Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Álomlány

Írta:

Koronczi Zsolt





 

Félve adom kezetekbe e történetet, mely egy jó ideje rabul ejtette az elmém. Az írása közben túl sok jó ötletet kaptam, amiket nem tudtam, hogyan tudnék felhasználni a történetben. Ekkor félreraktam és talán még most is csak félkész állapotban, heverne a számítógépem memóriájában, ha valaki nem mondja azt, hogy „tűkön ülve várom, hogy olvashassam”. Ekkor elővettem és folytattam. Remélem tetszeni fog.

 

 

 

„-Lehetséges ez?

-Izgalmas.

-Álmodunk?

-Ha igen, akkor az élet álom.”

 

Star Trek V: A végső határ

 

 

 

1.

 

-Áááááhhhhh! – hallatszott, mikor hősünk kinyitotta a szemét és felébredt. Egy vonaton utazott, ami már három órája megállás nélkül zakatolt a végállomás felé. Hirtelen nem tudta, hogy hol van. Szeme csak halvány körvonalakat látott.

Hősünk megtörölte a szemét, és újra körbenézett. Most már emlékezett mindenre. Eszébe jutott, hogy egy kis halászfaluba, Próteuszba tart, hogy munkát vállaljon. Még nem tudta, hogy mi vár rá, de jó előérzete volt a jövővel kapcsolatban.

A vonat szélsebesen haladt el az állomások mellett. A vasúti kocsi tele volt. A szerelvény egy légterű kocsikból állt, ahol székek egymással szemben voltak. A belső tér az új vasúti szabványoknak megfelelően volt kialakítva. Világos színű falai voltak, az üléseket újonnan kárpitozták.

A férfi melletti ülés, és a vele szemben lévő két szék is üres volt. Az összes hely foglalt volt. Csak az a három nem. Hősünket, valami különleges érzés fogta el. Hűvöset érzett a jobb karján, egészen a válláig. Az éjszakai hideg jutott eszébe, mikor nyitott ajtónál alszik, de most nappal volt, és az ablakokon kellemes meleg levegő áradt befelé. Egy pár perc múlva ez a hűvös érzés elmúlt.

A vonat lelassított. A férfi kinézett az ablakon, és egy fából készült épületet pillantott meg. A ház egy peronon állt, ahol csak egy ember várakozott. A távolság miatt az alak nehezen volt kivehető. Inkább csak egy sötét árnyéknak tűnt.

Az állomás elhagyatott volt. A padok széttördelve, a szemetesek leszakítva álltak egymás mellett. Az állomás épületét benőtte a pókháló és a földből kinőtt növényzet. Különös volt. Mintha már száz éve nem járt volna itt senki. Ezt a különös érzést fokozta, hogy az állomás egy erdő előtt állt. A közelben sehol sem volt város, vagy más település.

A vonat megállt. A férfi megpillantotta az épület tetejére felszerelt táblát, melyen a következő felirat állt: Sehol város.

A vonat pár perc múlva elindult. Mikor a vonat elhagyta az állomást egy nő lépett be az ajtón. A férfi tekintete rögtön megakadt rajta.

A nő huszonhárom év körüli lehetett. Százhetvenhárom centi magas volt. A haja vállig érő, egyenes szálú, barna színű. A szeme, a hajához hasonlóan, szintén barna volt. Az arca helyes, kerekebb fajta volt, melyen egyfajta szolid mosoly ült. Sötétkék zakót viselt, hozzá illő térd alatti ugyanolyan színű szoknyával. A zakó alatt fehér színű, hosszú ujjú, közepes, „V” dekoltázsú fölsőt viselt, kezében egy kis fehér táskát tartott.

A nő közelebb lépett a férfihoz. Szemével végigmérte az ismeretlen, szintén huszonhárom év körüli férfi.

-Elnézést! Szabad ez a hely? – kérdezte a nő.

-Persze, foglaljon helyet.

-Köszönöm – mondta és leült a férfival szembe.

Ekkor egy kalauz lépett kocsiba. Egy ötven év körüli férfi lehetett. A klasszikus, kék színű, aranyszínű gombokkal díszített, sárga vállapu kalauz ruhában volt.

-Hölgyeim és uraim – mondta. – A vonat a következő állomásokon áll meg: Fiktív város, Nyugatvég faluja, Új Csillagfény város és legvégül Bárhol város. Becsült érkezési idő: 15: 00 – a kalauz sarkon fordult és kiment a kocsiból.

A férfi az órájára nézett. A nagymutató a tizenkettesen, a kis mutató a tizenegyesen állt. Jó hosszú út áll még előttünk – gondolta magában a férfi.

