Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A nap mikor a történelem új fordulatot vett…

 

 

 

5: 30 perc: Nyitás (Nyitány)

 

 

 

Egy férfi járta a sötét utcákat. A nap sugarai még nem simogatták a budai hegygerinceket ez idő tájt.  A férfi fekete kabátja, és kalapja csurom vizes volt az egész éjjel zuhogó eső miatt. Nem lesz ebből ma napsütés – gondolta magában a negyvenes éveiben járó férfi. – Még egy esős nap. Ugyanúgy, mint a tegnapi és az azelőtti, sőt az azutáni is.

 

A férfi tovább ballagott a macskaköves V. kerületi utcákon. Keskeny utcák labirintusán a férfi rutinos léptekkel haladt előre. Az épp arra tévelygő csámborgó is láthatta, hogy rég bejárt ösvényen haladt.

 

Befordult egy sarkon és már meg is érkezett úti céljához: egy belvárosi kávéházhoz. Zsebébe nyúlt, kulcsot vett elő. A nagy karikán lévő tucat kulcs keresése ilyen hisztérikus időjárásban minden embert kiborítana, de a férfi higgadtan, nyugodtan hajtotta tovább a kulcsokat, mint ahogy más egy könyvben lapoz a következő fejezethez.

 

És az eső csak esett és esett. Szomorúak lehetnek az égiek – gondolta magában. Talán igaza is volt. Szomorú nap volt az időjárás szempontjából. Sok kósza hír terjengett az udvarból, mely ide a magyar fővárosban is kisebb nyugtalanságot eredményezett. A két napja kitört forradalom híre hamar elérte a Hazát. A forradalom, mely egy hónapja tört ki Párizsban talán előjele egy nagyobb dolognak, melynek senki sem tudja mi lesz a vége…

 

A kulcs elfordult a zárban, s a zár nyelve becsúszott a helyére. Az ajtó szélesre tárult, s a férfi belépett. Kabátját megrázta, hogy lefolyjon róla az esővíz, majd felhelyezte az ajtó mellett álló egyik szobainasra.

 

A kávéház egy klasszikus éveket idézte. A falak alja sötét, míg a felső része világos színben pompázott. A falakon barokk keretben lévő festmények díszelegtek, melyek csendéleteket, caravellákat, hétköznapi pillanatokat ábrázoltak. A falak mentén gyönyörű, fából készült asztalok álltak, mellettük, a hozzájuk tartozó székek álltak. Az asztalokon ezüstszínű cukortartók és szalvétatartók álltak. A terasz ajtó előtti komódon régi, újságtartók hevertek, bennük a tegnapi lapok megmaradt oldalai, melyeket nem vittek el a vendégek.

 

A férfi a pult felé indult, hogy átnézze a tegnapi nagy eseményeit, melyet váltótársa hagyott maga után. A mosogató üres volt, a kávés csészék is katonás rendben álltak a kávégép mellett, a poharak pedig, mint a kristályok, úgy csillogtak a szolid megvilágításban.

 

Látom megérte felvenni ezt a lányt. Én is tisztán tartom a dolgokat, de szemmel látható a különbség – gondolta, miközben magára öltötte fehér ingjét, megkötötte csokornyakkendőjét. Miután felvette fekete mellényét, s megigazította ős tincsekkel tarkított haját, az ajtóhoz lépett, hogy átvegye az éppen érkező fiatalembertől a friss újságokat.

 

-Jó reggelt Feri bácsi – mondta fiú.

 

-Mondtam már, hogy felejtsd már el ezt a „Feri bácsit”.

 

-Tiszteletlenség lenne önnel szemben.

 

-Lehet, de a tiszteletet meg lehet adni tegezve és magázva is.

 

-Igaza van. Parancsoljon, itt a mai termés – mondta és átadta a köteget.

 

-Na nézzük: Életképek, Hírlap, Budapesti Híradó, Pesti Divat stb. Jó. Köszönöm fiam – mondta, és a kezébe helyezett némi aprópénzt, hogy a fiú azt szíve hölgyére költhesse, akit itt ismert meg tavaly ilyenkor. Olyan kis aranyosak voltak. Feri bácsi remélte beváltják egymás reményeit.

