Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó nap az Olümposzon - Aphrodithé utolsó naplementéje

Aphrodité utolsó naplementéje


A görög tengerpartok fenséges, élvezetes látványában sokat gyönyörködtek az istenek az elmúlt évezredek alatt. Különösen Aphrodité járt itt nagyon gyakran. Majd minden este itt búcsúztatta a lemenő napot, melyet a megszokott módon töltött. Reggel, ami csak a halandóknak volt reggel, a nagy Olümposzon csupán néhány pillanat, leszállt a halandók közé, s figyelte őket, miként telnek múló óráik a földön. Látta a szerelmet, melyet léte nyomán megéreztek a halandók. A csetepatékat, melyet az ő jelenléte pusztított el.
Persze ő is engedett néha a kísértésnek, s látható alakot öltött az emberek között, akik akkor csodálhatták isteni szépségét. Aranyfürtökben gazdag, selymes haját, karcsú derekát, feszes melleit, és formás fenekét sokan dicsőítették, akik látták az élő Aphroditét. A görög tartományok keleti felében ódákat zengtek kecses lépteiről, a költők múzsaként szolgáltak égszínkék szemei.
A férjes asszonyok dühvel tekintettek a gyönyörű nőre, aki elcsavarta a férjeik fejét, hogy nedveikkel áldozzanak az Istennő oltárán. Nem kevés férjes asszony átkozta akkor Aphroditét, mikor egy rejtelmes szőke amazon egy szenvedélyes pásztorórára csalta férjüket. Persze, hogy mégis boldog vége legyen a dolgoknak, Aphrodité egy csettintéssel békét teremtett a háborúzó felek között.
De ennek vége.
Mikor a nap lemegy, nem kel föl többé. Nem lesz már szép nap soha tán. Az új rend hamarosan leváltja a régit, s akkor nem lesz több játék az emberekkel. Nem lesznek szerelmek, melyek neki köszönhetők. Senki sem hitte volna, hogy egyszer ezeknek a napoknak vége lesz. Mikor már nem lesz ő, Aphrodité, a Szépség és Szerelem Istennője.
 Élénken éltek emlékezetében életének valamennyi pillanata. Emlékezett mikor kagylójában először érte el a ciprusi partokat. Zeusz és Dióné lányaként látta meg a napvilágot. Élénk emlékképeként jelent meg előtte az első szerelmes pár, akit pártfogásába vett. Azóta a pár gyermekei felnőttek, szaporodtak és sokasodtak. A család legutolsó sarját személyesen is sikerült megismernie.
Tereplésszel, aki a pár unokája volt egy forró nyári estén találkozott, mikor a fiú épp kikötött hajójával a parton. Az ifjú halász erős karjai, fennkölt arcvonásait, mintha maga Zeusz faragta volna, izmos teste magával ragadta a gyönyörű Istennőt. Aphrodité látható alakot öltött, s feromonjával elbűvölte a férfit.
Tereplész megragadta az istennőt, s vadul csókolgatni kezdte annak bársonyos nyakát. Az istennő szabály szerint elalélt a férfi karjai közt. Abban a pillanatban olyan volt, mintha először érintette volna őt férfi. Miután a férfi letépte a ruhát, s láthatóvá vált tüzelő lágyéka, Aphrodité belemélyesztette körmeit a férfi hátába, s végigszántotta azt. Tereplész nyelve hevesen dolgozott az Istennő csiklóján. Aphrodité hangos sikolyai vízhangoztak a tengerparton. Tereplész beléhatolt, mélyebbre és mélyebbre. Az Istennő nem bírt magától. A gyönyör átjárta testét, mintha millió kis villámcsapás érte volna. Az éjszaka hamar véget ért, az Istennő nagy bánatára, de az emlék az örökkévalóban élt tovább.
A nap már vészesen közeledett a horizonthoz. A virágszirmok, melyeket Aphrodité szórt a tengerben, miközben az életén tűnődött egy új emléket hoztak a felszínre. Az Olümposzon volt, s Zeusz trónja felé vitték léptei. Mellette egy korabeli férfi haladt. Dús fekete haja volt, amin egy fém koszorú díszelgett. Aranyszegélyű tógát viselt. Erős karja volt, bal kezében egy ezüst berakású arany sétapálcát tartott. Bár léptei ugyanolyan gyorsan haladtak, mint Aphrodité-i mégsem voltak szabályosak. A férfi sántított az egyik lábára, de ez nem csökkentette nemesi küllemét.
Zeusz a trónján ült, jobbján felesége, Héra foglalthelyet. Aphrodité és a férfi a trónus elé ért. Mellettük mind két oldalon az istenek álltak díszsorfalat.
-Aphrodité – kezdte Zeusz – Héphaisztosz! Azért járultatok a színem elé, mert szeretnétek egybekelni.
