Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az álarcos zongorista 3. rész

Az álarcos zongorista 3. rész

 

Tizenegyedik fejezet


Az álarc / az elmúlt évek



Kellemes este volt. A nap már lement, mikor egy piros sportautó állt meg a Felvonulási téren. A többi kocsi közül kisétálva az autó sofőrje egy fiatal vörös hajú lányhoz sétált. Anna volt az, aki a zongoristát várta egy kellemes késő délutáni sétára.

A divatosan öltözött lány végigmérte a felé közeledő, álarcos férfit, aki a hozzá illő viseletben jelent meg a városban. A férfi a kezében, egy doboz bonbont szorongatott, melyet a lánynak szánt kedves gesztus gyanánt.

-Szia Anna!

-Szia – köszöntötte a férfit mosolyogva.

-Ezt neked hoztam, remélem szereted.

-Nagyon kedves vagy. Köszönöm szépen.

-Akkor mehetünk?

-Persze – a lány belekarolt a férfiba, s elindultak a vár irányába.

A nap már igencsak megközelítette a horizontot, de az idő még mindig kellemesen meleg volt. Egy felhő sem volt az égen, s már halványan kirajzolódott a hold körvonala.

Anna és a zongorista rákanyarodott a vár felé vezető hídra. Anna egy plakátra lett figyelmes, mely egy lámpaoszlopra volt erősítve. A hatalmas plakát egy híres zenész legújabb lemezét reklámozta. Zoli is felfigyelt a plakátra, amin egy őszes hajú, bajuszos férfi ült egy zongoránál, s a kép jobb alsó sarkában a cd képe volt látható.

-Szereted Enzo Campanille-t? – Kérdezte a zongorista.

-Igen. Te nem?

-Ő tanított zongorázni.

-Igen. Tudod amikor Velencében jártam…

-Akkor szakítottatok?

-Igen.


♪ ♪ ♪


2006 február 14.


Velence. A világ egyik legromantikusabb városa. A város területén karneváli hangulat készülődik, hiszen egy nap kezdődik az éves karnevál. Az üzletek kirakataiban már ott álltak a különleges maszkok és jelmezek. A szent Márk téren már fölállították a színpadot, ahol változatos műsorokkal kedveskedtek az odalátogatóknak.

A kikötőben sok hajó várakozott. Minden évben több ezer turista látogat ide, hogy egy különös élménnyel legyen gazdagabb. Ahogy az ember beljebb halad Velence belvárosa felé, egyre nagyobb tömeggel, s rengeteg jelmezes emberrel találkozik. A hatalmas, oszlopos házak aljaiban arcfestők ülnek, hogy rikító színekkel borítsák be a karneválra érkezők arcát, így fokozva az élmény maradandóságát.

A sétányok ilyenkor megtelnek árusokkal, akik porcelánból készült álarcokat, plüssből készült kalapokat és sapkákat és sok más apró emléktárgyat árulnak.

A vendéglátósok is nagy figyelmet szentelnek erre az alkalomra, hiszen több ezer ember kíváncsi a parádéra. A kis utcákban lévő kis üzletektől egészen a tengerparti éttermekig és szállodákig mindenki alaposan felkészült a nagy rohamra, hiszen már csak néhány óra és elkezdődik a híres velencei karnevál.


♪ ♪ ♪


Az első turistabusz rákanyarodott a hosszú autósztrádára, mely egyenesen Velencébe vezetett. A fedélzeten helyet foglaló közel hetven ember már tűkön ülve várta, hogy megérkezzenek a közel tíz órás út után.

Délelőtt tíz óra volt, dátum szerint február 14-e, a szerelmesek ünnepe. A férfi már régen várta ezt a napot, hogy barátnőjével tölthessen egy kis időt. Az elmúlt két évben a zongorista, miután egy olasz zenetanár megtanította zongorázni, sokszor fellépett Magyarországon, s a környező országok néhány városában, mint például Nagyváradon, Bécsben és még néhány városban.

A férfi megsimította a vállára dőlt, hosszú, barnahajú lányt, aki lassan kinyitotta a szemeit, s a férfira tekintett.

-Jó reggelt! – mondta. – Nézd csak. Hamarosan ott vagyunk.

-Remek – mondta a lány, s megpuszilta barátját. – Azt hiszem reggelizek. Te nem vagy éhes?

-Egy kicsit.

A lány belenyúlt a lába alatt lévő táskába, s két, szalvétába csomagolt szendvicset vett elő.

-Parancsolj – a lány átnyújtotta a férfinak az ételt.

-Köszönöm.

A busz tovább haladt a hosszú betonúton. Hamarosan átlépte a városhatárt, s bekanyarodott a hatalmas parkolóba. Mikor a nagy, fehér színű busz megállt, s kiszállt belőle a csoport, az idegenvezető közölte velük a lehetőséget, hogy vagy ő végigkalauzolja az utasokat Velencén egészen a Szent Márk térig, vagy mindenki egyénig vág neki a városnak.

A zongorista és kedvese, Gabriella, az utóbbi mellett döntöttek, s elindultak a legközelebbi hajókikötő kikötő felé. Mikor kiértek a parkolóból egy térre értek, ahol körbe árusok voltak felsorakozva.

-Nézzük meg őket – mondta Gabi.

-Rendben. Menjünk – mondta Zoli, s a legközelebbi árus felé vették útjukat.

A bódé falára rengeteg álarc, kalap és egyéb kiegészítő volt felrögzítve. Az üzlet belső részében voltak a kerámiából készült álarcok, s még sok más kis szuvenír.

A férfi a portékát nézegetve észrevett egy szív alakú medált, mely rubinvörös színben pompázott, egy aranyszínű kerettel volt körbevéve, melyhez egy láncra volt akasztva. Levette a polcról, s míg Gabi az álarcokat nézegette, az eladóhoz ment, s kifizette. A lány tovább nézegette az „kincseket”, mikor a férfi megfogta a lány vállát. Mikor Gabi odafordult barátjához, a férfi elővette a medált a zsebéből, s a lány nyakába akasztotta.

-Boldog Valentin napot.

-Köszönöm – mondta Gabi, s átölelte a férfit.

A zongorista örült, hogy a lányt akit szeret, boldognak látja. Egy éve még nem hitte volna, hogy újra képes lesz valakit annyira megszeretni, hogy le tudná vele élni az életét.