 

Az utolsó újság is a tartóba került, az esernyőskosár a helyén, a kávéfőző bekapcsolva, cukrok feltöltve, a fűtés bekapcsolva. Akkor nyitás.

 

 

 

7: 00 Egy kis csoport várakozik a társaira

 

 

 

Az ég már világosodni kezdett, mikor a kávéház ajtaja kinyílt, s egy fiatal férfi lépett be rajta. Körbenézett a kivilágított üzlethelységben, ahol csak néhányan foglaltak helyet. Egy ember pultnál ült, s épp a reggeli kávéját fogyasztotta. A mellette lévő széken helyet foglaló táska árulkodott arról, hogy épp a hivatalba, vagy a bíróságra igyekszik. Egy másik pár az ajtóhoz közeli asztalok egyikénél ült, iszogatták a meleg teájukat, és csak nézték, ahogy az eső végigcsordogál az ablakon. A vízfüggöny eme oldalán egy kisebb társaság foglalt helyet a fal mellett álló nagyobb asztalok egyikénél. Összesen négyen ültek az asztalnál. Mindegyikük a húszas éveiben járt, de lassan közeledtek a harmadik x-hez.

 

Az asztal legszélén ülő férfi egy Herendi csészét szorongatott a kezében. Arca sima volt, és fiatal. Kortársai nem hitték el, hogy annyi idős, mint amennyinek vallja magát. Inkább látszott egy ifjú sihedernek, sem mint érett férfinek. Fekete haját jobbra fésülve horda, melynek hossza nem érte el elegáns felöltőjének gallérját.

 

A mellette ülő férfi kissé más volt. Arca neki is az ifjú kor hajnalát idézte annak, aki tekintetét rá vetette, de koráról rövid szakálla és finoman nyírt bajusza is árulkodott. Fehér inge, melyet nyakkendővel és hasonlóan drága felöltővel hordott, nemesi származásra utalt az emberek számára.

 

A következő illető egy szikár kiállású férfi volt. Arcát vastag körszakáll borította, haját ő is jobbra fésülve hordta, melynek választéka, majdnem jobb halántékánál állapodott meg. Szemének sarkában már megjelentek az évek, okozta sebek, de tekintete mégis szilárd jellemről, és bölcsességről árulkodtak.

 

Az utolsó férfi, aki szintén Herendi csészét tartott a kezében, kitűnt a többiek közül. Haját teljesen hátrafésülve hordta, melyet minden reggel kéz meleg vízzel nedvesített meg. Arca teljesen sima volt, még egy pihe sem volt rajta. Viselete, bár divatos volt, mégsem volt oly előkelő, mint társaié. De eme eltérések ellenére sem lógott ki a sorból.

 

Az asztaltársaság tekintete a belépő férfi szegeződött. Ismerős volt számukra a göndör haj, a kissé bozontos, mégis rendezett, rövid körszakáll. A fiatalember is hasonlóan elegáns ruhát viselt, mint az asztalnál valamennyien.

 

-Szia Kálmán! – mondta az egyik férfi. - Azt hittük már nem is jössz.

 

-Ne viccelj Albert, mondtam, hogy hét órára itt vagyok.

 

-De már negyed nyolc van.

 

-Hagyd már Józsi. Biztos hosszú éjszakája volt – mondta az asztal bal szélén ülő férfi.

 

-Igen Palikám, eltaláltad. Egy gyönyörű hölggyel töltöttem az éjszakát.

 

-Valami bártündér ugye? – kérdezte József, aki Pál mellett foglalt helyet.

 

-Úgy ismersz?

 

-Igen.

