Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Álomlány 2. rész

 

4.

 

Kellemes, meleg, tavaszi nap volt. A nap már az ég közepén járt, mikor Jim kinyitotta a szemét és felült. Egy tisztáson találta magát, amit egy hatalmas erdő vett körül. A tisztás mellett egy lassan folyó patak húzódott, mely egy vízesésben végződött, ami egy tóba ömlött.

Jim körbenézett. Meglepődött, hiszen úgy emlékezett, hogy az ágyában feküdt, mikor elaludt. További furcsaságokat vett észre magán. Kinőtt a szakálla, hosszabb lett a haja. A ruhája is megváltozott. Egy laza, világos pólóban volt, és egy világos hosszúnadrágban.

Pár perc múlva egy hang ütötte meg Jim fülét. Már hallotta ezt a hangot. A hang egyre közelebb ért. Jim nem fordult meg. Nagyon jól tudta, hogy ki közeledik a háta mögött.

A léptek megszűntek. Az illető árnyéka Jimre vetődött. A srác nem volt megrémülve. Ugyanúgy ült tovább a pokrócon, mint eddig.

-Boldog évfordulót! – mondta a mögötte álló személy.

-Boldog évfordulót neked is – mondta Jim és átölelte Daniellát.

-Tökéletes helyet választottál – mondta Daniella. – Hol vagyunk?

-Ez a Nyugalomvölgye.

-Tehát ezért voltál ilyen titokzatos egész héten.

-Igen. De örülök, hogy minden a terv szerint sült el.   Kérlek, foglalj helyet.

Daniella leült Jim mellé. A lány belenyúlt a táskájába és keresgélni kezdett. Jim keze is elmélyült a mellette lévő piknikes kosárban, ahonnan két poharat vett elő. Néhány perc múlva Daniella egy kék papírban lévő csomagot emelt ki a táskájából, és Jim felé nyújtotta.

-Tessék! Még egyszer boldog évfordulót.

-Köszönöm – Jim megfogja a csomagot, és mint egy kisgyermek karácsonykor, úgy tépte róla le a papírt.

Miután az utolsó papírdarab is lekerült a dobozról, előtűnt egy vastag, kék borítós könyv. A könyv egy régi, fából készült hajót ábrázolt, melynek fedélzetén néhány ember tartózkodott. Nem fénykép volt, sokkal inkább egy régi domborműről készített festmény. A kép fölött néhány centivel a következő cím állt: Az Argonauták hadjárata.

-Köszönöm – mondta és jó szorosan átölelte a lányt. – Honnan tudtad, hogy erre vágytam? De csak a jövő hónapban jelenik meg.

-Megnéztem a könyvespolcodat, és láttam, hogy ez a következő kötet a sorozatból. Megkértem egy barátomat, aki a kiadónál dolgozik, hogy nyomasson egy kötetet neked.

-Meg se érdemellek. Köszönöm – Jim belenyúlt a zsebébe, hogy elővegye a Daniellának szánt ajándékot. – A fenébe! Az autóban hagytam. Ne menj, sehová máris jövök.

-Rendben. Addig töltök kettőnknek valamit.

-Oké. A kosárban van minden – Jim felállt és sietve elindult a folyó két partját összekötő híd felé.

Az autó az út mellett állt. Úgy kétszáz méterre a tisztástól. Az erdőben több ösvény is volt, mely az úthoz vezetett. Jim is egy ilyenen haladt.

Az erdő itt is ugyanolyan szép, élénk színekben pompázott, mint a tisztáson, pedig a nap meleg sugarai nehezebben jutottak be a fák közé. A madarak éneke itt is olyan tisztán hallatszott, mint a tisztáson.

Jim kiért az erdőből. Az autója az út túl oldalán állt, pont Danielláé mellett. A férfi átment a túloldalra, kivette az ajándékot, és zsebre tette azt. Miután visszazárta az autót, megfordult, és egy szalag korlátott látott maga előtt. A korláton túl hatalmas völgy terült el, és a hegy lábánál egy parányi kis falu volt.

Jim közelebb lépett a korláthoz, és lenézett a mélybe. Gyönyörű látvány volt. De a falu kissé furcsának tűnt. Olyan volt, mintha nem tartozott volna szorosan a tájhoz. De Jimet ez nem érdekelte sarkon fordult és visszaindult a tisztásra.

Már félúton járt, mikor az erdő megváltozott. A világoszöld fák sötétebbek lettek. A madarak elhallgattak. A nap eltűnt az égről, helyét viharfelhők vették át, és minden sötét lett. Mintha éjszaka lett volna, de nem. Nappal volt. Délután egy óra.

Jim léptei gyorsabbak lettek. Gondolatai csak Daniella körül jártak. Attól félt, hogy valami baj történt vele. Futni kezdett, majd a futás, rohanásba ment át. Ahogy közeledett a tisztás felé, a félelem egyre jobban úrrá lett rajta. Vajon történt vele valami? Ha igen, akkor mi? Nem lett volna szabad magára hagynom – ezek a gondolatok váltották egymást a fejében.