A lány elengedte a férfit, s mind a ketten tovább indultak a város szíve felé. A közeli kikötőben felszálltak egy vaporettora, amely bevitte őket a Szent Márk térig.

A hajó fedélzetén volt néhány ülőhely, s volt sok állóhely, mint egy hagyományos buszon. Miközben a vízi jármű a következő állomás felé haladt, a turisták a mellettük elhaladó hajókat figyelték. Volt köztük taxi, magán, szemetes, mentő, tűzoltó és rendőr hajó is.

Mikor a hajó kikötött az akadémiánál, Gabi és kedvese az elhaladó gondolákra lettek figyelmesek. Miközben a fekete színű hajók úsztak lefelé az utcákon, a hagyományos kék és fehér csíkozású pólóban lévő gondolással a fedélzetén, a férfi elővette a fényképezőgépet, hogy néhány képet készítsen a város épületeiről. A régi, klasszikus építészeti stílusért rajongó férfi már rengeteg ehhez hasonló házat látott, de valahogy mindig talált benne valami újat, valami különlegeset, mely új meglátásba helyezte az adott épületet.

Hamarosan látni lehetett a város épületei közül kimagasló templomtornyot, mely a Szent Márk tér jellegzetes építménye volt. Ahogy a hajó közeledett a zsúfolt kikötő felé, egyre jobban látszódott a barna téglákból épített torony órája, melynek mutatói tizenegyet mutattak.

Miután a kis méretű hajó kikötött a megállóban, Gabi és a barátja kiszállt, s elindultak a parton végig, hogy az ott lévő árusokat szemügyre vehessék. Az első árust nézegették, mikor a férfi egy ismerős alakra lett figyelmes. Odalépett a nála fél fejjel alacsonyabb, őszes hajú, középkorú férfihoz, s megszólította őt.

-Üdvözlöm tanár úr!

A férfi hátrafordult, s meglepetten tekintett a mögötte álló emberre.

-Z! Kedves tanítványom – mondta a férfi, s megölelte nem is olyan régi diákját. – Jól vagy? Mesélj.

-Köszönöm kérdését jól vagyok.

-Mi járatban vagy erre? – kérdezte kíváncsian a zenetanár.

-Az élettársammal jöttem a karneválra. Már régen kíváncsi voltam rá. Jöjjön bemutatom önnek.

-Megtisztelsz vele.

Z, s régi mentora visszamentek az árushoz, ahol Gabi még mindig a különleges velencei emléktárgyakat nézegette. A barna hajú lány, kezében egy tenyér nagyságú, porcelánból készült álarccal, közeledő párjához fordult, mikor meglátta a közeledő harmadik felet.

-Gabi! Szeretném neked bemutatni a zenetanáromat.

-Üdvözlöm kisasszony – mondta a férfi, majd kézcsókkal köszöntötte tanítványa kedvesét. – Örülök, hogy megismerhetem. Enzo Campanile vagyok.

-Örvendek. Molnár Gabriella vagyok.

-Campanile tanár úr tanított zongorázni még egy másfél évvel ezelőtt – szólt közbe Z.

-Ő volt az egyik legjobb és legelhivatottabb tanítványom. Elfogadjátok a meghívásomat egy ebédre?

-Mit szólsz hozzá Gabi? – kérdezte Z. a barátnőjét.

-Miért is ne.

-Rendben. Akkor fáradjatok velem. Itt lakom a Szent Márk tértől kicsit lejjebb, közvetlen az óratoronnyal szemben.

A férfi megfogta kedvese kezét, s elindultak a negyvenes éveinek vége felé járó, bajuszos férfi után.


♪ ♪ ♪


Enzo Campanille egy régi, kőből épült ház második emeletén, egy tágas, erkélyes lakásban lakott, melyből gyönyörű belehetett látni az egész teret. A lakás falai fehérek voltak, melyeket régi, családi képek és már díszítő elemek voltak. A tágas nappaliból nyílt a konyha, melynek oldalajtaja a hatalmas erkélyre nyílt, ahol az ebédlőasztal állt.

-Menjetek! Üljetek le! Érezzétek magatokat otthon.

-Köszönjük – mondta Gabi.

Míg Enzo kiment a konyhába, hogy elővegyen valami ételt a hűtőből, addig Z. és Gabi kimentek az erkélyre. Tekintetük az alattuk elterülő téren nyüzsgő emberekre irányult. A férfi a kedvesére pillantott, kinek arcán a jókedv látszott. Széles mosollyal nézte a tömegben sétáló jelmezeseket.

Z. a zsebébe nyúlt, s egy kis méretű, sötét dobozt vett elő. Mikor odafordult, hogy átadja a dobozt, s annak tartalmát kedvesének, Enzo lépett az erkélyre, kezében két tányért tartott. A férfi visszatette a dobozt a zsebébe, s a volt tanárára tekintett.

-Foglaljatok helyet – mondta Enzo, s letette a tányérokat az asztalra. – Sajnálom, de csak makaróni van itthon. Remélem nem rójátok fel nekem.

-Semmi gond – mondta Gabi.

A tányéron gőzölgő makaróni kellemes illata járta be a lakást. Már majdnem befejezték az evést, mikor a zongorista felállt, s a mellékhelységre távozott. Gabi és Enzo folytatták az evést.

-Örülök, hogy ilyen jól megvagytok – mondta Enzo.

-Ez miért ilyen meglepő? – kérdezte kíváncsian Gabi.

-Nem meglepő – Enzo felállt, s a konyhába ment egy üveg borért. – Ő jó ember.

-Tudom.

-Egy nagy hibája van, de ez legyen a legnagyobb. Nehezen tud tovább lépni.

-Ezt, hogy érti?

-Mikor megismertem egy elég nagy traumából épült fel. Szerelmet vallott egy lánynak aki kikosarazta őt. Teljesen összetört és évekig kísértette az érzés. Nagyon szerette a lányt, s nem tudta elfogadni, hogy neki nem jár az „egy esély”.

-Igen – mondta Gabi meglepett hangon. Hírtelen elképzelte, ahogy élettársa mit érezhetett az évek során. – Ezt soha sem mesélte nekem.

-Nem szokott dicsekedni vele. Tudod nem minden férfi olyan erős mint egy kőszikla. Van akiben nincs annyi bátorság, hogy felvállalja az érzéseit, mert tudja, hogy nem fogják viszonozni. Pedig ők is csak azt az esélyt kérik, mint ami minden embert megillet a földön.

