Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az álarcos zongorista 4. rész

Az álarcos zongorista 4. rész

 

Tizennegyedik fejezet


 

A diagnózis / Kutyából nem lesz szalonna



A mentőautó szirénázva száguldott végig a város utcáin. Hamarosan megállt a kórház bejáratánál, s az orvosok kirohantak az épületből, hogy segítsenek kiemelni a hordágyat az autóból. A kórház folyosóin rohamléptekben tolták végig a hordágyat a műtő felé.

-Gyorsan – mondta az egyik orvos. – Mi történt?

-A koncerten összeesett. Valószínű, hogy agyvérzést kapott.

Az orvosok betolták a hordágyat a műtőbe. Sietve átemelték a hordágyról a műtőasztalra, s megkezdték a diagnózis felállítását. Hamarosan az egyik orvos felemelte a fejét.

-Igaza volt. Tényleg agyvérzést kapott.

-Kezdjük meg a kezelést – mondta egy másik orvos, s felnyitották a férfi koponyáját.

Három óra telt el, mióta a zongoristát betolták a műtőbe, s elkezdték az életmentő műtétet. A férfi barátai a váróban álltak, s várták a fejleményeket. Anikó fel alá járkált az idegességtől, Feri kezeit összekulcsolva állt az egyik falhoz támaszkodva. Mindannyian izgatottak voltak, hogy vajon barátjuk túléli-e az éjszakát.

Hamarosan kinyílt a műtőajtó. A főorvos lépett ki rajta, arcán nyugtalanság látszott. Lerítt róla, hogy nincsenek túl jó hírei.

-Mi történt doktor?

-Önök hozzátartozók?

-Igen – mondta Anikó.

-Sikerült elállítani a vérzést és helyrehoztuk a károsodást. Van ötletük, hogy mi váltotta ki ezt nála. Nem érte valami nagy trauma a közelmúltban?

-De igen – mondta Anikó. – Most, hogy van?

-Kómában van.

Anikó, Feri és a zongorista többi közeli barátja csodálkozva hallgatta az orvos diagnózisát.

-Mik a kilátások doktor úr? – kérdezte Feri.

-Most az állapota stabil, de sajnos nem lehet tudni, hogy mikor tér magához, vagy, hogy egyáltalán magához tér-e egyáltalán. Az is kérdéses, hogy nem szenvedett-e idegkárosodást.

-Mikor lehet meglátogatni?

-Egy két nap múlva már látogatható, de ha előbb jönnek akkor beengedik önöket.

-Köszönjük doktor.

-Sajnálom, hogy nem hozhattam jobb híreket – mondta az orvos, s visszament a műtőbe.

A zongorista barátai elindultak a kijárat felé. Ahogy végig sétáltak a fehér folyosókon, egyre csak azon gondolkodtak, hogy mi válthatta ki nála az agyvérzést. Anikó szívében még nagyobb volt az aggodalom. A férfi csak neki mondta el, hogy újra találkozott Annával, s azt, hogy újra összetörte a szívét.


♪ ♪ ♪


Másnap reggel. Az újságos standokon, a különböző napilapok a címoldalukon közölték a zongorista koncertjén történt eseményeket. A szalagcímek megemlítették a rejtélyes ájulást és az agyvérzés lehetőségét. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi történt a hírneves zongoraművésszel.

Anna lakásának ajtaja kinyílt, s Laci belépett a menyasszonya lakásába. Lepakolta a kezében lévő kék és piros színben pompázó nejlon szatyrot az asztalra, s leült a nappaliban lévő kanapéra, majd lapozgatni kezdte a vásárolt napilapok egyikét.

Hamarosan kinyílt a hálószoba ajtó, s Anna, kipihenten, mosolygós arccal lépett ki a nappaliba.

-Szia drágám – mondta Anna, s Laci fölé hajolt.

-Szia.

-Csinálsz nekem egy kávét?

-Persze – mondta Laci. Letette az újságot a dohányzóasztalra, s kiment a konyhába.

Anna leült a fotelba, s kezébe vette az hírlapot. Mikor meglátta a hatalmas fekete betűkkel írt vezércikket, felkiáltott. Nem tudta elhinni, hogy ez történt a zongoristával. Aggodalom járta át az egész testét. Azon gondolkodott, hogy vajon mi lehet a férfival.

-Mi a baj?

-Semmi – mondta Anna.

-Parancsolj! Itt a kávéd. Ne haragudj, de el kell mennem. Egy barátom megkért, hogy segítsek neki betonozni. Este találkozunk – mondta Laci, s megpuszilta a lányt.

-Rendben. Szia

Laci a cipős szekrényhez lépett. Elővette az edzőcipőjét, amit még a lánytól kapott, s kilépett a lakás ajtaján.

Anna megitta a kávét, s az üres bögrét letette az asztalra. Ezután fölállt és elindult a fürdőszoba felé. Megmosakodott, fogatmosott, majd átment a szobájába, hogy felöltözzön. Miközben a ruhás szekrényében kotorászott, magához vette a mobilját, s felhívta az egyik újságíró barátját.

-Halló tessék! – mondta egy férfihang a vonal másik végéről.

-Szia Anna vagyok!

-Szia. Mit tehetek érted?

-Hallottál a zongorista balesetéről?

-Igen. Már meg is írtam a cikket.

-Nem tudod, hogy melyik kórházba vitték?