A nő csöndben üldögélt és csak nézett ki az ablakon. Az ablakon beáramló levegő olykor-olykor meglibbentette a nő haját. Szép volt. Gyönyörű – gondolta.

A nő belenyúlt a táskájába és egy könyvet vett elő. A könyv fekete, kemény kötésű volt. Tizenöt centiméter széles, húsz centiméter magas, és öt centi vastag volt. A borítón a „Misztikus történetek enciklopédiája” felirat állt.

A nő felüti a könyvet a 220. oldalon és olvasni kezdi a Világító fiú történetét. Látszik, ahogy szeme végigszalad a sorokon, melyek szemmel láthatóan megmozgatták a lány fantáziáját.

-Elnézést! – szólította meg a nő a férfit. – Tudna adni egy zsebkendőt?

-Természetesen – a férfi belenyúlt a kabátja zsebébe és egy kis tasak zsebkendőt vett elő. – Parancsoljon.

-Köszönöm.

-Megkérdezhetem, hogy tetszik a könyv?

-Tetszik. Ön olvasta?

-Igen – válaszolta a férfi. – Engem nagyon érdekel a misztikum és lenyűgöz a szimbolizmus. Főleg amiket az ember az álmok révén tapasztal meg.

-Engem is nagyon érdekelnek ezek a dolgok – mondta a nő mosolyogva.

-Jim vagyok – mondta, és a kezét nyújtotta a lány felé.

-Daniella vagyok – megrázta a férfi kezét. – Örvendek.

-Én is. Tegeződjünk. Rendben?

-Oké – mondta Daniella mosolyogva.

-Te merre tartasz? – kérdezte érdeklődve Jim.

-Bárhol városba megyek. Megnézem a házat, amit örököltem.

-Tehát nem először jársz ott.

-Nem. Minden évben meglátogattam a nagymamát, de fél évvel ezelőtt meghalt.

-Részvétem.

-Köszönöm. De már idős volt. Tavaly töltötte a kilencvenkettőt.

-Szép kort megért.

-Igen – Daniella letette a könyvet a mellette lévő ülésre. – Te is Bárhol városba tartasz?

-Igen.

-És, mi járatban?

-Állást kaptam a PH számítástechnikai eszközöket forgalmazó cégnél.

-Először jársz erre? – kérdezte kíváncsian Daniella, aki a beszélgetésközben végigmérte Jimet. Szimpatikusnak tartotta őt.

-Igen. Még soha sem jártam a fővárosban.

-Nincs szükséged egy idegenvezetőre?

-Nem ellenkeznék, ha lenne valaki, aki eligazít a városban – mondta Jim, kissé meglepetten. Nem gondolta, volna, hogy találkozik valakivel, aki felajánlja neki a kalauzolást.

-Akkor ezt megbeszéltük – Jim elmosolyodott.

-Eljutottál már Alester Crowlei történetéhez?

-Igen. Érdekes történetnek találtam. Vajon mi játszódhatott le ebben az emberben.

Daniella és Jim hosszas beszélgetésbe kezdett. A kocsiban utazó emberek mind hangosan beszéltek egymással, de mégis néma csend uralkodott a szerelvény falai között.

 

2.

 

A vonat lelassított. Hatalmas fütty következtében begurult a pályaudvarra. Az épület óriási volt. Az Ország legnagyobb pályaudvara volt, mely ötvözte a barokk és a klasszicizmus vonásait. A peronok mellett sok ember álldogált. Volt, aki csak ott volt, mert nem tudott hová menni. De a legtöbben még mindig a családjukat, barátaikat várták.

A vonat megállt. A gőzmozdony egy hatalmas sípolással jelezte ezt, majd kieresztette a benne felgyülemlett gőzt. Az emberek megkezdték a leszállást. Daniella és Jim az utolsók közt voltak.

Miután elhagyták a peront, a nyugati kijárat felé indultak. Az a kapu teljesen elhagyatottnak tűnt. Mintha már évek óta nem használták volna semmire. Ennek ellenére az emberek mégis tömegesen áramlottak ki rajta.

A kapun túl Daniella és Jim egy piac közepén találta magát. A piac egy hosszú, kövekkel kirakott út mentén volt. Piros ponyva borította a pultokat. Az árusok a maguk megszokott feladataival voltak elfoglalva. A bódék mögött egy erdő emelkedett, mely áthatolhatatlan volt az emberi lény számára.

Az utca pár pillanattal később megtelt emberekkel. Fiatalokkal és idősek egyaránt ellátogattak a piacra. A gyerekek egymást kergették a tömegben.

-Gyere! – mondta Daniella és elindult előre.