Az ösvény elkanyarodott. Jim már közel járt. Egyre nehezebben vette a levegőt, lábai is, mintha kőből lettek volna. Szemei a távolba tekintettek, és meglátta az út végét.

Jim kiért a tisztásra. Tekintete szíve hölgye után kutatott. A piknikes kosár mellett két pohár, és egy üveg bor volt kikészítve, de a lányt nem látta sehol. Balra fordult, majd jobbra, de nem találta sehol. Átszaladt a hídon. Minden lépés után, egy-egy darab deszka esett a patakba, ami már nem volt békés, kis folyam, hanem erős sodrású folyó volt.

Mikor átért, tekintete megakadt valamin. Megpillantotta a lányt, aki éppen egy másik férfival beszélgetett. Ekkor feltámadt a szél, mely erős volt és hideg. Daniellán látszott, hogy élvezi a másik férfi társaságát. Ekkor egy furcsa érzés lett úrrá rajta. Olyan félelem, melyet még sohasem érzett. A fájdalom, mely átjárta teste minden zugát, szinte égetett. A rettegés egyre jobban elhatalmasodott rajta, mikor is elindult a lány felé.

Ahogy egyre jobban közeledett szerelme felé, láthatóvá vált számára a férfi is. Kb. százkilencven centi magas volt, kidolgozott testalkatú. Izmai hatalmasak voltak. Jimen egyre inkább úrrá lett a kétségbeesés. Úgy érezte, hogy ennek a harmadik félnek esélye van arra, hogy elcsábítsa a barátnőjét. Tudta magáról, hogy ő nem egy Adonisz, és nem is acélos testű férfi, és tudta, hogy Daniella régebbi barátai ilyenek voltak. Az elmúlt két év alatt, szíve egyik fele attól tartott, hogy egy napon elveszíti a lányt, csak azért, mert Daniella rájön, hogy nem olyan, mint akibe ő beleszeretett, és elveszíti az egyetlen nőt, akit valaha szeretett.

Jim odaért a lányhoz. Tekintete végigszaladt a férfin, akin fekete bőrkabát, szürke póló és sötétebb szürke, majdnem fekete nadrág volt. Jim a szemébe akart nézni, hogy lássa, kivel van dolga, de a férfi arca eltűnt a fák árnyékában. Még a feje körvonalát se lehetett látni.

-Szia – mondta Daniella. – Gyere, ülj le közénk.

-Minden rendben?

-Igen. Csak beszélgetek egy kicsit... Apropó, hogy is hívnak? – kérdezte a lány kíváncsian.

-James vagyok – mondta a férfi eltorzult hangon, melyet csak Jim hallott torznak, de a lány fülének tiszta és nyugtatóan mély hangnak tűnt.

-Miről beszélgettetek? – kérdezte Jim kíváncsian. Szemében a zöldszemű szörnyeteg jelenléte látszott. Nem csoda, hiszen tudta, hogy mi a tét.

-Rólunk beszélgettünk – mondta Daniella, és megfogta Jim kezét. Ez egy kis nyugalmat lopott a fiú szívébe, de továbbra is egy dolgon járt az esze: mit akar itt James?

-Tehát akkor minden rendben köztetek – mondta James.

-Ahogy mondod – válaszolta a lány.

-Biztos vagy benne? Szerintem ez a fiú nem érdemel meg téged – Jim arca komorabb lett. – Jöjj velem. Én meg tudok adni mindent, amire vágytál eddigi életed során.

-Én is meg tudom neki adni, amire vágyik – mondta Jim határozottan, és közelebb húzta magához Daniellát.

-Ugyan már nézz magadra. Fogadjunk, hogy az iskolában mindenki lenézett. Olyanokat mondtak rád, hogy selejt, szellemileg visszamaradott és még sorolhatnám. A lányok, pedig átnéztek rajtad.

Jim kicsit megrettent. James ráhibázott, tényleg sokat csúfolták gyerekkorában és a szebbik nem képviselői is sokáig tudomást sem vettek róla. A gondolatai összekuszálódtak, most vajon mi lesz. Talán Jamesnek igaza van, és tényleg nem érdemli meg Daniellát. A kételyei elhatalmasodtak. A félelemtől remegett a lába. Tudta, hogy csak egy módon tudja megtartani a lányt.

-Igazad van. De most olyat teszek, amit már rég meg kellett volna tennem.

-Igen, és mi az? Annyi év után kiállsz, és megküzdesz a szerelmedért?

-Jobbat – mondta Jim és belenyúlt a zsebébe. Miután megtalálta a Daniellának szánt meglepetést, letérdelt. Daniella tekintetét Jimre szegezte. – Hozzám jössz feleségül?

A lány elmosolyodott. Látszott rajta, hogy szíve megtelt boldogsággal.