-Sajnos nem. Csak azt tudom, hogy közel van a Duna parthoz.

-Köszönöm. Szia.

-Szívesen. Szia – a férfi letette a kagylót.

Anna felöltözött, összefogta szép, vörös haját és kilépett a nappaliba. Felemelte a bögréjét, majd kivitte a konyhába. Miután visszajött a nappaliba, felvette a cipőjét, magához vette a táskáját és elindult, hogy megkeresse a kórházat, ahol a zongoristát kezelik.


♪ ♪ ♪


Már délután három óra is elmúlt, mikor Anna kijött a Nagy Lajos király útján lévő kórházból. Sajnálattal vette tudomásul, hogy ez már az ötödik volt a sorban, ahonnan eredmény nélkül távozott a nap folyamán. A lány gondolkodóba esett. Hol lehet még kórház, ami közel van a Duna partjához. Végül eszébe jutott, hogy egy megállónyira van a Honvéd kórház. Anna sietve a villamosmegállóhoz ment.

A villamos hamarosan megérkezett a megállóba. Anna fel szállt a járműre, s megállt az ajtó közelében. Miközben a kötöttpályás tömegközlekedési eszköz a következő megálló felé haladt, a lány fel-alá járkált idegességében. Nem tudta elképzelni, hogy mi okozta a férfi eszméletvesztését. Nem látszott rajta se betegség jele, se más egészségügyi probléma.

A villamos megállt. Anna leszállt, s lement az aluljáróba. Rohamléptekben ment végig a falfirkákkal dekorált aluljárón. Mikor a felszínre ért, gyorsan belépett a korház ajtaján. Az épület bejáratánál odalépett az információs pulthoz.

-Elnézést! Tegnap behoztak egy férfit eszméletvesztéssel. Merre találom?

-Pillanat – mondta a recepciós hölgy, s elkezdte nyomkodni a billentyűzet gombjait. – Tegnap este egy beteget hoztak be, aki összeesett a koncertjén. Az első emeleten van.

-Köszönöm – mondta a lány, s felfutott a lépcsőn.

Miután felért az emeletre, szembe találta magát az osztályvezető orvossal. A férfi végigmérte a vele szemben álló, fiatal lányt.

-Segíthetek valamiben hölgyem?

-Igen. Tegnap behoztak egy férfit, aki összeesett a koncertjén. Melyik kórteremben találom?

-Ön rokona a betegnek?

-A barátnője vagyok – mondta Anna hosszas gondolkodás után.

-Értem kövessen – az orvos elindult a folyosó vége felé.

-Mi baja van doktor úr? – kérdezte Anna.

-Agyvérzést kapott. Sikerült elállítanunk a vérzést, de sajnos kómába esett. Az állapota ugyan stabil, de nem tudjuk, hogy szenvedett-e idegkárosodást.

-Azt lehet sejteni, hogy mikor tér magához?

-Sajnos nem. Egyenlőre még az okát is csak találgatjuk, hogy mi válthatta ki nála az agyvérzést. Mivel semmi olyan baja nem volt, ezért csak valami traumára tudok gondolni, ami lelkileg nagyon felzaklatta – közben a folyosó végére értek. – Megérkeztünk.

-Köszönöm doktor úr – mondta Anna, s belépett a kórterembe.

A zongorista az első ágyon feküdt. A férfi rá volt kötve egy monitorra, mely a szívverését mutatta. A lány csak nézte az eszméletlen férfit, s csak az orvos szavai visszhangoztak a fülében. Félt, hogy ő okozta a traumát, ami miatt a férfi ide jutott. Valószínű, hogy nagyon megbántotta őt, mikor visszautasította az invitálását, azok után, hogy két nappal azelőtt meghitten csókolóztak a zongorista lakásán.

Anna leült az ágy mellett lévő székre, s tovább bámulta az eszméletlen férfit. Azt kívánta, hogy bárcsak vissza tudná fordítani az idő kerekét, hogy elkerüljék ezt a katasztrófát. A lány megfogta a férfi kezét, s egész éjszaka mellette maradt. Ott virrasztott, egy percre sem hagyta ott a férfit. Felelősnek érezte magát a történtekért.


♪ ♪ ♪


Másnap reggel volt. A lakótelepi lakás ajtajának zárjában elfordult egy kulcs. Anna belépett a lakásba. Laci a konyhában volt, egy szépen faragott széken ült, s várta a lány hazatérését. A férfi kezében fogta a zongorista álarcát. Gyötörte a kíváncsiság, hogy Anna miért hozta magával az álarcot.

Anna a nappaliba lépett. Laci látta, hogy a lány hazajött. Ebben a percben összeállt neki a kép.

-Hol voltál egész éjjel?

-Én… - Anna észreveszi, hogy Laci kezében volt az álarc.

-Egész éjjel vártalak, amíg meg nem találtam ezt. Azóta töröm a fejem, hogy miért hoztad magaddal az álarcot, de most, ahogy beléptél a szobába már sejtem. Nála voltál ugye?

-Bementem hozzá a kórházba.

-És ez tartott egész éjszaka? – kérdezte Laci kissé ideges hangon. – Mi van köztetek?

-Semmi.

-Lefeküdtél vele?

-Nem.

-Akkor miért mentél be hozzá? Az ember csak ahhoz megy látogatóba, aki fontos neki valamiért. Ki vele mi van köztetek! – mondta a férfi, s megszorította a lány karját.