Jim követte a lányt. Örült, hogy találkozott Daniellával, hiszen nagy bajban lenne nélküle. Valahogy a lány bizalmat sugárzott magából. De lehet, hogy elcsavarta Jim fejét?

Daniella megállt és a háta mögött jövő Jimre nézett.

-Láttam valamit az egyik pultnál, nem baj, ha megnézem?

-Nem. Nézd csak meg nyugodtan, addig megnézek én is egy pár árust.

-Rendben. Itt találkozunk pár perc múlva.

-Oké – mind a ketten elindultak a kiszemelt árus felé.

Jim szeme megakadt egy könyveket árusító pulton. Odalépett, hogy megnézze. Mikor odaért, szeme végigfutott a könyvek gerincén, hogy megnézze a kötetek címét. De a gerincek üresek voltak. Jim különösnek találta, hiszen még nem látott olyan könyveket, melyeknek nem volt feltűntetve a címe. Kihúzott egy vaskos, barna könyvet a többi közül. Különös módon a borítón sem volt semmi, csak a kiadó cégére.

Jim kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdte az első oldal első pár sorát.

 

„Marley meghalt, hogy evvel kezdjem...”

 

-Ez a Karácsonyi ének. A kedvenc könyvem – mondta határozottan, és egy visszatette oda, ahonnan kivette, majd egy újabb kötetet vett elő. Ezt is kinyitotta az első oldalon, és olvasni kezdte.

 

„Marley meghalt, hogy evvel kezdjem...”

 

-Micsoda! – mondta meglepetten. Visszatette és kivett egy újat, majd még egyet, aztán még egyet. A következő öt könyv mind a Dickens klasszikusa volt.

Jim az eladóhoz fordult. A férfi barna kabátot viselt, amit az ezernyolcszázas években viseltek. Az egész férfi olyan volt, mint aki a XIX. Századból származna. A férfi haja hosszú volt és copfba volt kötve. Az arca borotvált volt, de látszott rajta, hogy az idő rajta hagyta a jeleit. A férfi a negyvenes éveiben járhatott. Arcán, ahogy egy jó kereskedőhöz illik, mosoly ült.

-Elnézést uram! – szólította meg Jim az árust.

-Segíthetek?

-Igen csak ezt az egy regényt árulja?

-Nem uram. Én több könyvet is árulok. Miért kérdi?

-Mert az a hét könyv, amit megnéztem, beleértve azt is, amit a kezemben tartok, mind a karácsonyi ének volt.

-Megnézhetem? – Jim átadta a könyvet, amit az eladó rögtön felütött az első oldalon. – Nem tudom, hogy mire gondol, ez a Két város története. Nézze meg jobban.

Jim a kezébe vette, és olvasni kezdte.

 

„Marley meghalt, hogy evvel kezdjem...”

 

-Megkérhetném, hogy olvassa fel az első sort?

-Persze – mondta az árus és felolvasta a kért bekezdést.

 

„Szép idők voltak, nehéz idők voltak.”

 

Jim továbbra sem értette, hogy mi történik, de nem akart tovább akadékoskodni, mert még a végén őrültnek nézik.

-Köszönöm. Viszontlátásra.

Pár lépés után Jim visszanézett az árusra. A pult fölött egy cégérre lett figyelmes, melyen ez állt:

 

Scrooge & Cratchit könyvkereskedés

 

Jim érdekesnek találta azt, üzletet, nem hitte volna, hogy létezik ilyen néven könyvkereskedés. Nem tudta, hogy miért olvasta minden könyvben ugyanazt. Talán túl fáradt vagyok – gondolta magában. Sarkon fordult, hogy megkeresse Daniellát.

Jim szeme a távolba merengett, és a lány kék zakója után kutatott. Egyszer csak megpillantotta a távolodó Daniellát. Nyilván azt hiszi, hogy tovább mentem és most engem keres. – Jim utána eredt. De hirtelen a tömeg az út szélérő középre húzódott. Nem tudott oda menni. Az emberek minden áron távol akarták tartani a lánytól. Nem tudta, hogy miért nem engedik őt tovább. Próbált utat törni, de nem sikerült. Akármilyen erősen is próbálkozott a tömeg mindig visszatartotta.

Percekkel később a tömeg újra az út széleire húzódott, de Daniella eltűnt. Jim kétségbe esett. Vajon hol lehet? De félre tette kétségeit és a lány után indult.

Tízpercnyi gyaloglás után egy kör alapú térre ért. A terület nagy volt. Szélessége miatt sok ember fért el rajta. Az árusok itt is az út szélén voltak és a szokásos piaci portékáikat árultak. A tér közepén egy szobor állt, mely előre mutatott.