-Igen.

ÁÁÁÁÁHHH – mondta James. Tudta, hogy itt vesztett. Sarkon fordult és visszaindult az erdőbe. Léptei nehezek voltak. Úgy ment, mint egy katona, aki súlyos sebet szerzett a csatamezőn.

Daniella megcsókolta, majd átölelte Jimet. A fiú tekintete még mindig Jamesre szegeződött.

-Takarodj vissza a homályba! – mondta határozott hangon.

James még egy darabig ment, majd teljesen eltűnt a fák között. Ezután a nap újra kisütött, a fák újra zöldek lettek és a madarak is énekelni kezdtek.

Jim és Daniella visszaindultak a piknikes kosárhoz. Boldog volt, mert végre összekötheti az életét valakivel, akit szeret. Leültek és befejezték a pikniket.

 

5.

 

Jim leült a földre, majd belenyúlt a kosárba és egy szendvicset vett elő. Miután levette róla a szalvétát, arra készült, hogy beleharapjon, mikor egy erős, férfikéz érintette meg a vállát.

Jim felemelte a fejét. Tekintetét a férfira vetette, aki éppen megszólította barátját.

-Jim, gyere! Ha így halad elkésünk, és nélkülünk kezdik el.

-Menjünk – Jim felállt és megigazított a ruháját. Már nem a laza pólóban és nadrágban volt, hanem fekete szmokingban. Nem tudta, hogy-hogy történt, de hirtelen eszébe jutott, hogy miről késnek el. Ma van az esküvője.

-Hogyan is felejthettem el? – gondolta magában. Az elmúlt egy évben minden percben erre a napra készült, és mikor eljön, elfelejtette. Furcsa volt, mert még egy perce Daniellával piknikezett a Nyugalomvölgyében. Legalábbis egy halovány emlék ezt éreztette vele.

A templom alig félpercnyire volt tőlük, mégis rohamléptekben közeledtek az épület felé. Jim és a férfi beléptek a templomba, és az oltárhoz siettek.

A templom, belső kialakítása eltért a szokványostól. Rengeteg ablak volt a falakon, melyeken rengeteg fény áramlott be, de mégis rengeteg reflektorra volt szükség, hogy mindenki lássa az eseményt. A falak szürkék voltak, semmilyen festmény nem volt rajtuk. Se ikonok, se más szent képek. A padok is sötét színűek voltak. Egyedül csak az ablakok, és a vendégek voltak színesek.

Eltelt pár perc, és megszólalt az orgona. Daniella belépett a terembe, ahol minden egy csapásra kivilágosodott. A szürke falakat, színek váltották fel. A fények elhalványultak, a falakon rengeteg kép lett hirtelen. A madarak éneke is, kristály tisztán hallatszott a templom falain belül is.

Daniella közeledett az oltárhoz. Jim leendő feleségére pillantott, akit még ilyen gyönyörűnek még sohasem látott. A menyasszonyi ruhája hófehér volt, vékony vállpántokkal, melyekre virágok voltak felvarrva. A fátyol is hasonló stílusban készült.

Daniella megérkezett az oltárhoz. Jim a lány arcára pillantott és látta rajta azt az örömöt, mely a saját szívét is átjárta.

-Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk e két ember házasságának – mondta a pap és végignézett a templomon. – Ha valaki tud olyat, amiért e két ember nem egyesülhet a házasság szentségében, most szóljon, vagy hallgasson örökké.

A templomban néma csend honolt. Mintha egy ember sem ült volna a padokon.

-Rendben. Jim kívánsz mondani valamit?

-Igen – Jim Daniella felé fordult. – Csak annyit, hogy úgy vártam rád, míg bántott a magány, mint kis diák, egy játszótárs után. S, hogy itt vagy már, itt a szerelem, te hoztad el nekem.

Daniella elmosolyodott. Látszott rajta, hogy meghatódott a szívből jövő vallomástól.

-Daniella! Elfogadod ezt a férfit hites férjedül?

-Igen.

-Jim! Te elfogadod ez a nőt hites feleségedül?

-IGEN.

Miután Jim kimondta az igent, hangos dobszótól zengett a templom. Jim felismerte ezt a hangot. Gyorsan körbenézett a templomban. Szeme a zajforrását kereste, de nem látta sehol. A templomkapuban észrevett egy különös árnyékra. A következő pillanatban, az ajtóban megjelent a Doboló ember. A férfi semmit sem változott az óta, mióta legutóbb találkoztak. Ugyanaz a vörös, sörény formájú haja volt és ugyanazt a szoknyát hordta. Az egyedüli dolog, ami más volt, az a nyakában lévő bőrszíjon csüngő medál. Egy csontból kifaragott emberpár volt, akik egy kisbabát tartottak a kezükben.

-Emlékezz – mondta a Doboló ember. – Ne térj le az útról – majd sarkon fordult és elment a templomtól. Ezután a templom kapuja bezáródott.