Gabi elgondolkozott az elmúlt majdnem egy éven, hogy mit történt kettőjükkel, s azon is ami találkozásuk előtt történt. Az előző kapcsolatának kudarcán, s barátja életének szomorú pillanatain. Hirtelen félelem fogta el, melytől nem lehetett olyan könnyen megszabadulni.

Eközben a zongorista kijött a fürdőszobából, s visszaült az asztalhoz. Látta, hogy barátnőjét valami nagyon zavarja.

-Mi a baj?

-Semmi…csak elgondolkodtam.

-Rendben. Azt hittem valami nagyobb baj van – mondta a férfi, s jó szorosan átölelte Gabit.

Gabi ráborult barátja vállára, s egy könnycsepp hullott ki a szeméből, mely hatalmas kőként zuhant a parkettára.

Enzo Kivitte a tányérokat, s belerakta a mosogatóba, majd visszament az erkélyre, s leült a székre, majd egykori tanítványához fordult.

-Z! Van ma egy karneváli koncert az akadémia előadótermében. Sajnos nincs meg az előadók létszáma, s kellene még egy ember. Nincs kedved beugrani?

-Sajnos este indulunk haza, ezért nem fogadhatom el.

-Én tudok szállást biztosítani éjszakára, s holnap indul egy gép Magyarországra a római repülőtérről.

-Nem is tudom – Z. Gabi felé fordult. – Mit szólsz hozzá?

-Hát, nem tudom.

-Maradjunk annyiban, hogy még meggondoljuk, s még a koncert előtt felhívlak.

-Rendben. Tessék a számom – mondta Enzo, s egy kártyát nyújtott át régi tanítványának.

A zongorista és Gabi felálltak az asztaltól, megköszönték a vendéglátást, s elmentek sétálni a városba.


♪ ♪ ♪


Este hét óra volt. A nap már elérte az ég alját, mikor Gabi és kedvese megálltak az egyik hídon, s csak nézték a lenyugvó napot. A férfi azt gondolta, hogy végre teljesült az álma. Végre nem volt egyedül a szerelmesek napján, végre volt valaki akihez kötődhetett, s aki megadta neki az esélyt.

-Milyen szép.

-Micsoda? – kérdezte Gabi.

-A lenyugvó nap. Itt sokkal szebb mint otthon.

-Szerintem ugyanolyan mint máshol – mondta Gabi nyers hangon.

A zongorista újra elővette a dobozt, s a lányhoz fordult. Gabi meglepetten látta a férfi kezében lévő dobozt.

-Ez mi?

-Bontsd ki – Gabi kinyitotta a dobozt, melyben egy egyszerű kulcs volt. – Szeretnék veled összeköltözni. Régóta vagyunk már együtt, s szeretnék mindennap úgy felébredni, hogy a te arcodat látom meg először.

Gabi nem tudott mit mondani. Szívében a félelem egyre inkább erősödött a nap folyamán, melyet már nem tudott elfojtani.

-Valamit el kell mondanom.

-Jó mond csak.

-Nem tudom, hogyan kezdjem.

-Kezd az elején.

-Néhány hónapja…bejött egy srác az üzletbe, s... – Gabi elhallgatott.

-Mit akarsz mondani?

-Megcsaltalak – mondta Gabi félelemmel teli hangon.

A férfi megmerevedett. Először nem akarta elhinni amit hallott. Azt gondolta, hogy ez csak egy rossz vicc lehet.

-Mit csináltál?

-Jól hallottad – Gabi elszomorodott, s a szeme könnyezni kezdett – megcsaltalak.

-De, hogy? Miért? – kérdezte Zoli, mikor már tudatosult benne, hogy az nem vicc amit Gabi mond.

-Nem tudom. Randira hívott. Én elmentem és…

-Tehát amikor én dolgoztam, akkor te vele voltál?

-Igen.

-De miért? Én miért nem voltam elég jó?

-Te jó voltál hozzám, s én nagyon szerettelek. Még mindig szeretlek, de nekem valami több kellett. – A férfi rádőlt a híd korlátjára, s az alattuk lévő tengert bámulta. – A tanárod elmondta, hogy mit történt avval a másik lánnyal, s úgy gondoltam, hogy nem játszadozhatok az érzéseiddel. Nem tisztességes. Sajnálom. – Gabi levette a láncot a nyakából, melyet a délelőtt folyamán kapott, s ledobta a földre, majd sarkon fordult, s elfutott.

A férfi fölvette a földre hajított láncot, s csak bámulta azt. Nem tudta elhinni, hogy megint átverték és hülyét csináltak belőle. Hirtelen sebezhetőnek érezte magát, s ez ellen nem tudott mit tenni. Fogta a kulcsot, s a láncot és bedobta a tengerbe.

A tömegben sétálva Zoli az elmúlt évekre gondolt, hogy valójában mi is vele a baj. Nem tudta, hogy miért nem elég jó egy lánynak sem. Tudta, hogy nem egy Dávid szobor, s hogy nem veti szét úgy a pénz, de hitt abban, hogy Gabi mást látott benne. Hitt abban, hogy vele tényleg elkezdheti megtervezni a jövőt.

A parton sétálgatva az egyik árusra lett figyelmes. Odalépett a pulthoz, s az álarcokat kezdte el nézegetni. A szeme megakadt az egyik maszkon, mely fehér volt, s arany csigavonalak díszítették, kottarészletekkel tarkítva. Elővette a pénztárcáját, s megvette a maszkot. Mikor ellépett a pulttól, belenyúlt a zsebébe, s elővette a mobilját, s tárcsázta volt zenetanára telefonszámát.

-Halló! Itt Enzo Campanille.

-Én vagyok tanár úr. Mikor kezdődik a koncert?

-Kilenc órakor.

-Rendben. Kilenc előtt ott leszek.

-Értem. Megyek szólok a programszervezőnek. Ott találkozunk.

A férfi letette a telefont, s tovább sétált a tömegben.


♪ ♪ ♪


Az óra elütötte a háromnegyed nyolcat, mikor a férfi az öltözőben magára öntötte bérelt szmokingját. Arcán látszott, hogy valami nincs rendben. A közelmúlt eseményei nagyon felzaklatták, s megrendítették a lelke békességét.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, s Enzo lépett be rajta.