Jim egy hangot halott. Olyan volt, mint a régi típusú telefonok csörgései. Szeme a telefont kereste, de akármerre nézett nem látott sehol fülkét, vagy bármi mást, ami ilyen hangot adhatott volna. Félelem töltötte el minden porcikáját. Lehet, hogy valóra válik az, amitől mindig is félt, hogy megőrül, és diliházba kerül. Nem, mert megmozdulni, nehogy valaki a mozgásából arra következtessen, hogy nem ép elméjű.

Pár perc múlva a csörgés abba maradt és, egy új hang hallatszott a téren. Olyan volt, mint a sámándob hangja, amikor az őslakos törzsek valamilyen szertartásra készülnek. A téren lebzselő emberek ügyet sem vetettek a dobszóra, ami pillanatról pillanatra hangosabb lett.

Jim körbenézett. Kereste azt az embert, akitől a dobszó származik. A tér közepe felé fordulva, egy árnyékre lett figyelmes, ami egy barna hajú, kék kosztümöt viselő emberhez tartozott.

Jim közelebb lépett a szoborhoz. Örült, hogy nem kell tovább kutatnia Daniella után. Mikor odaért az ismerős alakhoz, a dobszó abba maradt. Jim megfogta a lány vállát, aki rögtön Jim felé fordult. Ez nem Daniella gondolta magában.

Az árnyék egy férfihoz tartozott. Szürkéskék bőre volt, vörösesbarna haja, mely, mint egy sörény, volt nyírva. A vállán egy-két centiméter széles, halványzöld színű szalag volt, mely végighaladt a férfi, és a bal oldalán lévő, henger alakú tárgyhoz csatlakozott. A tárgyat zöld és kék színek borították, a közepénél egy vékony sárga vonal választotta el egymástól a színeket. Egy dob!

A férfi fehér szemével Jimre nézett. Látszott rajta, hogy nem örül a zavarásnak. Komor arcával egy démonra hasonlított, aki el akarja rabolni az emberek lelkét.

-Mit akarsz? – kérdezte mély hangon a férfi.

-Elnézést kérek, hogy megzavarom a játékát. Azt hittem, hogy egy ismerősömet látom.

-Én nem ismerlek téged. Ki vagy te?

-Jim vagyok. És te ki vagy?

-A Doboló ember vagyok – a férfi megszabadult a kék kosztűmtől. Most már a törzsi viseletben állt Jim előtt, ami egy fűszoknyából állt.

-Talán tudsz nekem segíteni. Keresek egy lány. Olyan magas, mint én vagyok. Vállig érő, barna haja van, és kék kosztümöt visel.

-Daniella!

-Igen – mondta Jim meglepetten. – Ismered?

-Menj tovább egyenesen, egészen addig, amíg egy kereszteződéshez érsz. Ha nem térsz le a kijelölt útról, akkor megtalálod őt – a férfi leült a szobor lábához, és elkezdett dobolni. A dallamos dobszó másodpercek alatt elterjedt a téren. – Menj! Menj! És ne térj le az útról.

Jim sarkon fordult és elindult azon az úton, amit Doboló ember mondott neki. Már rég elhagyta a teret, de még mindig azon gondolkozott, hogy mit jelenthet az, hogy „ne térj le az útról”. Mire gondolhatott a figura. Lehet, hogy csak túl sokszor nézett a pohár fenekére. Nem tudni.

Tízpercnyi séta után, Jim megérkezett a kereszteződéshez. Különös volt. A három égtáj felé mutató ágak mind különböztek egymástól. A nyugat felé mutató út ködbe veszett, mely olyan vastag volt, hogy nem lehetett rajta átlátni. Az észak felé vezető út sötétségbe veszett. Mint egy sikátor, ahol nincs világítás. A kelet felé vezető út tiszta volt. Látszott a város, a park, és a tó.

Jim még mindig hallotta a Doboló ember szavait: „ne térj le az útról”. De vajon melyik lehet az, amelyikről nem szabad letérni. Hirtelen azok a filmek jutottak az eszébe, ahol a főhős ugyanezeket a szavakat hallja egy bölcs öregtől. Arra gondolt, hogy vajon figyelmeztetés lehetett, hogy amit látunk, az nem lehet valóság, vagy így figyelmeztetett a másik két ösvényre? Nem tudom!

Újra megcsörrent a telefon.

Jim forgolódni kezdett. Már másodszor hallja a csörgést és most már nagyon kíváncsi volt, hogy honnan ered. Egyszer csak megállt és előre nézett. A csörgés az északi ösvény felől jött. Jim úgy vélte, hogy a sötétben van egy fülke, és az csörög. De mi van, ha arra vár, hogy fölvegye valaki? – gondolta magában, és elindult észak felé. Már majdnem belépett a sötétbe, mikor egy ismerős hang szólította meg.

