
Athéné magasba emelte a lándzsáját, s Árész torka felé szegezte. A fekete harcos kardot rántott, s félretolta annak pengéjével Athéné fegyverét. Árész megpördült, s kardjával Athéné nyaka felé suhintott. Az istennő gyors mozdulattal maga elé emelte  pajzsát, s dárdájának szárával lábon vágta a háború istenét. Árész összerogyott, de még mielőtt Athéné fölé kerekedhetett volna, egy hátra bukfenccel újra talpra állt. Kardját a magasba emelte úgy, hogy a következő csapás könnyedén ketté hasított volna egy halandó embert.
-Szép volt Árész. De meddig akarod folytatni?
-Ameddig csak lehet. Hagyj békén Athéné! - mondta, hangjában idegesség és elkeseredettség visszhangzott.
A kard ismét lesújtott. Athéné lándzsájával oldalba csapta a közeledő pengét. A kard kibillent az egyensúlyából, de még elég stabil volt ahhoz, hogy Árész egy újabb támadást indítson.  
Athéné megpördült saját tengelye körül, s pajzsával kiütötte a közeledő kardot a hadúr kezéből, s a következő pillanatban megállt, s lándzsáját szorosan Árész torkának szegezte.
-Remek volt, mint mindig – ismerte el Árész a vereségét.
-Ritka alkalom, hogy valaki győzelmet a háborúk ura fölött.
-Nem számít. Akkor sem állíthatsz meg – mondta Árész, és hátat fordított a bölcsesség istennőjének.
-Mi baj van bátyám?
-Hallottam a hírt az „Istenek alkonyáról”.
-Tudtuk, hogy ennek is eljő az ideje. Az élet körforgásában semmi sem állandó. Ahogy a korok követik egymást a halandók világában, és ahogy változik a földi élet, az Olümposz sem lehet kivétel. Valamint a rajta élők sem.
-Te egyet értesz Zeusszal?
-Apánk bölcsessége és körültekintésében bízok.
-”Apánk”. Milyen apa az, aki halálra ítéli saját fiát?
-A hírnök a szavát adta, hogy nem pusztulunk el avval, hogy elhagyjuk az Olümposzt. Mindannyian életben maradunk, amíg akár egyetlen emlékmű, templom, vagy szentély áll a földön.
-Te könnyen beszélsz Athéné.
-Miért mondod ezt?
-Zeusznak több száz temploma van. Neked kedves hugicám is szép számmal akad Korinthoszban, Aphroditéről nem is beszélve, annyi temploma és szentélye van mint a szemét. Térdig járok az őt mintázó szobrokban, akármerre járok. Csak egy valakinek nincs egy szobra sem.
-Neked – villant fel a szikra Athéné elméjében.
-Pontosan. Ki imádná úgy a háború istenét, mint a tengerekét, a szerelemét, vagy akár a fényét. Még a szántóföldet túró Déméternek is ezrével vannak imádói, és miért, mert mindenki hozzáfohászkodik, egy kicsírázó magért cserébe.
-Nem tudom elhinni, hogy erre senki sem gondolt. Biztos van valami...
-NEM! - visszhangzott a hegyvonulat Árész hangjától. Mint a mennydörgés oly érces volt a zengése, és a villáméval határos volt az élessége. - Az új rend nem tolerálja a háborúskodást.
-Tudom, mit akarsz tenni, de nem engedhetem – mondta határozottan Athéné.
-Próbálj csak megállítani.
-Már megtettem néhányszor, most is így lesz.
Ne végy mérget rá – mondta Árész, s beugrott a harci szekerébe, s levágtatott a hegyoldalon, egyenesen a tisztásra.
Miközben az istenek heves szócsatát vívtak egymással, addig a két sereg egymásnak esett. Kardok pengéi feszültek egymásnak, pajzsok hárították a nyílvesszőket, valamint a szekercék pengéit. Hangos ordítás, hallatszott, az addig néma tájon. A tiszta, smaragdzöld füvet, most a vér vörös színe szennyezte be, melyet talán csak az eljövendő korok nemzedékei, valamint az idő viharai tisztíthatnak meg újra. A csata csak pár perce kezdődött, de máris holttestek borították a földet. Levágott karok, elhullajtott fegyverek tarkították az eddigi békés emlékeket őrző pusztaságot.
Árész szélsebesen száguldott a csata felé. Korbácsa oly erősen sújtott fekete lovaira, mint még soha. Kezében lándzsát tartott, melyet hamarosan el is hajított a tömeg irányába.
A dárda csak repült és repült. Egy fiatal férfit talált el. Egyenesen a mellkasába fúródott a hosszú fegyver, s felszakította egész felső testét.
Árész kirántotta kardját a hüvelyéből, s csapásra emelte azt. Már majdnem odaért a tömeghez. Már csak három méter. Kettő. Egy...