-Készen állsz barátom. Az előbb néztem ki a nézőtérre, s örömmel láttam, hogy teltház van – Enzo meglátta hajdani tanítványa arcán a bánat nyomait. – Mi a baj?

-Semmi.

-Nekem elmondhatod.

-Gabi megcsalt – mondta a férfi és könnyezve régi tanára vállára borult.

-Nyugodj meg.

-Bevallotta, hogy találkozott egy másik sráccal, s már jó pár hónapja viszonya van vele.

-Ezt nem hiszem el – mondta Enzo, idegesen. – El kéne halasztanunk a fellépést.

-Nem. Nem halaszthatjuk el.

-De így, hogy fogsz játszani?

-Van egy ötletem.

-Mit tervezel?

-Majd meglátja.

Enzo kiment a színpadra, s felkonferálta a fiatalembert. Pár perc múlva kialudtak a fények, s a reflektorok a színpadra irányultak. Hamarosan egy fekete köpenyes férfi lépett a színpadra, kinek arcát egy álarc takarta el.

A férfi ledobta a köpenyt a színpadra, leült a zongora elé, s játszani kezdett. Az először lágy dallamos hangú zene egy idő után átváltott egy erőteljesebb stílusba. A zene fájdalmas és érzelmekkel teli volt. A zongorista csak ütötte le a billentyűket egymás után, mint akit semmi más nem érdekel.

A zene elhallgatott. A közönség fölállt, s megtapsolta a rejtélyes embert. Enzo szeme könnyekben úszott, mikor kitört a tapsvihar. Átérezte volt tanítványa fájdalmát és felkavart lelkivilágát.


♪ ♪ ♪

 

-Ezért hordod az álarcot?

-Igen.

-Nem tudom elhinni, hogy megcsalt. Te olyan…olyan…más vagy.

-Nem minden mese végződi úgy, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

-Sajnos ez igaz – mondta Anna szomorúan. – A legutóbb is én jártam pórul.

-Mesélted. Hogyan találkoztatok?

-Három éve épp munkahelyet változtattam. Így kerültem a ahhoz a céghez ahol most vagyok…


♪ ♪ ♪


Budapest, három évvel korábban. November.


A reggel hűvös és szeles volt. A nap még nem kelt fel teljesen, mikor a busz megállt a belvárosban, s Anna leszállt róla. A fiatal lány egy hatalmas, üvegfalú épület felé indult, mely kimagaslott a többi ház közül. A ház tetején hatalmas reklámfelirat volt, mely a céget népszerűsítette a reklámszakemberek között.

Anna éppen odaért a harminc emeletes ház bejáratához, mikor a táskája kiesett a kezéből, s minden kiszóródott a földre. A fekete kabátot viselő lány lehajolt, hogy összeszedje a holmiját, mikor egy rövid, barna hajú férfi lépett oda hozzá.

-Segíthetek? – kérdezte illedelmesen, s leguggolt a lányhoz.

-Köszönöm, de már minden megvan.

-Elvesztette a belépőkártyáját – mondta a férfi, s visszaadta a lánynak az elvesztett, fehér színű kártyát.

-Köszönöm.

-Szívesen. A nevem Almási László

-Mint a gróf – mondta Anna.

-Csak névrokonom lehet.

-Örvendek. Somogyi Anna vagyok.

-Új nálunk ugye – kérdezte a férfi.

-Igen ez az első napom – felelte Anna.

-Akkor Isten hozta minálunk. A kártyáját tekintve egy osztályon dolgozunk, úgyhogy körbevezetem.

-Megköszönöm.

Anna elindult új kollégájával az ajtó felé. Miután beléptek az ajtón, a lift felé fordultak. Laci odafordult a lányhoz.

-Honnan jöttél?

-Egy szállodában dolgoztam a front office-on, de eljöttem onnan. Egy barátom mondta, hogy itt üresedés van. Jelentkeztem és fölvettek.

-Szerintem nem fogod megbánni. Én már két éve vagyok itt és egész jól megy. A pénz jó. Lehet, hogy a munka néha fárasztó, de hosszútávon megéri.

A lift megállt, s kinyílt az ajtó. Anna és Laci kiszálltak, s az íróasztalok felé vették az irányt.

Az emelet tágas volt, hatalmas ablakokkal és fehér falakkal, melyekre lézerképek voltak felakasztva. Húsz íróasztal volt az emeleten, s mögöttük volt a részlegvezető irodája. Laci egy üres íróasztalhoz vezette a lányt.

Anna letette a táskáját az asztalra, s levette a kabátját, melyet az asztalok mellett álló fogasra akasztott. Éppen végzett a kipakolással, mikor egy száznyolcvan centiméter magas, harmincas éveiben járó, fekete hajú férfi lépett oda hozzá.

-Jó reggelt uram – köszöntötte Laci a közeledő férfit.

-Önnek is Almási úr. Elkészültek a tervek az értekezletre?

-Igen uram. Kinyomtatom őket és beviszem az irodájába.

-Rendben – a férfi Anna felé fordult. – Jó reggelt. Király Gábor vagyok, az osztály vezetője. Ön az új kolléganő?

-Igen uram. Somogyi Anna vagyok.

-Örvendek. Olvastam az életrajzát és lenyűgözött. Különösen a szervező készsége ragadott meg.

-Köszönöm uram.

-Ha bármi segítségre van szüksége, forduljon Almási úrhoz.

-Értem uram.

-Üdvözlöm a csapatban – mondta a férfi és visszament az irodájába.


♪ ♪ ♪


-Így találkoztam Lacival. Egy hónappal később elhívott vacsorázni, s mivel nem volt semmi dolgom elfogadtam. Majd járni kezdtünk, s egy fél éve eljegyzett. A többit meg már úgy is tudod.

-Azért kicsit furcsa, hogy képes volt megcsalni azok után, hogy eljegyzett.

-Nekem se fér bele a fejembe – mondta Anna. – Tudod mi volt a furcsa az elején?

-Micsoda? – kérdezte kíváncsian a zongorista.

-Egyáltalán nem jött be mint férfi.

A zongorista szívében érdekes érzések kezdtek el felszínre törni. Eszébe jutott egy régi emlék, amikor egy lány neki is ezt mondta. Egy lány akiért mindent feláldozott volna.