 

-Igazad van – Kálmán elnevette magát. A következőpillanatban már az egész asztaltársaság csatlakozott hozzá. Tudták, hogy Kálmán a nagy mellű, szőke cicababákra bukik, akik könnyen kaphatók bizonyos dolgokra. Kálmán jól tudta, hogy hol lehet az ilyen nőket másodpercek alatt megtalálni. Abban viszont még inkább jártas volt, hogyan lehet az ilyen nőket könnyen ágyba vinni.

 

-Komolyra fordítva a szót – törte meg a nevetést a József és Albert között ülő férfi. – Sanyival beszéltél? Merre vannak?

 

-Nem tudom. Azt mondta, találkozik Mórral a Duna parti sétányon, és úgy jönnek ide. Azt hittem már itt vannak.

 

-Csak Sanyi lehet ilyen dilis, hogy ilyen időben a Duna partra beszéljen meg találkozót. 

 

-Tudod milyen romantikus alkat. Mindig valami csajt emleget, akit ott sikerült megfűznie valami verssel, valamikor szeptember végén.

 

-Na jól van, hagyjuk Ibolykát. Annyira nem nagy költő ő, hogy az örökkévalóság emlékezzen a kis romantikus szösszeneteire.

 

-Ismerd el, hogy azért van néhány jó ötlete.

 

-Igen, de a kiadók, akiknél próbálkozott nem tartják valami sokra az ő szerelmes rigmusait. Neked tetszik. Nekem is, és biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk szereti az írásait. De szerinted mennyi idő után csukná be valaki a kötetet, ha ilyen címeket olvas a tartalomjegyzékben: Az Én szerelmem…, Szemek, mindenható szemek, Szerelmem zúgó tenger…

 

-Pedig ezek szépek – jegyezte meg Albert.

 

-Igen, de ha megnézed az ezután jövő címeket: Élet. Halál! Nekem már mindegy!, A borhoz… Egyenes út a katarzishoz.

 

-Ki tudja. Talán még egyszer az emberek nagyra értékelik ezeket a verseket.

 

-Bízzunk benne.

 

Az ajtó újra kinyílt, s két bőrig ázott ember lépett be rajta. Az ernyőt, melyet kezükben tartottak kifordította a szél, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy kitépje a használhatatlan ernyőt a markolatból. Ruhájukból látszott, hogy ők azok, akikre az asztalnál még vártak. A jobb oldali férfi, elegáns, bordós-barna színű felöltőt viselt. A köznapi ember számára talán hercegnek tűnhetett, pedig csak egy ember volt, akivel az élet szerencsésen bánt. Arcát enyhe szakáll, és bajusz borította, haját ő is hátrafésülve hordta. A mellette álló férfi volt a legkitűnőbb a társaság tagjai közül. Huszonhat év körüli fiatalember volt, dús, fekete haja volt, mellyel látszólag nem tudott mit kezdeni, ezért megpróbálta hátra fésülni, de inkább olyan volt, mintha egy nagy fekete turbánt hordana a fején. Arcán vékony bajusz ékeskedett, mutatván az utat, mely az ifjútól, a tisztes öregig tart.

 

-Na végre, hogy itt vagytok – mondta az egyik.

 

-Bocs a késésért, de kicsit tovább tartott az út az eső miatt. Különben is Alajos, a tanítás még nem kezdődött el – mondta a bal oldali fiatalember.

 

-Ebben igazad van barátom. Kérlek, ne értsd félre, amit mondtam.

 

-Nem értem, tudom, hogy neked még reggel van.

 

Feri bácsi kilépett a pultból, és végigjárta az asztalokat. Lerámolta a koszos csészéket, poharakat, felszedte a neki hagyott borravalót, s elindult az újonnan érkezők irányába.

 

-Jó reggelt az uraknak! – mondta illedelmesen. – Óhajtanak valami lélekmelengetőt?

 

-Igen uram – mondta a fiatalember. – Szeretnék egy forró zöld teát. Mór, kérsz egy kávét?

 

-Igen Sanyi, kösz.

 

-Alajos, te kérsz valamit?

 

-Nem köszönöm.

 

-Akkor csak ennyi. Köszönöm uram.