-Semmi, csak együtt vacsoráztunk, de semmi komoly. Kibékültünk mielőtt történt volna valami. Ha nem hiszel nekem akkor kérdezd meg Kingát. Ő tudja bizonyítani az állításomat.

-Ne haragudj. Nem akartalak le támadni – mondta Laci, s elengedte Anna karját. – Tudom, hogy nem vagy olyan nő. Csak tudod, nem akarlak újra elveszíteni.

-Tudom. Nem haragszom.

Laci elment a fürdőszoba felé. Anna odalépett a konyhaasztalhoz, hogy magához vegye az álarcot, s elrakja azt egy biztonságos helyre.

Mikor felemelte az asztalról a maszkot, egy kis, fehér papíron akadt meg a szeme. A cetlin egy női név és egy telefonszám volt. Anna magához vette a papírt. Látszott rajta, hogy elönti őt a méreg.

Laci kijött a fürdőszobából. Látta Anna arcán az idegesség jeleit.

-Mi a baj?

-Semmi – mondta Anna még félig nyugodt hangon. – Elárulnád, hogy ki ez a Dr. Szöszi?

-Ő egy…

-Megint megcsaltál ugye. Valld be!

-Ez a nő csak egy futó kaland volt. Nem komoly.

-Most elmegyek. Mire visszajövök…takarodj el a lakásomból – Anna felvette a táskáját, s belerakta az álarcot. Minekután magához vette a kulcsát, elment a lakásból.



Tizenötödik fejezet


 

A megvilágosodás



Anna egész délelőtt a város utcáit rótta. Nem tudta elhinni, hogy Laci a második eljegyzés ellenére is megcsalta. Sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem tudta, hogy mit tegyen.

A lány kiért a Duna parti sétányra, s megállt a korlátnál. Ahogy az elvonuló hajókat bámulta, eszébe jutottak barátnője mondatai. Kinga megmondta, hogy ha valaki megcsal valakit, az újra megteszi. Remélte, hogy velük ez nem történik meg, de tévedett. Nagyot tévedett.

Anna elővette a telefonját, s tárcsázta Kinga számát.

-Szia Anna! Mi újság?

-Itt vagyok a Duna parton. Ide tudnál jönni?

-Persze. Melyik részen vagy?

-Ki jössz a Vörösmarty térről, s ott vagyok.

-Tíz perc és ott leszek – mondta Kinga, s letette a telefont.

Anna visszarakta a telefont a táskájába, s tovább bámulta a hajókat. Tanácstalanul állt ott. Haza menni nem akart, mert tudta, hogy Laci még nem ment el onnan. Csak állt ott, mint egy szobor, s csak nézett ki a fejéből. Bámulta a budavári palota kupoláját, s a város fölé magasodó szabadságszobrot.

Egy kéz megérintette Anna vállát. A lány hátra nézett, s meglátta a kéz tulajdonosát, Kingát. A szőke hajú, világos fölsőt viselő lány látta Anna arcán a szomorúságot, s az elfojtott dühöt.

-Mi történ?

-Igazad volt.

-Megint megcsalt?

-Igen. Most te azt fogod mondani, hogy „én meg mondtam”.

-Nem. Nem fogom azt mondani.

-Miért? Hisz igazad volt mindenben amit mondtál.

-Igen, de együtt voltatok jó ideig. Már eljegyzett téged. Elhitette, hogy még mindig szeret és, hogy veled akar élni. Te pedig szerelmes voltál belé, s tudom, hogy mindent megadtál volna azért, hogy újra kezdhessétek. Ezért nem mondok semmit.

-De honnan tudtad, hogy nem fog működni a dolog? – kérdezte Anna szomorkás hangon.

-Láttam rajtad, hogy a szívedet már más birtokolja.

-A zongorista! – mondta Anna.

-Amit elmondtál, hogy milyen kellemesen telt az idő, amikor együtt voltatok és, hogy eljutottatok a csókig, akkor már tudtam, hogy Lacinak nincs esélye.

-De én mindent elrontottam. Mikor felhívott és megkérdezte, hogy mikor találkozunk, én elmondtam neki, hogy Lacival újra összejöttünk. Gondolom ezek után, látni se akar.

-Mit éreztél, amikor vele voltál? Láttad, hogy szeret téged és fontos vagy neki?

-Igen.

-És te mit éreztél?

-Szeretem őt – mondta Anna határozottan. – Köszönöm, hogy eljöttél, de most mennem kell – Anna sarkon fordult, s elfutott a legközelebbi villamosmegállóba.

Kinga látta, hogy barátnője rálelt a helyes útra. Az ösvényre, melyet a sors számára kijelölt. Anna csak futott és futott, míg el nem tűnt a tömegben.


♪ ♪ ♪


A kórteremben, egy fekete és egy bíborvörös hajú lány állt a zongorista ágya mellett. Bogi és Ildi volt az, akik aggodalommal álltak barátjuk ágya mellett. Ildi betette az asztalon lévő vázába a virágot, melyet neki hoztak. Bogi leült az ágy mellé és mesélni kezdte az eszméletlen férfinak a közelmúlt eseményeit. Ildi megfogta a férfi kezét, bízva abban, hogy a külső ingerek hatására magához tér. De nem. A férfi még mindig eszméletlenül feküdt az ágyon. A két lány több mint egy órát volt mellette, reménykedve abban, hogy Zoli magához tér. Az óra elütötte a délután ötöt, mikor a férfi barátai kimentek a kórteremből, s elindultak a kijárat felé.