-Akkor miért jártál vele? – kérdezte kíváncsian.

-Igazándiból nem tudom. De miután először randiztunk kezdtem megkedvelni, s egy romantikus vallomással le vett a lábamról. De, hogy mi volt velem a probléma azt nem tudom.

-Tudod! Sokan nem tudják értékelni azt amit a sors az útjukba tesz. Nem képesek értékelni azt, ha ott van valaki mellettük, s az a valaki mindent megtesz a másikért, csak, hogy annak jó legyen.

-Igazad van – mondta Anna.

Anna és a zongorista tovább sétálgattak a városligetben. Miután visszaértek a

Hősök terére a zongorista hazavitte a lányt. A ház elé érve a lány megcsókolta a férfit, aki utána jó szorosan átölelte Annát, s csak nagyon nehezen tudta elengedni.

-Vasárnap lesz, egy koncertem. Eljössz?

-Igen – mondta a lány mosolyogva.

-Találkozunk még előtte? Mondjuk szombaton?

-Rendben.

-Addig még hívlak.

-Oké. Szia – a férfi beült az autóba és elhajtott Anna háza elől.


 


Tizenkettedik fejezet


 

Déjá Vu



Péntek délután Anna, s barátnője a bevásárló központ utcáit járta. Az egyik utca sarkán befordultak balra, s a legközelebbi cipőbolt felé vették az irányt.

A sorok között sétálgatva, Anna beszámolt Kingának az előző nap estéjéről.

-Egy nagyon kellemes estét töltöttünk együtt – mondta a lány, s levett az egyik polcról egy fekete, tűsarkú cipőt. – Miután befejeztük a vacsorát, leült zongorázni.

-Kellemes este lehetett.

-Igen, az volt. Mielőtt leült a zongorához elmondta, hogy milyen élményei voltak a nőkkel. Elmondta, hogy mennyire fontos vagyok neki, s mennyire megkedvelt.

-Te erre mit csináltál? – kérdezte kíváncsian Kinga.

-Odaléptem hozzá és megcsókoltam.

-Akkor ez egy új kezdet – mondta Kinga örömteli hangon.

-Még nem tudom. Szerinted működne a dolog?

-Én nem válaszolhatok a kérdésedre. Szerintem üljetek le és beszéljétek meg a dolgot. Persze ez csak az én véleményem, de tudod, hogy mindenben támogatlak.

-Tudom – mondta Anna. A lány visszatette a cipőt a polcra, s barátnőjével elindultak az üzlet kijárata felé.

A boltból kiérve elindultak a jégpálya felé. A hatalmas bevásárló központ utcáin sétálgatva, Kinga nyugodt szívvel vette tudomásul, hogy Anna szívébe fény költözött, s kiűzte onnan a sötétséget és a bánatot.

A két lány belépett az áruház szórakoztató részébe, s a jégpálya körüli asztalok felé mentek. Amíg Kinga a legközelebbi gyorsétteremhez lépett, hogy vegyen valami üdítőt, addig Anna leült az egyik asztalhoz.

Hamarosan Kinga is odament Annához, s leült a barátnőjével szemben lévő székre.

-Tessék – mondta Kinga, s odacsúsztatta barátnője elé az egyik poharat.

-Köszönöm.

-Mikor találkoztok legközelebb?

-Nem tudom. Azt hiszem holnap délután, de még beszélünk előtte. Majd föl hívom kicsit később.

-Megadta a számát?

-Igen.

-Miért nem kérdezel rá a szolgáltatónál, hogy ki is ő valójában?

-Tiszteletben tartom az inkognitóját. Majd ha ő akarja, akkor felfedi előttem a kilétét.

-Én azért rá kérdezhetek? – érdeklődött vicces hangnemben Kinga.

-Persze tessék itt a száma – Anna egy kis papírt dobott barátnője elé.

-Nem is tudtam, hogy a telefonszám mellett fel van tüntetve a forint – mondta mosolyogva Kinga.

Anna belekortyolt a poharába, mikor egy ismerős alak lépett a háta mögé, s a vállára tette a kezét. A lány hátra fordult, s meglepve nézett a mögötte álló férfi arcára. Kinga is hasonlóan méregette a nem annyira ismeretlen férfit. Laci volt az, Anna egykori vőlegénye.

-Szia Anna – mondta a férfi.

-Szia.

-Mit akarsz itt? – kérdezte Kinga határozott hangnemben.

-Szeretnék Annával beszélni. Négy szem közt ha lehet.

-Nyugodtan mondhatod Kinga előtt is – szólt közbe Anna.

-Négy szem közt szeretnék veled beszélni.

-Elmegyek felugrok a galérián lévő Internet kávézóba, ha végeztetek, akkor ott megtalálsz – Kinga fölállt, s megsimította barátnője hátát, majd elindult a lépcső felé.

Laci leült az asztalhoz.

-Régen találkoztunk.

-Gondolom, hogy nem kell mondanom, hogy miért.

-Kérlek hallgass meg. Nagyon sajnálom amit tettem. Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor megcsaltalak avval a másik nővel.

-Én úgy láttam, hogy nem nagyon ellenkeztél, mikor ott lovagolt rajtad.

-Nagyon megbántam a tettemet. Soha többé nem csallak meg. Esküszöm. Kérlek bocsáss meg, s adj nekem még egy esélyt.

Anna látta Laci arcán, hogy tényleg bánja amit tett. Tudta, hogy amikor megcsalta őt, a legnagyobb kincset hagyta kicsúszni a kezéből. Hirtelen nem tudta, hogy mit gondoljon a férfiról. Nem tudta, hogy elhiheti-e azt amit mond.

Laci a zsebébe nyúlt, s elővette azt a gyűrűt, melyet Anna a földre dobott, amikor rajtakapta őt.

-Szeretném újra kezdeni veled. Még mindig szeretném ha hozzám jönnél feleségül – Anna szeme felcsillant. – Mit mondasz? Adsz még egy esélyt?

Anna mély lélegzetet vett. Lelki szemei előtt megjelent a zongorista. Emlékében élénken éltek az előző nap emlékei, de ugyanakkor az elmúlt néhány év emlékei is jelen voltak. Próbált mérlegelni, de a döntés súlya túl nagynak látszott. Hosszas gondolkodás után így felelt.