-Jim! Jim!! Jim!!!

-Igen? Mi a baj?

-Jól vagy?

-Igen. Miért? 

-Úgy bámultad a kapukat, mintha egy kísértetet láttál volna.

-Talán valami olyasmi. Bocsánat. Folytathatja atyám.

-Értettem – mondta a pap olyan katonás hangnemben. - Kérlek titeket, húzzátok egymás ujjaira a gyűrűket.

Jim fogja a gyönyörű aranygyűrűt és felhúzza azt választottja kezére.

-Ezennel férj és feleség vagytok. Amit az úr egybekötött ember szét ne válassza. Megcsókolhatod a menyasszonyt.

Jim felemeli a fátylat, és megcsókolja a feleségét. Különös érzés volt. Mintha egy hatalmas plüss darabot csókolt volna és nem egy élő embert.

Újra megszólalt az orgona. A násznép fölállt és hatalmas tapssal köszöntötte az ifjú párt. Jim és Daniella elindultak a templom kapuja felé. A tömeg rizs záport zúdított az újdonsült házasokra. A templomkapuk szélesre tárultak és mindenki kiment rajta.

A kapu bezárult mögöttük. Jim az asztalfőnél találta magát, kezében egy pohár vörösbort tartott. Daniella mellette ült, mellettük, pedig a násznép foglalt helyet. Az asztal másik végén egy ember állt, kezében szintén egy pohár bor.

-Emelem poharam az ifjú párra. Kívánok nekik hosszú, eredményes, boldog életet – mondta a férfi, majd belekortyolt a poharába. 

-Köszönjük – mondta Jim. Legbelül azonban egy különös kérdés foglalkoztatta: hogy kerültünk ide ilyen gyorsan? Az előbb még a templomban voltunk.- De nem érdekelték a válaszok. Boldog volt, mert minden tökéletes volt. Végre elérte azt, amire mindig is vágyott.

 

6.

 

Jim a sötétben mászkált. Kiment az előszobába és bement a fürdőszobába. Leült a WC csészére, majd pár perc múlva felállt, lehúzta a toalettet, majd kiment a fürdőből és elindult visszafelé a sötét folyosón.

Jim felébredt. Egy fehér folyosón találta magát, melynek egyik felét beragyogta a lámpák fénye, a másik fele a sötétségbe nyúlt. Egy széken ült. Nem tudta, hogy került oda. Azt sem tudta, hogy hol van. A folyosón kívül nem volt senki rajta kívül. Több ajtó is volt a folyosón, de egyik mögül sem szűrődött ki hang. Az ajtók mellett székek álltak, olyanok, amiken Jim ült.

Egyszer csak kinyílt egy ajtó. Az ajtó a folyosó végén volt, mely fényben úszott. Két oldalra nyíló volt, rajtuk egy-egy ablak. Egy fehér ruhás nő lépett ki rajta. A nőnek fekete haja volt, úgy százhetven centiméter magas ehetett.

A nő közelebb lépett Jimhez.

-Jól van uram?

-Igen. Minden rendben.

-Csak szólni szerettem volna, hogy minden rendben. A felesége jól viseli a fájdalmakat. Hamarosan vége mindennek – mondta a nő és visszament az ajtón.

Jim felemelte a fejét. Egy táblára lett figyelmes, ami eddig nem volt ott. Egy fekete tábla volt, vékony, arany szegéllyel, rajta egy aranyszínű betűkkel írt felirat volt, mely ez volt: Szülőszoba.

Jim felállt és odalépett az ajtóhoz, hogy benézzen az ablakokon. Az ajtó túloldalán nem volt más, csak a végeláthatatlan űr. Úgyis mondhatnánk, hogy SEMMI.

Jim értetlenül állt a dolgok előtt. Talán letakarták az ablakokat, hogy ne zavarják a kíváncsi tekintetek a szülést.

Ekkor egy hatalmas csattanás ütötte meg Jim fülét. Mintha valaki két hatalmas fémkonténert ütöttek volna össze. A hang a folyosó sötét végéről jött. Jim megfordult. Ekkor egy száznyolcvan centiméter magas férfi tűnt elő a semmiből. Narancssárga ruhát viselt, rajta egy szintén narancssárga, fényvisszaverős mellény volt. Kezein két barna kesztyű volt. Léptei céltudatosak voltak. A férfi egyenesen a legközelebbi szemetes felé ment, ami az egyik ajtó mellett állt. A férfi leemelte a krómrétegű fedelet, kiemelte a szemeteszsákot, sarkon fordult és visszament a homályba.

Miután a férfi eltűnt egy autó hangja hallatszott, ami éppen indulni készült.

Jim újra az ablak felé fordult. Ekkor már egy szülőszobát látott. Az orvos éppen akkor segítette a világra az újszülöttet. A teremben néma csönd honolt.