Nem sokkal azután, hogy Zoli barátai kiléptek az intézmény külső kapuján, Anna futólépésben érkezett a kórházba. Végigfutott az első emelt folyosóin, hogy a zongorista közelében lehessen.

A lány belépett a kórterembe. Ledobta táskáját a hideg kőre, s leült a férfi ágya mellé. Jó szorosan megfogta Zoli kezét, s adott egy puszit a homlokára.

-Bocsáss meg. Kérlek, bocsáss meg – ismételgette Anna.

A lány szíve fájdalommal volt tele. Most már biztosan tudta, hogy a lelki trauma, mely előidézte a szerencsétlen körülményeket, miatta történt. Nem tudta elhinni, hogy egy baleset kellett ahhoz, hogy rájöjjön, mit érez a férfi iránt, akit egyszer már visszautasított. Félt, hogy elveszíti azt az embert, akit szeret.

Hamarosan besötétedett. Anna kimerülten hajtotta fejét az ágy melletti kis asztalra, s nem sokkal később elaludt. Alvás közben sem engedte el Zoli kezét. Olyan szorosan fogta, hogy feszítővassal sem lehetett volna elválasztani őket.

Az éjszakás nővér az esti ellenőrzést végezte kórtermekben. Megnézte, hogy minden beteg rendben van-e. Az utolsó kórterembe lépve meglátta Annát, ahogy Zoli kezét szorítja. A nővér kiment a teremből, de hamarosan visszajött, kezében egy takarót tartott. Odalépett a lányhoz, s betakarta őt. A nővér ellépett az ágytól, s elhagyta a kórteremet.

 

♪ ♪ ♪


Szép napos reggelre ébredt a főváros lakossága. A napsugarak bevilágítottak a kórterem ablakán, s megvilágították a terem bal oldalán lévő ágyakat, köztük azt is, amelyiken a zongorista feküdt. A beáramló fény hamarosan felébresztette Annát. A lány kinyújtózkodott, s összehajtotta a takarót, amit az éjszakás nővér hozott neki. Anna a táskájáért nyúlt, majd elindult a toalett irányába, hogy megmosakodjon, s egy kicsit rendbe hozza magát. Mielőtt kilépett volna teremből, még visszanézett a férfira, kinek ébredésére mindennél jobban vágyott.

Az orvosok megkezdték a nappalos műszakot. A kórtermekben elkezdték a szokásos reggeli vizitet. A zongorista ágyánál álló orvos ellenőrizte a szívverést, a pulzust és a testhőmérsékletet.

Anna visszajött a mosdóból. Kezében egy pohár kávét tartott. Az orvos ránézett a vörös hajú, dekoratív nőre.

-Jó reggelt! – mondta az orvos. – Jól aludt az éjjel?

-Tűrhetően – mondta Anna, s belekortyolt a kávéba. – Nem tudom, hogy ki hozta a takarót, de köszönöm.

-Valószínű az egyik nővér volt az. Van, aki szívén viseli a látogatókat is. Sajnos kevés az olyan, aki ezért nem vár el kis borítékot.

-Sajnos. Milyen a barátom állapota?

-Minden normálisan értékeken mozog. Azon kívül, hogy kómában van, semmi baja nincs.

-Köszönöm doktor.

Az orvos kilépett a teremből, s egy másik kórterem felé indult. Anna odahajolt Zolihoz, s gyöngéd kezével megsimogatta az arcát.

-Hamarosan visszajövök – mondta Anna az eszméletlen férfinak. Már éppen az ajtóhoz ért, mikor egy hang ütötte meg a fülét.

-Hová mész?

Anna egy percre megdermedt. Azt hitte, hogy csak képzelődik. Megfordult, s látta, hogy Zoli felébredt, s csak őt bámulja. Anna kihajolt a folyosóra, s orvosért kiáltott. Miután sarkon fordult odarohant a férfi ágyához. A lány megfogta a férfi arcát, s örömében megcsókolta.

-Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg!

-Mindent megbocsátok.

Az egyik orvos sietve lépett be a terembe. Annát és a zongoristát látva megörült. Látta, hogy mind a ketten szeretik egymást, még ha ezt nem is mondják ki hangosan. Az orvos csak a kettőjük közötti vibrálást érzékelte, s azt kívánta, hogy bárcsak mindenkinek lenne egy ilyen társa. A férfi közelebb lépett az ágyhoz.

-Örülök, hogy magához tért, hogy érzi magát?

-Elmúlt minden fájdalmam. Mi történt?

-Agyvérzést kapott, de sikeresen megállítottuk a vérzést, de kómába esett, amiből most tért vissza.

-Mik a kilátások doktor úr? – kérdezte Anna aggódóan.

-Elvégzünk pár vizsgálatot, csinálunk egy érfestést, és ha minden jól megy három héten belül haza mehet.

-Köszönjük doktor – mondta Zoli.

-Most kettesben hagyom magukat. Ha van valami, akkor szóljanak – mondta a férfi, majd ellépett az ágytól, s kiment a teremből.

Anna jó szorosan megfogta a zongorista kezét, s a szemébe nézett. Látta, hogy a férfi tekintete tele van kérdésekkel, melyek válaszra várnak, de látta a szeretetet is, mely erősebb volt mindennél, ami a világon van.