-Ahogy mondod apám – válaszolta Héphaisztosz.
-Leányom, komolyak az érzelmeid Héphaisztosz iránt? – kérdezte Zeusz.
-Igen apám – felelt őszintén Aphrodité.
-És a tieid, Héphaisztosz?
-Az enyémek is apám.
-Akkor legyen óhajotok szerint – mondta Zeusz, és felállt a trónjáról, hogy gyermekeihez közelebb lépjen. Héphaisztosz egy aranygyűrűt vett elő, melyet egy óriási gyémánt díszített. A jeles nap emlékére kovácsolta Lémnosz szigetén.
-Szemem látja, hogy szívetek egymásért komolyan érez. Ezért, megáldom frigyeteket. Tartson az örökkévalóság végéig – mondta Zeusz, és kezét Aphrodité és Héphaisztosz kezére helyezte.
Aphrodité szeméből könnypatak szállt alá a parti homokba. Emlékezett a mézeshetekre, melyek napjai olyan hosszúak voltak, mint egy élet a földön. De akkor eszébe jutott Árész, a háború istene. Aki megkísértette őt, s beárnyékolta a boldog napokat, melyeket férjével töltött. Emlékezett a csapdára, melyet Héphaisztosz agyalt ki neki és szeretőjének, az egyik pásztorórára. A háló, melyet férje kovácsolt, és nem engedte őket szorításukból sokáig hangos téma volt az Olümposzon. Az istennők szégyenkeztek, az istenek nevettek a történteken. Főként mivel legtöbbjüknek volt már melléfutása, amiben Aphrodité segédkezett.
De a boldog napok visszatértek, és hamarosan minden visszatért a régi kerékvágásba.
De most mindennek vége.  Mi lesz az új rend után? Mi lesz velük és az emberekkel?
Héra kérdezte egyszer férjétől, hogy mi történne velük, ha a jóság, és a hősiesség mindennapossá válna a földön. Mi lenne akkor a tizenkét Olümposzival. Zeusz azt felelte, hogy „nem lenne ránk többé szükség. De annyi a gyalázat, a galádság, és a gonoszság a földön, hogy kitartson az örökkévalóságig.”
Zeusz, az istenek és emberek atyja tévedett. Az örökkévalóság vége túl hamar jött el. De még milyen hamar…
Mi van az örökkévalóság vége után?
Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a Szerelem istennőjének agytekervényeiben, egy alak közeledett hozzá, s megérintette a vállát. A kéz durva, mégis meleg és selymes volt. Aphrodité hátranézett, és megpillantotta férjét, Héphaisztosz-t.
-Jó estét szerelmem – köszöntötte hitvesét.
-Neked is édesem.
-Min gondolkodsz?
-Csak azon, amit Zeusz mondott. Hermész üzenetet hozott, hogy felkeresett minket egy hírnök. Az egyetlen hírnöke.
-Tudom, hallottam.
-Tényleg!
-Zeusz meglátogatott és mesélt a hírnökről.  Hogy a mi időnk lejárt.
-Olyan hihetetlen.
-Tényleg az, kedvesem. Megértem, hogy szomorú vagy, hisz oly sokáig voltunk jelen az emberek világában, hogy már nem is tudom hogy kezdődött – mondta, s átölelte feleségét.
-Héphaisztosz – kezdte Aphrodité – meg tudod bocsátani, amit tettem. A hűtlenségemet Árész-l.
Héphaisztosz nem szólt csak ölelte hitvesét.
Tudom, hogy nagyon megbántottalak, és nevetség tárgyává tettelek az Olümposzon. El sem tudod hinni mennyire bánom, amit tettem.
Héphaisztosz maga felé fordította szerelmét, és mélyen a szemébe nézett.
-Már nagyon rég megbocsátottam.  Fiatal voltál, és… mindenki követ el hibát.
-Bölcs vagy férjem – mondta az istennő és átölelte Héphaisztoszt.
-Talán Athéné bölcsessége rám is hatással volt.
A nap már majdnem lebukott a semmibe, mikor Aphrodité szeme egy magányos fiúra tévedt, aki az egyik sziklán ült a parton. Látta boldogtalan ábrázatát, s látta szíve reményvesztettségét. Ekkor az istennő kitárta karját, s egy lány vezetett a partra, aki szintén feladta már a reményt. A két fiatal meglátta egymást, s onnantól kezdve nem engedték el a másikat.
-Egy utolsó hódítás? – kérdezte Héphaisztosz.
-Igen. Az utolsó boldog pár.
Mihelyst kimondta e szavakat a nap teljesen eltűnt a horizont alatt, s a nappalból éjszaka lett, s kivillantak a csillagok. Aphrodité és Héphaisztosz visszatért az Olümposzra, ahol az istenek már majdnem mind megérkeztek.       
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.