-Igen – a férfi átadta a gyűrűt, melyet Anna fel is húzott a gyűrűs ujjára.

Kinga a galéria korlátjára támaszkodva nézte barátnőjét. Látta, hogy Laci átadta neki a gyűrűt, s azt is, ahogy Anna fölállt, s szorosan átölelte a férfit.

Miután Laci elengedte a lányt, elhagyta az asztalt, s a kijárat felé indult. Kinga lesétált a lépcsőn vissza az asztalhoz. Anna mosolyogva fordult barátnője felé.

-Minden rendben?

-Igen – mondta Anna örömteli hangon.

-Visszafogadtad?

-Bocsánatot kért, s megesküdött, hogy hűséges lesz hozzám.

-Nem hiszem, hogy jó döntés volt – mondta Kinga gyanakodva.

-Nem azt mondtad, hogy mellettem állsz mindenben?

-De igen. Csak személy szerint nem tetszik nekem ez az egész. Ha egyszer megcsalt, akkor megcsal legközelebb is – a két lány elindult a kijárat felé. – És mi lesz a zongoristával. Ha jól emlékszem tegnap vele csókolóztál, s nem Lacival. Szerintem ez nem fer vele szemben.

-Mivel még nem mélyült el úgy a dolog, ezért szerintem meg fogja érteni. Végül is eddig csak barátilag közeledtünk egymáshoz.

-Baráti csókról még nem hallottam. Ez épp olyan hülyeség mint a baráti szex – mondta Kinga, s Annával együtt továbbment a kijárat felé.


♪ ♪ ♪


A város egy másik pontján, a zongorista egy régi barátjával sétált. A férfi arcát most nem fedte álarc, nem félt attól, hogy a lány felfedi kilétét a nyilvánosság előtt.

A lány és a zongorista leült a Városligetben az egyik padra, s az elmúlt évek történéseit, eseményeit kezdték el mesélni egymásnak.

-Örülök, hogy találkoztunk.

-Szerettem volna minél előbb találkozni veled, de sajnos el voltam foglalva.

-Semmi gond. Tudom, hogy a koncertek lefoglalnak.

-Kár, hogy nem voltál ott a múltkori koncertemen.

-Szerettem volna ott lenni, de a munkám lefoglalt.

-Semmi gond. Tudom, hogy ha tudtál volna, ott lettél volna. Most vasárnap lesz a következő koncertem.

-Azon ott leszek.

-Az első sorban a helyed – mondta a zongorista mosolyogva.

-Hallottam, hogy volt egy nyeremény játék, amin te voltál a főnyeremény.

-Igen. Nem fogod kitalálni, hogy ki volt a nyertes.

-Ki volt az?

-Anna.

-Anna – mondta meglepetten a lány. – Azaz Anna, akire gondolok?

-Igen. Ő az.

-Mi történt?

-Azóta találkozgatunk, s nagyon jól megvagyunk. Tegnap együtt vacsoráztunk, s a végén megcsókoltuk egymást – mondta a zongorista örömteli hangon. A hangjában érezni lehetett, az örömet, mely az egész testét végigjárta.

-Az jó.

-Anikó! Emlékszel, azt mondtad, hogy az élet előbb utóbb újra mellém sodorja őt. S azt mondtad, hogy majd döntenem kell.

-Emlékszem.

-Nem tudom, hogy mit tegyek. Érzem, hogy szeret és én is szeretem őt, de…

-Félsz, hogy megismétlődik ami legutóbb.

-Igen. Nem tudom, hogy engem szeret-e, vagy az álarcot – a zongorista fölállt, s Anikóval együtt tovább sétáltak.

-Te mit érzel? – kérdezte kíváncsian Anikó.

-Az érzéseim iránta nem változtak. Ma is ugyanúgy szeretem mint akkor. De félek, hogy megint elszúrom a dolgot.

-Nem tudod, hogy telt el neki az elmúlt négy év?

-Az tudom, hogy nemrég szakított a vőlegényével, aki megcsalta.

-Négy éve azt mondtam, hogy ő még villogni akar. De szerintem az elmúlt pár év alatt vele is történtek rossz dolgok. Most már biztos, hogy jobban értékeli amit nyújtani tudsz.

-Már tudom, hogy mit teszek. Holnap úgyis találkozunk, akkor felfedem a titkom előtte, s megmondom neki, hogy szeretem.

-Biztos, hogy ez a helyes döntés?

-A szívem ezt súgja.

-Bármi is legyen, én melletted állok – mondta Anikó, s jó szorosan megölelte régi barátját. A zongorista is jól magához szorította, a nála fél fejjel alacsonyabb, szőke hajú lányt.

Miután elengedték egymást, elindultak a Hősök tere felé.

 

♪ ♪ ♪


A férfi elő vette a kulcsát, s becsúsztatta az ajtó zárjába. A zár halkan, kinyílt, s az ajtó kitárult, majd a zongorista belépett a lakásba. A férfi felakasztotta a kulcsát a tartóra, s belépett a nappaliba. Odalépett a kanapé mellett lévő kisasztalhoz, s felvette a vezeték nélküli telefont.

Az ujjai Anna mobiljának számát ütötték le, majd a füléhez tette a kagylót, mely pár másodpercen belül elkezdett kicsöngeni. Hamarosan egy női hang szólt bele a telefonba.

-Igen tessék!

-Szia Anna. Én vagyok – mondta a zongorista örömteli hangon.

-Szia. Mi újság?

-Gondoltam felhívlak, hogy megbeszéljük mikor találkozzunk holnap.

-Sajnos nem tudunk találkozni.

-Hogy, hogy?

-Ma találkoztam Lacival, a volt vőlegényemmel – mondta Anna kicsit aggódó hangon.

-És mi történt? – a férfi hangja félelemmel volt tele.

-Leültünk beszélgetni. Elmondta, hogy mennyire bánja, hogy megcsalt. Megesküdött, hogy többé nem teszi, s újból megkérte a kezemet, és én igent mondtam – A zongoristán akkor végig futott a hideg. – Nagyon sajnálom. Azt hittem, hogy a múltkori vacsora után megtaláltam azt az embert akivel leélhetem az életem…de ma ahogy Laci odajött és elnézést kért, rájöttem, hogy nagy hibát követnénk el, ha járni kezdenénk. Nagyon sajnálom, hogy ha megbántottalak, de remélem megérted, hiszen te tudod a legjobban, hogy milyen amikor a szíved megszólal. Kívánom, hogy találd meg a párodat, s legyél nagyon boldog. Minden jót – Anna letette a telefont.