-Örülök, hogy látlak, de a barátod nem fog haragudni, hogy itt vagy mellettem?

-Szakítottunk, de most végleg.

-Miért?

-Mert valaki mást szeretek, csak későn jöttem rá. Örülök, hogy nem késtem el. A barátnőm segített rájönni, hogy a szívem már a tiéd és nem Lacié.

Zoli felült amennyire csak tudott, s jó szorosan átölelte a lányt. Anna is olyan szorosan ölelte magához a férfit, hogy senki sem tudta volna szét választani őket.

-Hét éve várok erre – mondta Zoli.

Anna szeme könnyezni kezdett. Örült, hogy Zoli még mindig szereti őt, pedig tudta, hogy megérdemelte volna visszautasítást.

-Elmegyek, veszek valami ennivalót. Van valami különleges kívánságod?

-Csak annyi, hogy siess vissza – Zoli elmosolyodott.

-Sietek – Anna fölállt, s elindult kifelé a teremből.

Mielőtt a lány kilépett volna a teremből, még mosolyogva nézett vissza Zolira. Hamarosan a lány kiment a teremből, s elindult a metróállomás felé.


♪ ♪ ♪


Anna a Lehel téri piacon sétált az árusok között. A földszinti zöldségesek előtt ment végig, s az árúik szépségét vizsgálta. Az egyik péknél vásárolt, pogácsát, egy-két zsömlét. Egy másik árusnál gyümölcslevet és egy kis csomag kekszet vett, hogy legyen valami kis nassolni valója új kedvesének. Egy hírlap árus mellett haladt el, mikor egy szőke hajú nő szólította meg.

-Szia drága! Mi újság? Siker?

-Igen – mondta Anna, miközben a kezében lévő zacskókat igazgatta. – Megmondtam neki, hogy szeretem, s hogy nagyon sajnálom a történteket. Ő megbocsátott, s azt mondta, hogy ő is szeret engem. Bevallom nem értem, hogy miért szeret még mindig, mert más pasi már régen új préda után nézett volna.

-Mert neki tényleg te kellesz. Nem érdekli más, csak te, s ilyen férfi nagyon kevés van.

-Igazad van. Most megyek, mert megígértem, hogy sietek vissza.

-Menj, majd beszélünk, ha lesz időd.

-Köszönöm, hogy megértesz. Szia.

-Szia – Anna sietve tovább ment az árusok között.


♪ ♪ ♪


A kórház folyosóin minden a megszokott menetben folyt. Az orvosok konzultáltak egymással, a nővérek kávéztak, a takarítók takarítottak. Anna gyorsan felment a lépcsőn, s sietve Zoli kórterme felé ment. Szíve egyre hevesebben vert. Örült, hogy a férfi, akivel le tudja élni az életét, fel fog épülni.

Anna belépett a kórterem ajtaján, s meglepetten nézte Zoli ágyát. Az ágy üres volt, s újra volt húzva. A virágok, melyeket Bogi és Ildi hozott eltűntek. A lány kiment a kórteremből, s oda lépett az első orvoshoz.

-Elnézést doktor úr! Hol van a beteg az utolsó kórteremből?

-Hölgyem! – az orvos mély lélegzetet vett. – A barátja meghalt.

-Mi? – kérdezte Anna csodálkozva.

-Miután ön elment, kicsit rosszabbul lett, s elvesztette az eszméletét. A kollegáimmal majdnem egy órán át próbáltuk újraéleszteni, de sajnos sikertelenül. Nagyon sajnálom.

Anna kezéből kiestek a szatyrok. Mikor földet értek, a benne lévő holmik szétgurultak a járókövön. A lány sírva fakadt, a falhoz fordult, s elkezdte ütni azt. Az orvos megfogta a lány vállát, aki odafordult, s rádőlt a férfi vállára.

-Miért?! Miért?! – egyre csak ezeket a szavakat ismételgette. Nem akarta elhinni, hogy az a férfi, aki szívből szerette őt ilyen hosszú időn át, eltávozott az élők sorából.



Tizenhatodik fejezet


 

A végső búcsú



Hatalmas, szürke felhők takarták el a napot a főváros egén. Az újpalotai temető ravatalozójában, sokan gyűltek össze, hogy végső útjára kísérjék a zongoristát. Ott volt az egy hónapja elhunyt férfi családja, a barátai, s mindenki aki szerette és barátjának tartotta őt.

Megkongatták a temetői harangot, így jelezve, hogy megkezdődik a temetési szertatás. A család és a barátok bementek a ravatalozó épületébe, s leültek a padokra. A pap odalépett a koporsó mellett lévő emelvényhez. Kinyitotta az imakönyvet, s a következő sorokat idézte belőle:



Én vagyok a feltámadás és az élet; a ki én bennem hiszen, ha meghal is él. És valaki él és hiszen én bennem, soha meg nem hal.”

Sz. János. XI. 25, 26.


Én is jól tudom, hogy az én Megváltóm él, és hogy az utolsó ember a földből feltámad. Továbbá, minekutána a férgek ez én testemet megrágják, és minekutána felébredek: ebben a testben meglátom az Istent. Ugyan önnön-magam látom meg, nem más,; és az én szemeim látják meg.”

Jób, XIX. 25, 26, 27.


Mert semmit sem hoztunk e világra, kétség nélkül semmit ki sem vihetünk. Az Úr adta, és az Úr vette el; áldott legyen az Úr neve!”