A kard lesújtott, s egy fejet szegett le gazdája nyakáról. A következő mozdulattal Árész a jobb oldalán lévő emberekre sújtott. Pengéje három mellkast szakított fel. A lovai sebes vágtája lelassult. Nem csoda, hiszen vagy egy tucat embert temettek maguk alá, miközben egyre inkább a tömeg közepe felé haladtak.
Athéné csak állt, s nézte testvére borzalmas tetteit. Jobb lett volna, ha az ember nem tanulja el a háború művészetét az istenektől – gondolta magában a bölcsesség istennője.  
Már nem bírta tovább. Athéné hatalmas sassá változott, s fivére után eredt. Másodpercek alatt utolérte Árészt, aki ezalatt az idő alatt is szép számmal ritkította a küzdő feleket.
A sas megragadta a háború istenét a vállánál fogva, kirántotta őt szekeréből, s a tömegbe vetette a fekete páncélos alakot. Árész felállt, lerántotta sisakját fejéről, s kardját az óriás madár felé fordította. De már nem madár volt. Arany színű jelenés váltotta fel a szárnyas teremtményt, s helyébe ismét Athéné jelent meg ugyanúgy, mint percekkel korábban. Lándzsáját a magasba emelte, pajzsát maga elé tartotta, s felkészült az elkerülhetetlenre.
-Mondtam, hogy nem hagyom, hogy közbeavatkozz, és ártatlanokat ölj.
-Ám legyen – mondta Árész, s rátámadt Athénére.
Athéné magasba emelte pajzsát, s hárította fivére kardjának pengéjét. A bölcs istennő megpördült tengelye körül, s megpróbálta támadását Árész lába ellen intézni. A hadisten felugrott a levegőbe, átugrott Athéné feje fölött, s újra szembe találta magát a bölcsesség istennőjével. Athéné lándzsájával Árész felé szúrt, melyet a fekete harcos könnyedén hárított. Az istennő több szúrást is intézett a hadisten felé, melyet a férfi sikeresen hárított. Az izzadtság mind kettejük arcán végigfolyt. Megállíthatatlan háború folyt kettejük között. A körülöttük folyó ütközet teljesen háttérbe szorult. Árész most már csak arra törekedett, hogy Athénét legyőzze. Kardjával az istennő feje felé suhintott, hátha evvel maga felé döntheti a mérleg nyelvét, de Athéné gyorsan félrehajolt, s így a penge csak egy hajtincsét nyisszantotta le. Athéné látta, hogy Árész sokkal erősebb, mint legutóbb mikor legutoljára találkoztak a csatamezőn. A bölcsesség istennője gyorsan megfordult, s pajzsával gyomron vágta Árészt, majd állcsúcson csapta dárdájának hegyével.
A hadisten a földre zuhant. Arca csupa vér volt. Páncélja súlyosan sérült, itt-ott meg is repedt. Athéné fölé emelkedett, s pajzsával úgy állba vágta Árészt, mikor az  felé fordult, hogy a hadisten a hegytetejére repült, ahonnan korábban figyelte az eseményeket. Athéné sassá változott, s felrepült Árész után.
A csata véget ért. A két csapat hazaindult, sebesültekkel és holtakkal a hátukon.   Vereség vagy győzelem? Valójában senki sem győzött. A harcnak az istenek viadala vetett végett. Mikor Árészt legyőzték, akkor a csata is véget ért. Hirtelen értelmét vesztette az öldöklés, s a harcoló felek már nem is tudták, miért estek egymásnak. Miért volt szükség vérontásra? Miért kellett testvéreiket ölni, mikor békésen is el lehetett volna intézni a dolgokat? Senki sem tudja. A bölcsesség olykor elhallgat, mikor az erőszak felbukkan.
Árész visszanyerte az eszméletét. A fennsíkon találta magát, kardja tőle távol, a sziklák peremén hevert. Athéné az egyik sziklán ült. Sisakja lábánál, mellette pajzsa és lándzsája.
-Látom felébredtél.
-Miért tetted?
-Mert nem hagyhattam, hogy ártatlanokat ölj, csak azért mert félsz a haláltól.
-Nem félek.
-Ugyan már rettegsz. Tudom. Ismerlek ne feledd. Egyébként elismerésem, sokkal keményebben harcoltál, mint általában.
-Nem kellett volna beleavatkoznod.
-De igen. Ezek az emberek még mindig hisznek bennünk – mondta Athéné.
-De a hitük elhagyta őket.
-Nem. Még nem. De ez elkerülhetetlen. A dolgok változnak. Minden ami elkezdődik, egyszer véget ér. Ez alól mi, az Olümposzi istenek se vagyunk kivételek.
-Pedig lehetnénk – mondta Árész. Hangjában érződött, hogy beletörődött a sorsába. Remélte, hogy halála dicsőbb lesz, olyan, amilyet a Háború Istene megérdemel.
-Biztos van megoldás – mondta Athéné, és megfogta Árész vállát. - Gyere, menjünk apánk elé. Talán tud valami megoldást.
A két istenség aranyló jelenéssé változott, és eltűnt a semmibe. A táj, melyet vér áztatott, újra néma csendben pihent.     

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.