A nővér odalépett az orvoshoz, és elvette tőle az újszülöttet, hogy letisztogassa és betakargassa.

A nővér hamarosan ellépett az asztaltól és elindult az ajtó felé, kezében a kisbabával. Jim hátrébb lépett az ajtótól, hogy a nővér ki tudjon jönni. Az ajtó kitárult, és a nővér kijött a folyosóra.

-Szeretnék bemutatni valakit – mondta a nővér és átadta a gyermeket az apjának.

Jim megfogta a gyereket, de valami nem volt jó. Lelkét nem melegség és szeretet, sokkal inkább a kétely és az aggodalom járta át. Bár látta a csecsemőt a karjaiban, olyan érzés volt, mintha nem tartana a kezében. Nem értette, hogy miért és ez nagyon zavarta. Azt hitte, ha egyszer gyermeke lesz, az lesz élete egyik legboldogabb napja. De nem így lett.

A nővér elvette a gyermeket és visszavitte a kórterembe. Jim sarkon fordult és elindult a lépcső felé, ami pont a sötétség és a világosság határán volt.

 

 

7.

 

Jim szívét még mindig nyomasztották az események. Miért nem érezte a kisbaba súlyát? Ki lehetett az-az ember, aki elvitte a szemetet? És hova tűnt? Ezek a kérdések gyötörték.

Jim befordult a sarkon és elindult lefelé a lépcsőn. A lépcső alján a kijárat volt, mely az utcára vezetett. Jim kiment az ajtón, de nem az utcára jutott.

Jim a nappaliban találta magát. A házukban volt, ahol Daniellával és a gyermekükkel éltek Bárhol városban. A nappaliban állt a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa, az étkezőasztalon ott állt az adventi koszorú, a kandallóban égett a tűz. Jim az ablakhoz lépett és kitekintett rajta. Szép nagy pelyhekbe esett a hó, mely betakarta az utcát. A szomszéd gyerekek egymást húzták a szánkón, hóembert építettek, hógolyóztak.

Jim végignézett magán. Már nem a bőrkabátja volt rajta, hanem egy karácsonyi pulóver, amit még pár éve kapott az anyjától. A szobában volt egy tükör is, közvetlenül az ajtó mellett. Jim végignézett magán. Ősz hajszálai megszaporodtak. Szinte alig volt már barna hajszála. Szakálla is megnőtt és megőszült. Úgy negyven év körül járhatott.

Miközben Jim tovább bámult kifelé az ablakon, halk léptek ütötték meg a fejét. Megfordult és tekintetét az ajtóra szegezte. A léptek egyre hangosabbak voltak. Hamarosan megjelent az ajtóban két gyerek. Mind a ketten tíz évesek lehettek. A jobb oldali gyerek ugyanolyan pulóvert viselt, mint Jim.

-Apa! Kimehetünk játszani?

-Persze – mondta mosolyogva. – Menjetek csak. Öltözz fel melegen, hideg van kint.

-Oké – a két gyerek felszaladt az emeleten.

Jim szíve ekkor megtelt melegséggel és szeretettel. Egy pillanat előtt tovaszállt minden gondja és bánata. Közelebb lépett az asztalhoz, hogy meggyújtsa a négy adventi gyertyát.

Mikor az utolsó gyertyát is meggyújtotta, megpillant egy könyvet, mely a tálaló szekrényen hevert.

Jim kezébe vette a könyvet, és nézegetni kezdte. A borító egyszerű, fekete bőrkötésű könyv volt. Nem volt rajta semmi kép vagy ábra, csak egy felirat: ÁLMOSKÖNYV.

Jim kinyitotta a könyvet, és lapozgatni kezdte. Az első oldal üres volt. Jim lapozott, de a következő oldal is üres volt. A következő is és az azután következő is.

Jim lapozott még egy párat. Úgy a negyvenedik oldal körül járhatott, mikor megpillantott egy, egy soros szöveget.

 

„Álmoskönyv-(et olvasni): örömteljes híreket hallasz.”

 

Jim gyorsan tovább lapozott. Pár oldallal odébb talált egy újabb kis szöveget.

 

„Dobszó: jó hír.”

 

Úgy a kétszázadik oldal után járhatott, mikor megpillantott egy újabb kis szöveget.

 

„Nő: általában baj, ramazuri. Idegen nő, ha csinos és vonzó, nőknél elégedetlenség, férfiaknál a közeli megszerelmesedés jele...”

 

Jim kíváncsiságból tovább forgatta a könyvet. Már majdnem a végére ért, mikor megpillantott egy újabb apró szöveget, mely a könyv utolsó oldalának alján volt.

 

„Vonat: elkerülhetetlen dolog. Vonaton utazni: érdeklődést mutatni nem technikai dolgok iránt.”

 

Jim becsukta a könyvet. Kíváncsi volt, hogy mi van a hátsó borítóján. A fekete bőrkötésbe, fehér betűkkel a következő felirat állt:

 

„Álom: játék, mint az élet... Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.”