 

Tim. VI. 7. Jób I. 21.


Az atya ezután felemelte a fejét, s figyelmét a gyászolókra irányította. A középkorú férfi szeme megakadt egy nőn, aki éppen akkor lépett be a ravatalozóba, s a tömegtől távol, a hátsó sorban foglalt helyet.

-Azért gyűltünk ma itt össze, hogy búcsút vegyünk szeretett halottunktól. Idejekorán hagyott itt minket. De reméljünk, hogy síron túl a lelke békét talál – a lelkész felütötte az imakönyvet a 360. oldalon, s így szólt: - Mondjunk el egy imát barátunk lelki üdvéért.



 

Uram Jézus! Segítsd a megholt hívek lelkeit, tisztítsd meg s tökéletesítsd őket, hogy minél előbb feljussanak az örök dicsőségbe. Amen”

 

Részlet a Közép Rózsakert imakönyvből



Az ima után a szentatya becsukta az imakönyvet, s ellépett a pulpitustól. A gyászolók felálltak, s egyesével odaléptek a koporsóhoz, hogy még egy utolsó pillantást vessenek elhunyt barátjukra. A barátok nagy része már kivonult a teremből, mikor az utolsónak érkezett nő felállt, s elindult a koporsó felé.

Az ifjú hölgy odalépett a koporsóhoz, megfogta a férfi hideg kezét. A lány szeme könnyezni kezdett. Nem tudta elhinni, hogy a férfi halott. Azt kívánta, bárcsak meg nem történté tehetné a dolgokat. A lány másik kezében egy vörös rózsát tartott, melyet rátett a férfi mellkasára.

Miután az utolsó ember is eljött a koporsótól, négy férfi lépett oda. Lecsukták a koporsó fedelét, s kivitték az autóhoz. A fekete jármű szépen lassan elindult a parcella felé, ahol a férfit örök nyugalomra helyezték. A gyászolók kis csoportja lassan követte az autót, így kísérvén barátjukat utolsó útjára.

Az autó hamarosan megállt, s a négy férfi kiemelte a koporsót. A koporsót a sírgödör felett lévő két deszkára tették. Miközben áthúzták a kötelet a koporsó alatt, hogy le tudják engedni. A gyászolók a sír köré álltak. Anikó egy pillanatra a háta mögé nézett, s meglátta a tőlük távolabb álló lányt. Anikó felismerte őt, s elindult felé.

-Anna! Miért nem jössz oda hozzánk?

-Nem is tudom. Nem szeretnék alkalmatlankodni.

-Ne butáskodj. Gyere! Zoli is ezt akarná – Anikó átkarolta a lányt, s odakísérte a többiekhez.

Mindenki csak állt és nézte, ahogy a koporsót leeresztik a sötét sírgödörbe. Mindenki, aki ismerte és szerette a férfit szomorúan, s még mindig hitetlenül állt ott. Mikor az első halom földet rászórták a koporsóra, csak akkor tudatosult mindenkiben, hogy Zoli eltávozott közülük. Anna szívében fájdalom és bűntudat volt. Nem akarta elhinni, hogy ez történt a férfival.

-Porból vétettél, porrá leszel. A földi élet múlandó. Nyugodj békében – mondta az atya, s keresztet vetett maga előtt.

A szertartás véget ért. A családtagok és a barátok közösen elindultak Zoli törzshelye felé, hogy közösen emlékezzenek a férfi rövid életének szép pillanataira.


♪ ♪ ♪

 

A teremben mindenki leült egy székre. A bárpulton már előkészítettek egy pár pezsgős poharat, hogy egy búcsú tósztot mondjanak a zongorista emlékére. Míg Feri és Bogi kinyitották a pezsgősüvegeket, addig a többiek közös emlékeket idéztek fel. Feri felidézte az első találkozást, Bogi a közösen eltöltött ebédeket. A többiek is elmondták a számukra kedves emlékeket.

Anna is elmondta, hogy hogyan találkozott a zongoristával, az első szerelmi vallomást, melyet visszautasított annak idején, s a nem olyan régi, de kellemes emlékeket is felidézte.

Anikó belenyúlt a zakója zsebébe, s elővett egy fehér borítókat, melyet Zoli bízott rá még évekkel ezelőtt. A szőke hajú lány figyelemre szólította fel a barátokat, s elkezdte felolvasni a borítékból elővett lapot.



 

Drága Barátaim!


 

Ha ezt a levelet olvassátok, akkor már nem vagyok köztetek. Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon fontos szerepet játszottatok az életemben. Nem csak a barátaim voltatok, hanem a második családom is. Ha a hullámok összecsaptak a fejem fölött, akkor ti mindig segítettetek átvészelni a nehéz időket. Ezt szeretném nektek megköszönni. Kérlek titeket, hogy ne bánkódjatok, mert hiszem azt, hogy bár most nem lehetek veletek, egy nap újra találkozunk. Emlékezzetek rám úgy, ahogy a legjobbnak érzitek. Mindnyájatoknak hosszú és boldog életet kívánok. Vigyázzatok egymásra. Szeretettel:


 

Zoli”



Az elhunyt barátai mind meghatódtak. Szívüket melegség öntötte el. Nagyon fájt nekik, hogy barátjuk már nem lehet köztük, de azt is tudták, hogy a lelke végre békére lelt.