 

Feri bácsi határozott léptekkel visszaindult a pultba.  Letette a fekete tálcát a pult szélére, majd bekapcsolta a kávédarálót. Egy porcelánkiöntőt fogott, s megtöltötte forró vízzel, hogy kihozza a teafű minden aromáját és íz világát. Közben a csésze szépen, lassan megtelt kávéval. A gőzölgő fekete egy kis ovális ezüsttálcára került. Mellette egy kis pohár víz, valamint egy kis süti.

 

Feri bácsi az asztalhoz lépett és letette a rendelt italokat. Közben füle a társalgás részleteit ismergette.

 

-Szóval – kezdte Sanyi. – ha végeztünk a kávéval, és többi sztorival, elindulunk és végigjárjuk az egyetemeket.

 

-Ezt, hogy tervezted? – kérdezte Kálmán.

 

-Odamegyünk, bemegyünk, és felolvassuk nekik ezt – Mór elővett egy darab papírt, és letette az asztalra. A társaság (Feri bácsit is beleértve, bár ő csak pár betűt látott) olvasni kezdte.

 

-Ez remek.

 

-Jobb lett, mint reméltem – jegyezte meg Alajos.

 

-Hol kezdjük?

 

-Először az orvosi egyetemeket járjuk végig. Onnan megyünk a mérnökökhöz és a jogászokhoz.

 

-Azt hiszem, nagy fába vágjuk a fejszénket – szólt közbe Pál.

 

-De ismerd el, hogy muszáj. Te is tudod mi történt a világban az elmúlt másfél hónapban?

 

-Igen tudom.

 

-Hidd el, hosszú távon ebből csak nyerhetünk. Nem akarom, hogy a fiaim ilyen világban nőjenek fel. Olyan világot szeretnék, ahol békében és gondtalanul élhetünk.

 

-Ezért megéri megpróbálni – Albert kiitta az utolsó kortyokat is a csészéből, és felállt. – Mire várunk még? Indulás.

 

A kis társaság rendezte a számlát, s elindult kifelé az ajtón. Feri bácsi az asztalhoz lépett, hogy lerámolja az ott hagyott csészéket.

 

Lázongó ifjúság… - gondolta magában, s csak bámulta a távolodó fiatalokat.

 

 

 

11:00 A két szerelmes, és az Apa meg a fia

 

 

 

A kávéházban ez idő tájt már pezsgett az élet. Az asztalok foglaltak voltak. Az idősebbek kezükben újsággal kortyolgatták az italukat, elegáns ruhákba bújt férfiak iszogatták a kávéikat két megbeszélés között, a már mentek is tovább.  Fiatal nők várták lovagjaikat abban a reményben, hogy ez a borús nap még lehet derűs.

 

Feri bácsi keze alatt égett a munka. Korát meghazudtoló gyorsasággal hangolta össze a teendőit. Mosogatott, süteményt szolgált fel, valamint egy tucat különböző kávét főzött egyszerre.

 

Miközben Feri bácsi szorgoskodott, az egyik sarokban álló asztalnál két fiatalt pillantott meg. Az újságkihordó fiatalember és szíve hölgye ültek ott. A lány rózsaszínű blúzt, és egy sötét, hosszú szoknyát viselt. Hosszú, szőke haját, összefogva hordta, így előtérbe került nemesi arcíve, s bájos mosolya. Kezében egy szál vörös rózsát tartott, melyet a fiútól kapott nem sokkal ezelőtt.

 

-Üdvözlöm az ifjúságot – köszöntötte Feri bácsi a fiatalokat, s letette eléjük a két gőzölgő forró csokit. – Egészségetekre.

 

-Köszönjük Feri bácsi – mondta a fiú, majd újra a lány felé fordult. Tekintete elveszett a lány gyönyörű, kék szemében. – Beszéltem a főszerkesztővel.

 

-És mit mondott – kérdezte kíváncsian a lány. Látta szíve választottja nagyon izgatott a nem is olyan rég lezajlott események miatt.

 

-Azt mondta, hogy ha egy remek cikkel térek vissza, akkor felvesz a laphoz, mint újságírót.