-Jim! Itt vagyok!

Jim megfordult. Daniella volt az.

-Merre jártál? Azt hittem, hogy elveszítettelek.

-Ne haragudj. Előre jöttem, mert volt egy kis dolgom.

-A lényeg, hogy megvagy.

-Mehetünk? – kérdezte a lány, mosolyogva.

-Egy pillanat, csak... – a telefoncsörgés abbamaradt. – Úgy néz ki, valaki felvette. Menjünk – mondta és Daniellával együtt elindultak a kelet felé vezető úton, ami a parkba vezetett.

Egy tíz percnyi gyaloglás után, a két fiatal befordul egy utcasarkon. Egy panelház volt az utcában. Tíz emelet magas volt, és kissé szabálytalan falai voltak. Olyan volt, mint ha elrontottak volna valamit, amikor a tervrajzot készítették. Nem csak a falak, de az ablakok és az ajtó is szabálytalan volt. Az ajtókeret egyik fele százkilencven, a másik, pedig kettőszázharminc centiméter magas volt. Az ablakok is nagyon különböztek egymástól. Az egyik kör alakú volt, a másik rombusz, a harmadik deltoid, és még sok más különböző forma volt látható a falakon.

Jimet ez nem zavarta. Sokat olvasott Bárhol város művészien különös épületeiről. Már nagyon rég óta kíváncsi volt ezekre az építményekre.

Odaértek a ház ajtaja elé. Jim Daniella felé fordult.

-Köszönöm az idegenvezetést.

-Szívesen.

-Szeretném valahogy meghálálni. Van kedve velem vacsorázni?

-Nagyon szívesen – Daniella a táskájába nyúlt és egy kis papírt vett elő, melyet Jimnek adott. – Itt a mobilom száma.

-Köszönöm. Pár nap múlva hívom.

-Várni fogom – Daniella sarkon fordult és elindult megnézni az örökségét.

Jimnek tetszett a lány. Akárhányszor rá nézett a nap folyamán, mindig mosolygott. Egy percre sem volt rossz kedvű és ezt szerette egy nőben.

Még megvárta, amíg a lány eltűnik a látóhatáron, és utána bement a házba. Felment a harmadik emeletre, és megkereste a lakását. A épület belül is legalább olyan különleges volt, mint kívül. A folyosó fekete-fehér színű volt. A padló is ilyen színű járólapokkal volt lefedve. A falon régi festmények voltak, melyek az ember és a gépek közti szimbiózis, vagy éppen a gépek uralmát ábrázolták az emberek felett. Az ajtók egymás mellett voltak, és régi, ódivatú minta alapján készültek. Tölgyfából készültek, és a folyosó színvilágához hasonlóan fekete volt. Mind a két oldalon tizenkettőt helyeztek el.

A folyosó végén, volt az utolsó ajtó, mely a lépcsővel szemben állt. Egy ódon kakukkos óra volt felette. A mutató éppen a tizenkettesre ért, és a kakukk előjött az órából. A kakukkolás az egész házban hallatszott.

A kakukkolás abba marad és az óra, mely hajnali egy órát mutatott, tovább ketyegett.

Jim az órájára nézett. A mutatók este hét órát mutattak. Nyilván elromlott – gondolta. Elővette a kulcsot, amit még indulása előtt kapott a volt főnökétől. Beletolta a zárba és elfordította azt, majd belépett a szobába.

 

3.

 

-Üdvözlöm uram! – mondta egy férfi, aki pont az ajtóban állt. Fekete frakkot, fehér inget és csokornyakkendőt viselt. Dús, fehér bajusza volt. Fejtetője kopasz volt, látszott rajta, hogy élete java mögötte van. – Segíthetek?

Jim meglepetten állt a férfival szemben. Ki ez? – kérdezte magától. – Úgy néz ki, mint az öreg a Monopolyban – gondolta.

-Igen. Tudja, úgy néz ki, hogy eltévedtem.

-Magát nem Jimnek hívják?

-De igen. Honnan tudja?

-Már vártuk magát. Jöjjön, odakísérem az asztalához.

-Az asztalomhoz? – Jim meglepetten állt egyhelyben, de nem volt más választása, követte az öreget.

Ahogy egyre távolabb értek az ajtótól, kezdett kirajzolódni a kép. Egy étterem. Régi stílusú volt, mely ötvözte a huszonegyedik századi lakberendezési stílusokat. Különösen érdekes látványt nyújtott, ahogy a korai reneszánsz stílusú oszlopok mellett, modern stílusú asztalok és székek álltak.