 

Jim különös érdeklődéssel tartotta kezében a könyvet. Látott már Álmoskönyvet, de azok tele voltak írva, nem csak pár sor volt bennük százoldalanként. Nem tartotta valószínűnek, hogy nyomdahiba, mert akkor az oldalak fejjel lefelé lennének, vagy a betűk lennének felcserélve.

Ebben a percben Daniella megjelent az ajtóban. Hagyományos otthoni ruha volt rajt, melyet egy fehér kötény takart el.

-Csak szólni akartam, hogy hamarosan kész a vacsora.

-Remek – mondta és letette a könyvet oda, ahonnan elvette. – Kell egy kis segítség?

-Salátát kellene csinálni.

-Rendben, máris megyek.

Jim kiment a konyhába.

 

8.

 

A lap már lemenőben volt. Jim bement a nappaliba és körülnézett. A szoba már nem olyan volt, mint régen. A bútorok elvesztették fényüket, a függöny beszürkült, a tárgyak tönkrementek.

Jim az ajtó mellett lévő tükör elé lépett. A látvány teljesen más volt, mint legutóbb. Haja és szakálla teljesen megőszült, arcát, pedig ráncok szántották. A látása és a hallása sem volt már a régi. Orrán szemüveg, fülén hallókészülék foglalt helyet. Az ember a tükörben teljesen ismeretlen volt számára. Úgy érezte, mintha az egész élete pár óra alatt zajlott volna le. Majd ellépett a tükörtől és a kanapéval szemben lévő szekrényhez lépett.

A szekrényen csupa régi fotó állt, mely életének fontosabb pillanatait örökítették meg. Az első képen az a pillanat látszott, mikor Daniella és ő az első közös kirándulásukat tették. A következő arról a napról emlékezett meg, mikor Jim és Daniella örökhűséget esküdtek egymásnak. A többi kép a gyermekük születéséről, az első születésnapról, a ballagásról és még számos emlékezetes pillanatról árulkodott.

Hamarosan Jim elérkezett az utolsó képhez. A keret, a többihez képes tiszta és fényes volt, a kép még sértetlen. Látszott rajta, hogy nem rég készülhetett. A kép Jim és Daniella utolsó közös napjukat örökítette meg.

A fotó szereplői, bár megöregedtek, de látszott rajtuk, hogy boldogok voltak egymással az utolsó percig. Mindent elértek együtt, amire vágytak. Remek munkát, szerető hitvest, egy szép családot és rengeteg szeretetet.

Jim szívét különös érzés fogta el. Szomorú volt, de annyira, amennyire még addig soha. Érezte, hogy meleg volt, de ő mégis fázott. Hideg szellő volt érezhető a szobában, pedig minden ablak zárva volt.

Jim kiment a házból és megállt a verandán. Tekintete a lemenő napot kémlelte. Miközben a nap közeledett a horizont felé, Jim visszatekintett életének legemlékezetesebb pillanataira. Rengeteg olyan volt, amiről nem készülhetett fénykép. Olyanokra, melyek bár jelentéktelenek voltak, de mégis kellemes érzéseket keltett az ember szívében.

Ekkor Jim felemelte a kezét és az órájára pillantott. A mutatók hat óra negyvenöt percet mutatott. A nap fele már lebukott a horizont alá. A levegő is hidegebb lett. Az égbolton megjelentek az éjszaka első csillagai. Érezte, hogy közel az idő.

Jim megfordult és bement a házba. Kiment a konyhába s egy poharat vett elő, amit megtöltött vízzel. Miután kiitta a poharat, betette a mosogatóba és felment az emeletre a hálószobába.

A hálószoba ugyanúgy volt, mintha még mindig ketten laktak volna a házban. Az ágy szépen megágyazva mind a két oldalon.

Jim lefeküdt az ágyba. Gondolatai Daniella körül jártak. Lelki szemei előtt látta bájos arcát, ami soha sem volt szomorú, hanem mindig mosoly ült rajta.

Ekkor egy újabb hang hallatszott. Hangos ketyegés ütötte meg Jim fülét. Már rég nem hallott ilyen hangot. A ketyegés egyre hangosabb lett. Tudta, hogy eljött az idő.

-5, 4, 3, 2, 1... – megcsörrent az ébresztőóra.

 

9.

 

Jim felriadt. Hirtelen nem tudta hol van. A körülötte lévő környezet teljesen ismeretlen volt számára.

Eltelt egy perc.

A szobájában volt. Akkor ébredt fel. Az óra még mindig veszettül csörgött. Jim kinyújtotta a kezét és lenyomta az órát, ami megcsúszott és leesett a földre. Az óra maga előtt tolt egy barna színű könyvet, ami szintén a földre zuhant.