 

-Ez remek – mondta a lány, s megsimította a fiú meleg kezét.

 

-Nem is hittem, hogy ez lehetséges. Hiszen nem végeztem ilyen iskolát, és…

 

-Emlékszel, mit mondtam? – szakította félbe az ártatlan szűz. – Ha látják benned a lehetőséget, akkor megadják az esélyt, hogy bizonyíts. A főszerkesztő biztos meglátta benned az „Isteni szikrát”, s segít, hogy kiaknázhasd.

 

-Erre a lehetőségre vártam amióta először vettem hetilapot a kezembe – mondta mosolyogva, s belekortyolt a forró csokijába.

 

-Mi lesz az első téma, amiről írni fogsz?

 

-Még nem tudom. A tudományokban nem jeleskedem, ezért egy ilyen írás nem lenne nyerő, képregény rovat nincs, ezért ez is kilőve. Pedig szépen tudok rajzolni.

 

-Valami aktualitásról írj. Mondjuk a párizsi eseményekről.

 

-Gondoltam rá, de már lerágott csont.

 

-Igen, de egy összefoglaló cikk egy új perspektívába helyezheti az ott történteket.

 

-Valójában reggel egy nagyobb tömeget pillantottam meg idefelé jövet. Az egyetemek felől jöttek. Nem tudom hová mentek, de a pályaudvar felé tartottak.

 

-Gárdisták?

 

-Nem, civilek, de nagyon sokan voltak. Valami nagy dolog van készülőben.

 

-Akkor mi a teendő? Követni a nyomokat – mondta a lány, s rámosolygott a fiúra. –Menj, kövesd őket. Talán megleled az a sztorit, amit keresel.

 

-Úgy gondolod?

 

-Igen. Még itt vagy? INDULÁS! – mondta a lány kedves mosollyal az arcán.

 

A fiú felugrott, megsimította a lány arcát, majd egy forró csókkal búcsúzott az elmúlt percek meghittségétől. Kirántotta az ajtót, és rohamléptekben elindult a már korábban említett tömeg után.

 

-Rendkívüli fiatalember – jegyezte meg Feri bácsi, mikor a lányhoz lépett, hogy elvegye a koszos poharakat az asztalról.

 

-Igen. Az- mondta a lány, de tekintete az ablak túloldalán távolodó kedvesét figyelte, míg az be nem fordult a sarkon.

 

A percek máris tovább szálltak, s a vendégkör teljesen kicserélődött. A nap már-már előbújt a felhőtakaró mögül. Talán az ég is látta a két szerelmes dobogó szívét, s úgy döntött nem szomorkodik tovább. Az arcokon is egy kis időre helyet kapott a vidámság, a nevetés. Hangos kacagás töltötte meg a termet.   

 

Két férfi telepedett a pulthoz. Öltözékükből ítélve bankárok, vagy egyéb más magas rangú tisztviselők lehettek. Feri bácsi már látta az egyiküket nem egyszer a városban. A szomszéd utcában lakik. Szőke tincseit csak jellegzetes, sovány arca, és fehér bőre hangsúlyozta. A vele szemben ülő férfit nem ismerte, még csak nem is látta soha.

 

-Jó napot uraim! Mivel szolgálhatok?

 

-Üdvözlöm – mondta a szőke férfi. – Két kávét kérek.

 

-Máris.

 

Miközben a víz lefolyt a főzőn keresztül a két férfi az aktuális színházi műsorokról társalgott.

 

-Úgy hallottam hogy a Nemzeti Színház újra műsorra tűzi a Bánk bánt – mondta a szőke férfi.

 

-Tényleg? – lelkesedett fel a másik. – Nagyon rég nem jártam a színházban. Amikor el akartam menni, megnézni már nem volt a műsoron.

 

-Igazad van. Öt évig nem játszották, de három éve újra műsorra tűzték, de évente csak négy vagy öt előadást tartana.

 

-Pedig nem az abszolutizmus éveit írjuk, ha jól tudom – állapította meg a férfi.