-Igyunk Zolira! – mondta Feri.

A teremben mindenki egy körbe tömörült, s tovább folytatták a megemlékezést, így tisztelegvén barátjuk emléke előtt.



Epilógus



A zongorista lakása üresen állt. Nem volt benne más csak az élete során összegyűjtött javak. A fekete zongora, a régi fegyverek, régi fényképek és sok más egyéb holmi. Az ajtóba csúsztatott kulcs elfordult, s az ajtó kitárult. Feri és Anna léptek be a lakásba.

A lakásban olyan rend és tisztaság volt, mintha még mindig lakna ott valaki. A tv tetején nem volt por, a konyhában nem volt mosatlan, s a lakásban lévő levegő sem volt áporodott.

A lány elővette a táskájából a férfi álarcát, s letette a szobában lévő zongorára.

-Nézzünk szét – mondta Feri, s elindult a zongorista lakószobája felé.

Anna kiment a konyhába, s elővett egy poharat a szekrényből, majd odalépett a mosogatóhoz, s vizet engedett a pohárba. Miközben belekortyolt a pohárba, eszébe jutott, mikor Zoli meghívta magához vacsorázni. Élénken élt emlékeiben, mikor elmondta neki, hogy mennyire sokat jelent neki az, hogy vele lehet, s a csók, melyet ő adott a férfinak, hogy kimutassa érzéseit iránta.

A lány kiment a konyhából, s bement Feri után a szobába. A férfi a régi fényképalbumokat kereste, hogy egy olyan képet találjon, mely emlékezteti őt barátjára.

-Mit keresel? – kérdezte a lány.

-Csak egy fényképalbumot. A munkahelyemen szeretnék egy képet felrakni róla az ottani tablóra.

-Segítek – Anna odalépett, egy másik szekrényhez, s ő is keresni kezdte a fényképalbumokat.

A régi holmik között keresgélve, Anna egy barna kartondobozt talált. A lány kivette a dobozt a szekrényből, s leült vele az ágyra. A régi, ütött, kopott dobozban iskolai bizonyítványok és fényképek voltak. A képek mellett egy kis, aranyszínű, ovális tábla volt, rajta a zongorista neve és alatta a „student” felirat. A tábla abból a szállodából való, ahol mind a ketten tanulók voltak, még évekkel azelőtt.

-Találtam pár fényképet – mondta Anna.

Feri a lány mellé ült, s mind a ketten nézegetni kezdték az előkerült fényképeket. Anna az ágy mellett lévő éjjeli szekrényre nézett. Kihúzta a szekrény fiókját. A fiókban egy normál méretű, barna, bőrkötésű könyv volt. A férfi naplója volt, melyet már egy jó pár éve vezetett.

Anna kivette a naplót a fiókból. A lány felütötte a könyvet a közepe táján, s akarva-akaratlanul beleolvasott.



2008. május 15.


Tegnap került sor arra a vacsorára, melyet meg lehetett nyerni az egyik rádió játékán. Bevallom, hogy kicsit féltem ettől az estétől, mivel nem nagyon vagyok társasági ember, s nem szeretek vakon vacsorázni senkivel sem. Szerencsére kellemeset csalódtam. A sors úgy osztotta a lapokat, hogy Anna volt az a személy, akivel együtt tölthettem ezt a kellemes estét.”


 

Anna a következő oldalra lapozott, s tovább olvasta a naplót.



 

2008. május 22.


 

Ma leültem a zongora elé, hogy valami új dalt hozzak össze a következő koncertre, de nem tudtam koncentrálni. A gondolataim csak Anna körül jártak. Nem hagyott nyugodni, hogy nem tudom, mi van vele. Mivel megadta a számát mielőtt elváltunk a vacsora után, felemeltem a kagylót, s felhívtam. Igent mondott a meghívásomra, így holnap találkozunk. Még nem tudom, hogy mire számíthatok tőle, de remélem, hogy nem az lesz a vége, mint múltkor.”





 

2008. június 5.


 

A tegnapi este nagyon jól sikerült. Egy kellemes séta után, együtt vacsoráztunk a lakásomon. Miután megvacsoráztunk, beszélgetésbe elegyedtünk, s megtörtént az első igazi csók. A vacsora után még leültünk beszélgetni. Miután elment kellemes érzésekkel leültem a zongora elé, s örömömben egy hangos, ritmusos dalt kezdtem el játszani.”



2008. június 7.


 

Holnap újra találkozunk. Egy dolog nem hagy nyugodni, érzem, hogy szeret és érzem, hogy velem boldog. Látszik rajta, hogy jól érzi magát mellettem, de nem tudom, hogy kit szeret. Vajon engem kedvel, vagy az álarcot. Sohasem voltam a szavak embere, ezért írtam neki egy számot, melyet a holnaputáni koncertemen adok elő neki, utána leveszem az álarcot, s felfedem előtte kilétemet. Remélem, hogy most másképp lesz. Remélem, hogy a sors nem véletlenül sodorta újra az életembe. Remélem, hogy hihetek a megérzésemnek, hogy sikerülni fog, s igent mond. Bár félelemmel nézek a koncert elé, pont emiatt, de hiszem azt, hogy boldogok lehetünk együtt, s közösen nézhetünk szembe a jövő kihívásaival. Remélem, hogy Máté Péternek igaza volt, mikor ezt énekelte: amíg együtt élünk nem vagyunk egyedül. Nem kell félnünk. Amíg kezünk egymást megtalálja, rossz kedvünk csak múló hangulat, mert a felhő fölött örökké süt a nap.”