A zongorista csak állt egyhelyben, s mozdulatlan maradt. Később felkiáltott, s a kezében lévő telefon, teljes erőből a falhoz vágta. A telefon darabjaira hullva esett a padlóra. A férfi megemelte az asztalon lévő lámpát, s a kanapéval szemben lévő üvegasztalba hajította.

Lelkében lévő fényt, újra sötétség fedte be, a remény, hogy végre sikerült egy olyan nőt találnia, akivel meglelheti a boldogság kapuját, pillanatok alatt szertefoszlott. Bízott abban, hogy a sors azért hozta össze Annával, mert ő az akivel megtalálhatja a lelki békét.

A férfi levett egy kardot a falról, s kihúzta hüvelyéből. Az éles pengét az egyik szekrény felé fordította, s teljes erőből belecsapta a fába. Miután ledobta a kardot a földre leült az egyik fotelbe. Fejében Anna szavai kavarogtak. „Nagyon sajnálom, hogy megbántottalak. Kívánom, hogy találd meg a párodat.” Egyre csak ezek a mondatok kavarogtak a fejébe. Szívében átvette az uralmat a félelem, s a magány.



Tizenharmadik fejezet


 

Az utolsó koncert



Kellemes vasárnap délután volt. Az ég tiszta, a nap sugarai beragyogták a főváros utcáit. Az emberek többsége a strandokon múlatta az időt, míg a többi ember mással foglalatoskodott.

A budai vár utcáin egy fekete, sötétített ablakú autó hajtott végig. Mikor az autó megállt a várkapu előtt, a sofőr kiszállt, s kinyitotta a hátsó ajtót. A zongorista kiszállt az autóból, kezébe vett egy fehér dossziét, s elindult a felállított színpad felé.

A színpadon egy fekete zongora állt. A nézőtéren álló székek összesen kétszáz embernek nyújtottak férőhelyet.

A színpad előtt állt a rendezvényszervező férfi, s felügyelte az utolsó simításokat. A sötét öltönyt viselő úr hátrafordult, s meglátta a feléje közeledő zongoristát.

-Jó napot kívánok! Dombóvári Sándor vagyok, a rendezvényszervező – mutatkozott be a férfi.

-Üdvözlöm – köszöntötte a zongorista a harmincas éveiben járó embert. – Minden rendben?

-Igen uram. Csak annyi a probléma van, hogy kétszáz férőhelyünk van, s háromszázötven jegy kelt el. A székek már megjöttek, de nem tudom, hogyan lehetne úgy elhelyezni, hogy mindenki kényelmesen elférjen.

-Tud adni egy tollat és egy darab papírt? – kérdezte a zongorista, miközben végignézett a széksorokon.

-Parancsoljon.

A férfi leült a színpad szélére, s rajzolni kezdett. Először egy téglalapot rajzolt a papír aljára. Kicsit feljebb kisebb négyzeteket firkantott, melyek a székek jelenlegi elhelyezkedését mutatták. A színpad két oldalához is ábrázolt pár négyzetet, majd visszaadta a papírt a rendezvényszervezőnek.

-Húzzák kicsit szét a felállított sorokat, tegyenek be közéjük még annyi széket amennyi elfér, s javaslom, hogy rendezzék át a sorokat félkör alakba.

-Jó ötlet. Így lesz elég hely, s mindenkinek. Honnan tudta, hogy így jó lesz?

-Kicsit értek hozzá – mondta a zongorista, s elindult a legelső sor felé.

Közvetlen a színpad előtt lévő, vörös posztóval borított székekre nevekkel ellátott kártyákat tett, hogy a meghívott barátoknak jó helyük legyen. Miután végzett a táblák elhelyezésével, fellépett a színpadra, s leült a zongora elé. Kinyitotta a dossziét, s elővette az estére tervezett dalok kottáit tartalmazó füzetet, majd feltette azokat az állványra.

Felnyitotta a zongora fedelét, s kinyitotta a füzetet. Az első kottát meglátva, rossz érzés fogta el, mely tábort vert a szíve mélyében. A lapon egy Annának írt dal volt, melyet a hét elején fejezett be, s berakta a többi kotta közé, hogy majd ma előadja neki. A férfi határozott mozdulattal kitépte a lapot a füzetből, s begyűrte a kabátja zsebébe. Miután kezét visszahelyezte a billentyűkre, játszani kezdett, hogy felhangolja a zongorát. A zene, mely a vár egész területén hallatszott, hangos és fájdalmas volt. Az emberben azt az érzést ébresztette, mint ha valaki, a halálért fohászkodna, hogy megszabaduljon minden bánatától és fájdalmától.

Miután a zongorista befejezte a játékot, felállt, s elindult a színpadtól nem messze fölállított sátor felé.


♪ ♪ ♪


Az óra mutatói elütötték az este nyolc órát. A budai várban felállított színpad előtti nézőtér már majdnem megtelt. Az első sorban is majdnem minden hely elfogyott. A sor egy részében közeli barátok foglaltak helyet. Már csak egy szabad hely volt, melyen egy névtábla állt.

-Nem tudjátok, hogy hol van Anikó? – kérdezte Feri.

-Nem tudom. Mielőtt indultam felhívtam, hogy mikor ér ide – felelte Ildi.

-A koncert, csak negyed óra múlva kezdődik, addig még megjöhet – mondta Bogi.

A vár kapuin egy szőke hajú lány lépett be, s egyenesen a színpad melletti sátor felé indult. A lány belépett a sátorba, ahol a zongorista egy széken ült, s búskomoran a fejét fogta.

-Szia! – a férfi hátrafordult, s a lányra pillantott.

-Szia Ani!

-Mi a baj? – kérdezte aggódó hangon.

-Újból megtörtént. Mikor hazaértem, s felhívtam, hogy mikor találkozunk, akkor mondta, hogy visszament a vőlegényéhez.

-Nagyon sajnálom – mondta Anikó, s átölelte barátját.

-Nem tudom, hogy mi történt, pedig olyan jól ment minden. De egyik percről a másikra minden összeomlott, mint egy kártyavár.

-Hidd el, nem érdemli meg, hogy mellette légy. De most a koncertre kell figyelned. Háromszáz ember csak miattad jött el.