 

-Ki tudja barátom? Ki tudja?

 

Miközben az eszmecsere előbbre haladt, a két kávé is megérkezett a két férfi elé. A gőzölgő fekete illata belengte a pultot. Feri bácsi úgy érezte, hogy az aznapi legtökéletesebb kávét sikerült megfőznie.

 

A két férfi tovább folytatta a beszélgetést. A szőke férfi valószínűleg színdarabokat írt, mert nagyon értett a témához. Vagy csak egy lelkes rajongó volt, akinek szívügye volt a művészet ezen ágazata.

 

A harangok zúgása jelezte a dél eljövetelét. A vendégek nagy része már elhagyta a kávézót. A két férfit leszámítva csak pár asztalnál ültek. Néhányan az újság hasábjaiba merülve, néhányan pedig csak ültek, és várták, hogy teljen az idő.

 

Mikor a következő embercsoport is elhagyta a kávézót, egy kisfiú lépett be az ajtón. Tíz éves körüli fiúcska lehetett, akit édesanyja gondosan felöltöztetett indulás előtt. Látszott rajta, hogy eső után indult el otthonról, mert a ruhája teljesen száraz volt. Kezében néhány szórólapot szorongatott. Miután bezárult mögötte az ajtó, odalépett a szőke férfihoz, akik barátjával addigra kimerítették a gondolatmenetek sorozatát.

 

-Apa! – szólította meg a fiú a szőke férfit.

 

-Szervusz Balázska – mondta a férfi, majd lehajolt, és felemelte a fiát. – Mi újság? Mi járatban?

 

-Anyu leküldött a boltba egy kis kenyérért, és megkért, hogy keresselek meg. Azt mondta, hogy itt megtalállak.

 

-Jobban ismer az asszony, mint hinnéd – jegyezte meg a másik férfi.

 

-Hiszen őt is itt ismertem meg – mondta a szőke férfi, és leültette a fiát az egyik bárszékre. A fiú épphogy felérte a pultot. Csak a két szeme látszott ki, melyek Feri bácsi barátságos arcát pillantották meg.

 

-Mit adhatok fiatalúr? – kérdezte az öreg csapos.

 

-Egy pohár almalevet kérek. Köszönöm – majd apja felé fordult, s odaadta neki a szórólapokat. – Nézd apa, ezeket kaptam, miközben ide jöttem az úton.

 

A szőke férfi elvette a fiától a papírokat, majd átfutotta őket és letette a pultra, hogy mennyi szemetet nyomkodnak az ember kezébe. Összegyűrte, s a csészéje mellé tette.

 

Miután fizettek, a szőke férfi hazaindult a kisfiával, míg a másik férfi… Csak a Jó Isten tudja hová ment, de az után a nap után nem látták többé e falak között.

 

Feri bácsi levette a pultról a csészéket és betette a mosogatóba. Miközben megnyitotta a vizet, jobb kezével véletlenül leverte a papírgalacsint, amit a szőke férfi hagyott ott. Az öreg fölvette, és elindult vele a szemétkosár felé. Szeme megakadt a betűkön, melyek nagy részét a gyűrődés eltakart. Kihajtotta a lapokat, és olvasni kezdte.

 

 

 

„Mit kíván...  Eltörlését… Minisztérium… Őrség…”

 

 

 

Csak pár szót olvasott el, mivel szemüvege a kabátjában volt, ezért fogta a papírt, és kihajította a szemétbe.

 

Három pontos. Csont nélkül.

 

 

 

14: 30 perc A zenészek és a két rendőr

 

 

 

A déli harangzúgás már elült a város kis utcáiban. Az emberek tömegestül járták a várost. Üzletek kirakatait nézegették, a közértben, piacon vásárolták a hozzávalókat az estebédhez, a fiatalok a Margit szigetre és a Városligetbe mentek. Ez időtáj már a nap is megvillantotta sugarait, de gyorsan vissza is húzódtak a szürke felhők mögé.