A terem tele volt emberekkel. Voltak ott családok, akik éppen a születésnapjukat ünnepelték, Idős emberek, akik az elmúlt időkről társalogtak és még sokan mások.

A férfi hamarosan megállt és Jim felé fordult.

-Be kell vallanom, azt hittem, hogy már soha sem ér ide. A kisasszony, már régóta várja önt – mondta, majd tovább indult.

Kisasszony? Régóta vár? Mi folyik itt? – ezek a gondolatok kavarogtak Jim fejében. Különösnek találta, hogy a lakása ajtaja egy étterembe nyílik. Valami furcsa érzés lett úrrá rajta. Talán beütöttem a fejem, és ezért nem emlékszem semmire? – gondolta, mint logikus alternatívát.

-Uram! Megérkeztünk – mondta a férfi és közelebb lépett az asztalhoz.

Jim szemét az asztalra vetette. Egy nő ült ott. Gyönyörű, fekete estélyi ruha volt rajta. Arca mosolygós volt. Szemei csillogtak az örömtől. Daniella volt az.

Jim is mosolyogni kezdett. Szíve egyre hevesebben vert. Hirtelen melege lett, pedig az étteremben szobahőmérsékletű volt a levegő. Abban a percben, az összes kétely, mely gyötörte őt, mind eltűnt a semmibe. Jó kedve lett. Úgy érezte, mintha most találkozott volna a tökéletes pillanattal.

Jim közelebb lépett az asztalhoz.

-Szia.

-Szia. Már azt hittem nem is jössz?    

-Én pontosan érkeztem. Nyolc órára beszéltük meg.

-De igen – Daniella az órájára nézett. – Ne haragudj, azt hittem, hogy már később van. Úgy látszik én érkeztem túl korán.

-Tudod, hogy szól a mondás: „jó társaságban rohan az idő”. Társaság nélkül nyilván csak vánszorog.

-Igen – mondta Daniella nevetve.

Az idősebb férfi újra az asztalhoz lépett. Kezében két bőrkötésű könyvet tartott, melyen az étterem cégére és egy szó áll: étlap.

A férfi átadta az étlapokat és a lány felé fordult.

-Milyen italt hozhatok önnek?

-Egy ásványvizet kérek – mondta Daniella.

-És önnek uram?

-Ugyanazt.

-Rendben. Máris hozom.

-Köszönjük – a férfi sarkon fordult és visszament a konyhára.

Jim és Daniella lapozgatni kezdi az étlapot. A sárga színű, laminált lapok gyorsan forogtak mindkettejük kezében. Jim a közepe felé járhatott, mikor megállt és olvasni kezdte. A lap közepe felé járhatott, mikor a szavak zavarossá váltak. Egymás után váltak összefüggéstelen halandzsává.

Jim lapozott egyet. A szavak ott is érthetetlenek voltak. Hirtelen nem tudta, hogy mi történik.

-Jól vagy?

-Mi? – Jim felnézett.

-Jól vagy? Olyan zavartnak látszol?

Jim az étlapra tekintett. A szavakat gond nélkül olvasta végig.

-Persze. Semmi gond. Csak kicsit fáradt vagyok, és összefolynak a szemem előtt a betűk.

-Ismerem ezt az érzést.

A főúr visszatért az italokkal.

-Parancsoljanak – mondta és letette a két ásványvizet az asztalra, majd töltött mind a két pohárba. – Sikerült választani?

-Igen. Tejszínes csirkemell filét kérnék vegyes körettel.

-Remek választás – mondta az idős vendéglátós. – Önnek mit hozhatok uram?

-Egy Milánói sertésbordát kérnék.

-Remek választás – a férfi elvette az étlapokat és visszament a konyhába.

Daniella és Jim az elmúlt egy hétről beszélget egymással. A lány elmesélte, hogy a ház, amit örökölt nagyon szép, és a berendezése is igazi ritkaságokból áll. Daniella szülei nagyon szerették a régi dolgokat, ezért lett a ház berendezése olyan, amilyen.

Eltelt húsz perc. Jim egy újabb misztikus dologról mesélt a lánynak, akit szemmel láthatóan lenyűgözött ez az eset. A történet a Salemi boszorkányokról szólt, mikor az ezerhatszázas években egy Salem nevű falúban tömegével akasztottak fel nőket és férfiakat, azzal a váddal, hogy boszorkányok.

-Erről a történetről én is hallottam. Ha jól tudom még filmet is készítettek belőle.

-Igen. Egy remek mozi lett belőle... 