Jim maga mellé nézett, de nem látott mást csak az üres ágyat. A szobájában lévő bútorokon nem voltak fotók, se más emlékek melyeket Daniellával töltött éveire utaltak volna. A következő pillanatban megpillantotta a tükröt, ami a szoba bal sarkában állt. A haj barna volt, arca sima és borotvált. Huszonhárom éves volt.

Jim ekkor rájött, hogy az egész csak egy álom volt, melynek ködfátyolát darabokra tépte a kegyetlen valóság. Újra egyedül volt és ettől elszomorodott. Szemei könnyben úsztak. Az egyedül töltött évek mély nyomokat hagytak Jim szívében. Nem akart mást, csak annyit, hogy ne legyen egyedül.

Jim erőt vett magán. Sajnos, már nem először. Felkelt az ágyról, hogy fölvegye a lehullott könyvet. A kötet kinyitva hevert, könyvjelzője az első oldalra volt berakva. Felemelte a vastag könyvet, megigazította a könyvjelzőt, majd becsukta a kötetet. Mikor Jim megpillantotta a regény címét, nagyon meglepődött.

-Charles Dickens: Karácsonyi ének – mondta, majd elolvasta az első sort. – „Marley meghalt, hogy evvel kezdjem...” – Jimnek eszébe jutott, hogy olvasta már-e szavakat valahol. Pár pillanattal később beugrott neki, ezt próbálta elolvasni, mielőtt elaludt, de az első sor után el is aludt.

Jim letette a könyvet az éjjeli szekrényre, majd kiment a konyhába. Elővette kedvenc bögréjét, majd kávéval töltötte meg azt. A gőzölgő kávé illata kellemes meleg érzéssel töltötte le. Felállt, majd átment a nappaliba, amiből nyílt a hálószoba és a fürdő. Odalépett az ablakhoz és kinézett az utcára.

Az utca kihalt volt. A parkolók majdnem üresek voltak. Az emberek nagy része is már dolgozni ment. Csak az üres kukák voltak az utcán, semmi más.

-Látom a kukások most is pontos volt – ekkor eszébe jutott az ember, aki a semmiből tűnt elő és elvitte a szemeteszsákot a folyosóról.

Jim belekortyolt a kávéjába, majd visszaindult a konyhába. Menet közben, szeme megakadt a dohányzóasztalon, lévő mobiltelefonon, melynek képernyőjén egy felirat volt olvasható.

Jim felemelte a telefont.

-„2 nem fogadott hívás”.

Jim az órára pillantott. A mutatók hét óra harminc percet mutattak.

-Basszus! Elkések! – betette a bögréjét a mosogatóba és beszaladt a fürdőszobába, hogy elkészüljön.

Megmosakodott, magára öntötte fekete öltönyét, kezébe fogta az aktatáskáját és kilépett a lakásból.

Éppen az ajtót akarta bezárni, mikor az egyik szomszéd odalépett hozzá.

-Jó reggelt Jim!

-Jó reggelt szomszéd!

-Csak elnézést szeretnék kérni az éjszakai hangoskodásért. Több lakó haragját magára vontam az éjjel, ezért most szeretnék mindenkitől elnézést kérni.

-Semmi baj. Engem nem zavart. Elnézést de sietnem kell.

-Rendben. Viszlát.

 

* * *

 

Dél volt. Jim a számítógépe előtt ült, és a jelentéseket olvasgatta. Már három éve dolgozott a PH számítástechnikai cégnél. Az első naptól kezdve kötelességtudó és szorgalmas volt. Többször elnyerte az év dolgozója címet.

Egy fekete öltönyt viselő kopasz, fekete bőrű férfi lépett Jim asztalához.

-Mr. Anderson! – szólalt meg a férfi.

-Igen!

-Gordon igazgató várja az irodájában.

-Máris megyek. Köszönöm – Jim bezárta az éppen futó programot, majd felállt és elindult a lift felé.

Jimet még sohasem hivatták az igazgatóhoz. Nem tudta hirtelen eldönteni, hogy mit is gondoljon. Vajon valamit rosszul csinált. Nem tudta.

A lift felért a legfelső emeletre. A hatalmas kör alapú, fehér falú emeleten nem volt más, csak egy bőrkanapé, pár szobanövény, és egy íróasztal, ahol az igazgató titkárnője ült.

Jim közelebb lépett az asztalhoz.

-James Anderson vagyok. Az igazgató úr hivatott.

-Fáradjon be!

Jim kopogtatott a hatalmas fehér ajtón.

-Jöjjön be – Jim benyitott az irodába.

Az iroda egy hetven négyzetméteres szoba volt. A falak mentén hatalmas könyvespolcok álltak, tele könyvekkel. A padlón hatalmas szőnyeg hevert, mely olyan puha volt, hogy cipővel vétek volt rálépni. Az ajtóval szemben volt az íróasztal, melynek másik oldalán ült az igazgató és éppen a monitort bámulta. Az asztal mögött lévő falon egy hatalmas ablak volt, melyből be lehetett látni a város nyugati részét.