Anna becsukta a könyvet, s az ölébe tette. Gondolatai az előbb olvasottak körül keringett. A sorokat olvasva érezte a zongorista minden fájdalmát, melyet az évek róttak rá. A szerelmi csalódásait, a magányt, s a szomorúságot. Az utolsó bejegyzés sorai jártak a fejében, hogy Zoli mennyire reménykedett abban, hogy most megtalálta azt a nőt, akivel minden sikerülhet. Érezte, hogy a férfi hitt abban, hogy bármit is hozzon a jövő, ha ők együtt lesznek, akkor könnyebb lesz elviselni az élet nehézségeit.

-Hihetetlen.

-Micsoda? – kérdezte Feri kíváncsian.

-Mikor a szállodában szerelmet vallott nekem, akkor én nemet mondtam, s olyat mondtam, amit nem kellett volna.

-Tudom.

-Honnan?

-Zoli elmondta.

-Az elmúlt évek alatt nem találtam senkit, aki ne tett volna keresztbe. Zoli, ha álarcban is, de megvigasztalt és szeretett, és én is beleszerettem. De visszamentem Lacihoz, s újra megbántottam őt. Vajon mit gondolhatott rólam.

-Szerintem akármi is történt köztetek, ő mindig szeretett téged. Hitt abban, hogy működne a dolog. Soha nem mondott rólad rosszat. Mindig megbecsüléssel beszélt rólad. Még akkor is, amikor megbántottad.

-Én is szerettem őt. Talán ha négy éve igent mondok, akkor minden másképp alakul.

Feri egy fehér borítékot húzott elő a dobozból. A borítékban fényképek voltak, melyek még Zoli tanulókorából valók voltak. Az utolsó rendezvényen készített közös képek.

-Anna nézd – mondta Feri és átnyújtott neki egy képet.

A fotó kettőjüket ábrázolta, mikor beöltöztették őket magyar népviseletbe a máltai delegáció szórakoztatására. Mind a ketten mosolyogtak, s vidámak voltak a képen. Anna kellemesen emlékezett vissza arra a napra. Eszébe jutott, hogy mennyire ellene volt a jelmeznek. Zoli mondta, hogy kellene csinálni egy közös képet, emlékeiben felvillant a kép, mikor hülyeségnek tartotta a dolgot, de végül megtetszett neki az ötlet.

Feri mobilja megcsörrent. A férfi elővette a zsebéből a szürke színű telefont, s beszélni kezdett. Miután Feri letette a telefont, Annához fordult.

-Ne haragudj de, mennem kell. Itt a kulcs, ha végeztél, akkor bezársz?

-Persze. Majd bedobom a kulcsot a szalonba.

-Köszi. Szia – Feri kilépett a szobából, s elhagyta a lakást.

Anna vissza akarta pakolni az előszedett holmikat a dobozba, mikor véletlenül leverte az ágyról. A dobozból minden kiszóródott a földre. A lány lehajolt, hogy visszarakja a holmikat a helyükre, mikor egy borítékon akadt meg a szeme, melyen az ő neve állt.

Anna felnyitotta a borítékot, s egy fehér lapot vett elő, melyen ez a szöveg állt.



 

Anna


Szeretném, ha tudnád, hogy soha nem akartam neked rosszat, de meg kellett tennem. Tudtam, hogy nem érzel úgy irántam, de hittem abban, hogy ami szívből jön és őszinte az meghallgattatik, de elveszítettelek. Pedig te adtál nekem reményt, jövőt, álmot, egyszóval mindazt, amit az életet jelenti. Hittem és még mindig hiszem, hogy ha nyitottak vagyunk egymás felé, akkor lehetünk boldogok együtt. Csak reménykedhetek abban, hogy egy nap újra találkozunk, s te megadod az esélyt. Nem nekem, nem magadnak, hanem kettőnknek.


Zoli (2004. október 21.)”

 


A lány felállt az ágyról, s elindult a nappali felé. A levelet, melyet Zoli sosem küldött el, még mindig a kezében szorította. Szemei könnyezni kezdtek. Még mindig nem értette, hogy Zoli miért szerette és tisztelte őt még annak ellenére is, hogy összetörte a szívét.

A lány letette a levelet a nappaliban lévő asztalra, s Zoli fekete zongorája felé indult. Leült a székre, felnyitotta a zongora fedelét, s játszani kezdett. A magas és a mély hangok váltakozásában érezni lehetett, hogy a zene bánatos és szomorú. A fájdalom és bánat hangjai még a környék utcáiban is hallatszottak. Az égen sötét esőfelhők gyülekeztek, melyek eltakarták a napot, s szakadni kezdett az égi áldás.

Anna abbahagyta a zongorázást. A hangszer tetején lévő álarcért nyúlt, s maga elé tartotta a fehér, aranycsigavonalakkal díszített maszkot. Anna megfordította az álarcot, s felvette azt. Ezután újra játszani kezdett. Ebben a percben értette meg, hogy a zongorista minden fájdalmát az álarc mögé rejtette, s igazán nem osztotta meg azt senkivel.




(Vége)

 

 



Utószó




Gondolom, ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy miért nem happy end? Csak annyit tudok mondani: mert az élet sem az.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.