Jim elhallgatott. Fülét egy halk zene ütötte meg. Egy régi rock and roll szám volt. Tekintete a zeneforrását kereste, mert nem látott sehol sem együttest mikor bejött az ajtón.

A zene elhallgatott. Ekkor egy dörömbölő hangot hallott, amit egy másik ember hangja követett.

-Halkítsd már le! – ezután egy újabb dörömbölés hallatszott. A zene lassan halkulni kezdett.

Jim nem tudta, hogy honnan jött ez a két hang, hiszen ők a terem közepén ültek, ahol a körülöttük ülő emberek hangosan beszélgettek. Mi lehet ez? – gondolta magában.

-Baj van?

-Te nem hallasz semmit?

-Nem. Miért te igen?

-Egy régi rock and roll dalt hallok a fülemben.

-Lehet, hogy ide fel hallottad valahol és ezért van a füledben.

-Igazad lehet. Na mindegy. Amúgy a pszichológiai tesztem szerint teljesen ép elméjű vagyok.

-Nem gondoltam az ellenkezőjét – mondta mosolyogva. – Én is szoktam így zenét hallani a fülemben.

-Akkor megnyugodtam – Jim is nevetni kezdett.

Közben megérkezetek az ételek. A felszolgáló lerakja a tányérokat az asztalra. Az illatok másodpercek alatt elterjedtek a teremben.

Jim kezébe vette a villáját és neki látott a bordának. Daniella is így tett. Mind a ketten először ízlelgették a szájukba került íz egyveleget, melyet a szakács összeállított. Daniellának szemmel láthatóan ízlett az étel. Jim ízlelgette az ételét. Különös érzés fogta el, miközben a falatok bukfenceztek a szájában. Nem érzett semmit. Nem volt se keserű, se édes. Túl sósnak, vagy éppen túl fűszeresnek sem mondhatnánk.

-Hogy ízlik? –kérdezte érdeklődve Daniella.

-Nem is tudom. Ízetlen.

-Ízetlen?

-Helyesbítek. Inkább olyan, mintha nem ennék semmit.

-Az enyémnek nincs semmi baja. Megkóstolod?

-Ha nem bánod – Jim megemelte a villáját és egy kis adagot vett el Daniella tányérjáról és bekapta azt.

-Na milyen?

-Ennek sem érzem az ízét. De nem is vagyok éhes, de te csak egyél nyugodtan.

Jim felemelte a poharát és belekortyolt az ásványvízébe. A torkán legördülő folyadék nem volt „víz ízű”. Inkább édeskés volt.

Jimen végigszaladt a hideg. Egyik szemével a vele szemben ülő Daniellát látta, a másikkal pedig, egy poharat. Egész pontosan csak a pohár felét látta, mely körül sötétség tátongott. Olyan volt, mintha csak egy pohár lenne ott, és körülötte csak nagy üresség.

Hamarosan a különös kép eltűnt, és Jim szeme újra csak Daniellára figyelt. Nem akarta neki említeni, hogy mit látott az előbb, mert még a végén eszelősnek nézné, vagy még rosszabbnak.

Pár perccel később, Jim felemelte a kezét, és intett a pincérnek.

-Igen uram!

-Kérném a számlát.

-Máris uram – a férfi eltávolodott az asztaltól és visszamegy a kapitányi pultban.

-Ez jó volt – mondta Daniella.

-Egészségedre – mondta Jim. A pincér hamar visszatér, kezében a számlával.

-Parancsoljon uram – a férfi letette a számlát tartalmazó kis, barna könyvet az asztalra és odalépett a szomszéd asztalnál ülő családhoz.

Jim kezébe veszi könyvet és kinyitja azt. Szeme végig szaladt a tételeken, majd belenyúlt a zsebébe és elővette pénztárcáját. Belenyúlt, és a temérdek bankjegy közül kivett egy ötezrest, és bele tette a számlakönyvbe és letette az asztalra. Örült, mert úgy néz ki teljesült azon álma, hogy nem kell garasoskodnia. Végre volt annyi pénze, hogy ne legyen semmi gondja.

Jim felállt, kezét nyújtotta Daniella felé. A lány megfogta a srác kezét és felállt az asztaltól. Jim felsegítette a tavaszi kabátot a lányra, majd elindultak az ajtó felé.

-Viszontlátásra – mondta Jim a Monopolys férfinak.

-Viszontlátásra. Remélem, jól érezték magukat.

-Csodásan – válaszolta vissza Daniella mosolyogva. 

A nap teljesen alászállt. A csillagok ragyogtak, a hold gyönyörűen megvilágította a várost. Kellemes, langyos szellő fújdogált. Az utcán lévő emberek hazafelé indultak. Nem csoda, hiszen az óra elütötte a tizenegyet.