-Üdvözlöm Mr. Anderson! – mondta az igazgató és kezet nyújtott Jim felé.

-Jó napot uram! – Jim is kezét nyújtotta a férfi felé.

-Jól van, Mr. Anderson?

-Igen uram, köszönöm. Ön jól van?

-Kiválóan – mondta a férfi.

Az igazgató az ötvenes éveinek elején járt. Háta mögött több évtizedes tapasztalat volt, hogyan kell egy nagyvállalatot vezetni. Két gyermek apja volt, akik két-két unokával ajándékozták meg őt és feleségét.

-Tudja, hogy miért hivattam ide?

-Nem tudom uram, de bevallom kíváncsivá tett.

-Tudja, hogy nem olyan rég tragikus körülmények között elhunyt az ön osztályának vezetője, George Taylor.

-Igen uram, hallottam róla. Sajnálattal vettem tudomásul, mert nagyon jó barátom volt.

-Nincs is rosszabb, mint amikor az ember elveszít egy barátot. De térjünk a lényegre. Nem olyan rég összegyűltek a részlegvezetők, hogy kijelöljék Mr. Taylor utódját. Magára esett a választás.

-Elvállalja?

-Igen uram.

-Jó. Ettől a perctől kezdve maga a Szoftverfejlesztési részleg vezetője. Gratulálok Mr. Anderson.

-Köszönöm uram.

-Hétfőn találkozunk. Kellemes hétvégét.

-Köszönöm uram. Viszlát.

Jim kiment az irodából és elindult hazafelé.

Jim kilépett az épületből és mélyen beleszippantott a levegőbe. Ekkor kellemes érzés járta át a lelkét. Lassan elindult a buszmegálló felé.

Már vagy öt perce volt úton a megálló felé. Belenyúlt a zsebébe és elővette a mobilját. Örült az előléptetésének és szerette volna valakivel megosztani. De nem tudta, hogy kit hívjon föl. A szülein kívül csak a kollégái voltak, akik már mind tudták, hogy mi történt. Tudta, hogy nem venné ki túl jól magát, ha azzal dicsekedne, hogy kinevezték osztályvezetőnek, mikor a többi munkatársa is erre a pozícióra vágyott, ezért visszacsúsztatta a mobilját a zsebébe. Ebben a percben újra egyedül érezte magát. Nem volt kedve hazamenni, hiszen csak az üres lakás várta. Ezért úgy döntött még sétál egy kicsit, addig is telik az idő.

Két utcasarokkal odébb megállt egy újságosnál és megvette kedvenc havi lapját, a Digitális Videó Diszket. Éppen átadta a pénzt, mikor egy női hang üti meg a fülét.

-ÁÁ! Te idióta! – kiáltotta a nő, és a földre nézett. 

Jim félszemmel látta, hogy mi történt. Egy fiatal srác sietett valahová és nekiütközött a nőnek, aki éppen egy mappát tartott a kezében. Mikor összeütköztek a mappa kicsúszott a nő kezéből és a papírok a földre hullottak.

A nő leguggolt és elkezdte összeszedni az iratokat.

A szél egy kisebb, pár lapból álló füzetet Jim lábához fújt. Jim fölvette és odalépett a nőhöz.

-Elnézést hölgyem, ezt elveszítette – a nő felemelte a fejét és Jim szemébe nézett.

Jim felismerte ezt az arcot. Barna, vállig érő haj, barna szem. Hirtelen ezekre a jelekre figyelt fel Jim. Hirtelen feleszmélt. Ő volt az a lány, akit álmában látott.

-Köszönöm – mondta a lány és elmosolyodott.

-Nincs mit – Jim arcán látszott a meglepettség.

-Valami baj van? – kérdezte kíváncsian a nő. Kicsit sápadt.

-Semmi baj jól vagyok, csak... – Jimnek elakadt a szava.

-Nem találkoztunk mi már valahol?

-Talán álmunkban – mondta és elmosolyodott. - Nem akarok tolakodónak tűnni, de meghívhatom egy kávéra? Persze, csak ha ráér.

-Nem sietek sehová. Elfogadom a meghívást – a nő arcán is megjelent a mosoly.

-Jim vagyok.

-Daniella – mondta, és a kezét nyújtotta.

-Örvendek. Erre, tessék – Jim és Daniella elindultak a legközelebbi kávézó felé.

Miközben tovább mentek, Jim megpillantott egy, az utcán ülő férfit, aki egy dobot tartott a lába között, és egy kalap volt előtte. Ekkor Jimnek eszébe jutottak a Doboló ember szavai: „Ne térj le az útról”.

-Egy pillanat – mondta és odalépett a férfi elé. Belenyúlt a tárcájába, kivett egy tíz euróst és beledobta a férfi kalapjába.

Miután ellépett a férfitól, belekarolt Daniellába és bementek a sarkon lévő kávéházba.

 

(Vége)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.