-Igazad van – mondta a zongorista, s még szorosabban átölelte a lányt. – Mihez kezdenék nélküled. Menj, ülj le a helyedre. Fél perc és megyek.

-Rendben – Anikó elindult kifelé a sátorból. Mielőtt kilépett volna a sátorból, visszanézett a férfira. Érezte, hogy a benne lévő fájdalom hatalmas. Annyira hatalmas, hogy emberi szavakkal ki se lehet fejezni. Aggódott barátjáért, mert tudta, hogy lelkileg könnyen össze tud omlani.

Anikó bement a nézőtérre, s leült a nevével ellátott székre.

-Sziasztok – köszöntette a zongorista barátait.

-Majdnem lemaradtál a kezdésről – mondta Feri. – Hol voltál?

-Dugó volt.

-Lényeg, hogy itt vagy.

-Megígértem, hogy itt leszek. Mivel az elsőn nem tudtam itt lenni, ezt nem akartam kihagyni.

Pár perc múlva a sátor ajtaja kitárul. A zongorista kilépett a fényre, s elindult a színpad felé. A közönség vastapssal köszöntötte az álarc mögé bújt férfit. A zongorista végignézett a közönségét. Látta, barátai arcán az örömöt, s érezte a közönség szeretetét. Ahogy a tömeget nézte egy ismerős alakra lett figyelmes.

A tömegben kiszúrt egy vörös hajú nőt. Anna volt az, aki mellett ott ült a vőlegénye. A férfi szeme megakadt a lány kezén csillogó jegygyűrűn. Az ékszer a többi ember számára észrevehetetlen kis semmiség volt, de a zongorista hirtelen nem látott mást, csak Annát, s az ujján csillogó arany gyűrűt. A zongorista szemei utána a mellette ülő férfira szegeződtek. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ő hűséges volt Annához, s a lány erre visszamegy ahhoz a férfihoz, aki megcsalta őt, ki tudja hogy hányszor.

A zongorista erős fájdalmat érzett a fejében. Úgy érezte, mintha egy hatalmas kalapáccsal ütögetnék a koponyáját. A pulzusa felgyorsult, a vérnyomása megemelkedett. Miután a fejfájás enyhülni látszott a mikrofonhoz lépett.

-Jó estét kívánok! Köszönöm, hogy eljöttek! – mondta a férfi, s leült a zongora elé.

Miután kinyitotta a kottafüzetet, felnyitotta a fedelet, s játszani kezdett. A hangszer először magas hangokat adott ki magából. A zene a tavaszt, a napsütést, a nyíló virágokat, s a zöldellő réteket juttatta az emberek eszébe, de a zongoristában valami más játszódott le. Valami sötét és elviselhetetlen érzés. Mintha tompa kést szúrtak volna a testébe, s egyre lassabban forgatnák benne. A szíve egyre hevesebben vert. Szemében könnycseppek jelentek meg, melyeket a közönség nem láthatott, ő viszont érezte, hogy a könny végigfolyik az arcán. A billentyűket egyre erősebben, s rendszertelenül kezdte el leütni. A kellemes zene átment valami fájdalmas szenvedésbe, míg egyszer csak a zongorista egy hatalmasat ütött a billentyűkre. A férfi fölállt, s elkiáltotta magát.

-Anna! Szeretlek! – a férfi a tarkójához nyúlt, s kioldotta a csomót, mely az álarcot a fejére rögzítette.

A fehér álarc leesett a férfi fejéről, s hatalmasat koppant a színpadon. Anna meglepett arccal állt fel a székéről. Észébe jutott, hogy a zongorista aki arcát elrejtette előle, az a srác, aki évekkel azelőtt szerelmet vallott neki a szállodában.

A színpadon álló férfi a fejéhez kapott. Erős fájdalmat érzett a koponyája bal oldalán. Látszott az arcán, hogy nem érzi jól magát. A férfi eszméletét vesztette, s ott helyben összeesett.


A tömeg izgatottan állt föl. Az elsősorban ülő barátok felugrottak a színpadra, s a zongorista köré gyűltek. Anikó megütögette a férfi arcát, így próbálván felébreszteni.

-Zoli! Zoli! Térj magadhoz!

-Hívjanak egy mentőt! – kiáltotta Ildi a közönség felé.

Az egyik néző elővette a mobilját, s tárcsázta a mentők számát. A tömeg kíváncsian várta, hogy történjen valami. Senki sem tudta, hogy mi történt a neves művésszel. Nem látszott rajta, hogy beteg lenne, vagy bármi más baja lett volna.

Anna egyhelyben állt, s csak bámulta a színpadon fekvő férfit, akit barátai próbálnak feléleszteni. Nem tudta, hogy odamenjen az eszméletlen férfihoz, vagy álljon egy helyben, s várja a fejleményeket. Fél pillanatra, Lacira pillantott, majd tekintetét újra a színpad felé irányította. Laci arcán nem látszott más, csak a közömbösség.

Hamarosan sziréna hangja hallatszott. A mentőautó bekanyarodott, s kiszállt belőle egy orvos, és két mentős, akiknek a keze egy hordágyat szorított. Az orvos odalépett a zongoristához, s elkezdte a diagnózis felállítását. Megpróbálta kideríteni, hogy mi történt a fiatal férfival.

A két mentős rátette a zongoristát a hordágyra, s elindult vele a mentőautó felé. A barátok, s a közönség nagy része követte a mentősöket, reménykedve, hogy megtudnak valami információt a férfi állapotáról.

Miután a közönség a mentősök után ment, Anna odalépett a színpadhoz. A lány fellépett a lépcsőre, s felment a fekete emelvényre, s az álarc fölé lépett. Felemelte a földről, s maga elé tartotta azt. A lány bűntudattal tekintett az álarcra, mely Zoli arcát rejtette el. Félt, hogy a férfinak valami maradandó baja lehet. A lány betette az álarcot a táskájába, s Lacit otthagyva elindult kifelé a várból.

A mentősök becsukták az ajtót, s elindultak a legközelebbi kórházba. A tömeg csak bámulta a távolodó járművet. A zongorista barátainak szíve aggodalommal és félelemmel volt tele. Nem tudták, hogy mi történt a férfival, s nem tudták, hogy mi játszódott le benne, mielőtt összeesett a színpadon.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.