Jim és Daniella még nem indult haza. Úgy gondolták, hogy fiatal még az idő, ezért a folyóparti sétány felé vették az irányt.

A partra érvén a szellő elülni látszott. A két fiatal, a két partot összekötő híd felé indult. Rajtuk kívül senki sem járt arra. Csak a víz halk hullámzása vízhangzott. A part két oldalán lévő házak fényei sajátos hangulatot adtak a sétánynak. Egyfajta sajátosan romantikus hangulatot.

Jim kíváncsian hallgatta a lány szavait. Különös érzés járta át tetőtől talpig. Melegség öntötte el a mellkasát. Úgy érezte, hogy ez az a perc, amire mindig is vágyott. Egy gyönyörű lánnyal volt, egy kellemes helyen. A lány olyan volt, akire mindig is vágyott: kedves és megértő. Kissé titokzatos. Helyes arca és formás testalkata volt. De ami a legfontosabb, hogy szeretettel teli szív lakozott benne. Úgy érezte, hogy ez a lány... TÖKÉLETES.

De a következő pillanatban egy új érzés lett úrrá Jimen. Azt vette észre, hogy a dolgok túl gyorsan történtek. Mintha kétszer olyan gyorsan peregne az idő homokja, mint máskor. Jim az órájára nézett. A mutatók hajnali két órát mutattak.

-Jól elment az idő – mondta Jim.

-Tényleg? – Daniella is megnézte az óráját. – De hát még csak fél tizenkettő van.

-Igen? – mondta meglepetten. – Az én órám hajnali kettőt mutat. – Jim újra az órájára nézett. A mutatók fél tizenkettőt mutatott. - Most fél tizenkettőt mutat.

-Talán elromlott.

-Lehet, vagy csak a másodpercmutatót néztem – mondta és elmosolyodott.

-Már velem is megesett – Daniella is mosolyogni kezdett.

Hamarosan nevetéstől lett hangos a rakpart. Jim örült, hogy Daniella ilyen viccesen fogta fel, mert szerinte annyira nem volt mulatságos a helyzet.

Hamarosan elértek a rakpart végére. Jim elkísérte Daniellát a lakásáig. A lány otthona város másik végén volt, de Jim nem bánta. Jól érezte magát Daniella társaságában. Már rég nem érzett ilyet. Mintha a kettétört szív újra egyesült volna.

Rövidesen megérkeztek az utcába, ahol Daniella lakott. A lány otthona egy régi építésű, frissen felújított, kétszintes családi ház volt. Élénk piros tetőcserepekkel, amik még az éjszaka sötétjében is jól látszottak. A falak is vidám, élénk sárga színűek voltak. A kert szépen gondozott volt, tele ültetve zöld növényekkel és színes virágokkal. A mesébe illő látványt még fokozta a bejárati ajtó előtt lévő oszlopokra felfutott rózsatő. A hold fénye csodálatosan megvilágította a házat, mely így még szebben tündökölt az éjszakában. Olyan fénypont volt, mint a világítótorony a hajósoknak.

Jim és Daniella a ház elé értek. A lány kinyitotta a fehér deszkákból összerakott a kiskaput és bement rajta. Jim is utána ment, majd mind a ketten megálltak az ajtó előtt.

Daniella Jim felé fordult.

-Köszönöm ezt a kellemes estét.

-Én köszönöm – Jim megfogta a lány kezét és megcsókolta azt. – Megismételhetnénk máskor is?

-Igen. Szombaton ráérsz?

-Igen. Mit csináljunk?

-Még nem tudom, de majd kitaláljuk – mondta Daniella és megcsókolta Jimet.                                                                                                       

Jim jó szorosan átölelte a lányt és nem akarta elengedni. Igaz ez? Tényleg lehetséges? – ezek a gondolatok kavarogtak a fejében. Jim már évek óta egyedül volt, és nem is hitte, hogy valaha talál még egy nőt, akivel van esélye arra, hogy jövőjük közös legyen. Az évek alatt megtanulta, hogy ami túl TÖKÉLETES, az nem lehet valóság, de úgy tűnt, hogy ez most mégis az.

Miután a két fiatal külön vált, Daniella bement a házba, Jim pedig elindult hazafelé. Egész úton csak a lányra tudott gondolni. Nem érdekelte semmi más, csak Daniella.

Eltelt egy óra. Jim belépett a lakásába, levetette bőrkabátját, és lefeküdt az ágyra. Gondolatai még mindig Daniella körül forgolódtak. Felelevenítette az este történteket és hamarosan álomba szenderült.

 

 

 

 



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.