 

Feri bácsi a délutáni kávézását folytatta, néhány barátjával karöltve, akikkel még évekkel ezelőtt találkozott egy esküvőn. A három férfi adta a talpalávalót azon az estén, és nagyon jó hangulatot teremtettek. Nem kellett nekik más, csak egy zongora, egy bőgő, és dob. 

 

A kvartett elmerült az emlékek tengerében. A nagy bulikról, melyek ivászatba csaptak át, és a végén már csak arra emlékeztek, hogy mindenki eszméletlenül fekszik a földön, akik pedig ébren voltak, már nem is emlékeztek arra, hogy is kerültek épp oda. Ifjú éveik megelevenedtek percek alatt. Újra ott jártak a Váci út és a Lehel út között. A kis kocsmákban, ahol esténként hobbiból zenéltek pusztán egy üveg borért. Feri bácsi és a zongorista emlékeiben élénken élt a kép, mikor azzal az ikerpárral elvonultak az egyik kocsma mosdójába, s csak órákkal később kerültek elő.

 

-A régi szép napok – zárta le az emlékek áradatát a dobos.

 

-Azok voltak bizony – csatlakozott Feri bácsi. – És mi van veletek az óta. Legalább hat éve nem láttuk egymást.

 

-Már ilyen rég?

 

-Igen. Utoljára akkor, mikor Laci részegen párbajra hívott egy kétajtós szekrényt, mert az, csúnyán nézett rá.

 

-De megnyertem az a bunyót nem emlékeztek – szólalt meg a zongorista.

 

-De igen – emlékszünk a hősies helytállásodra – állt ki zenésztársa mellett a bőgős. – De mond csak, hány öltéssel varrták össze a fejedet.

 

A kávézó, mely akkor teljesen üres volt, megtelt a négy férfi nevetésével.

 

-Na meséljetek – szólalt fel újra Feri bácsi. – Család? Gyerekek?

 

-Nálam mindenki jól van – zárta rövidre a zongorista. – A feleségem jól van, két gyermeket adott nekem.

 

-Mennyi idősek?

 

-Az egyik 3, a másik 1 éves. Nagyon aranyosak.

 

-Akkor bevált az, amit a jósnő mondott.

 

-Milyen jósnő? – kérdezte a bőgős.

 

-Nem emlékszel tesókám – vágott közbe a dobos – az utolsó közös bulinkon volt valami tenyérjós azzal a lámpaburával, és azt jósolta, hogy a billentyűvirtuóznak tisztességes családi élete lesz.

 

-És láss csodát bejött – mondta Feri bácsi.

 

-Nekem is jósolt – kontrázott a dobos – de nekem nem teljesült.

 

-Talán ha nem viccelődtél volna vele – tett észrevételt a zongorista.

 

-Miért? Mindegyik panaszkodott, hogy felhígult a jósszakma. Jogos volt a kérdésem, hogy nem látták előre?

 

Újabb hangos nevetéstől lett hangos a kávézó. Régi nevetések, fergeteges poénok. Ilyen volt az ő fiatalságuk, mely a zenészeknél még megmaradt, de Feri bácsi felett sajnos kissé eljárt már az idő. De a szíve még mindig olyan fiatal volt, mint mikor azon a meleg tavaszi napon megismerte feleségét, gyermekei anyját. Akivel ötven boldog évet élt a fővárosban, mielőtt szegény teremtés örök álomba szenderült. Ez három éve történt. Feri bácsi szomorkodhatott volna, de gyermeke, Kinga, veje Kálmán, és az unokái adtak értelmet az életének. Szabadnapjait velük töltötte, és élete még hátra lévő éveit ugyanolyan boldogságban töltötte, mint mikor még a hitvese élt.

 

Az anekdotákat az ajtó jellegzetes nyitása zavarta meg. Feri bácsi tekintetét a betévedt két lélekre tévedt. Két rendőr volt. Jellegzetes egyenruhájuk árulkodott foglalkozásukról.

 

-Jó napot kívánok uraim – köszöntötte Feri bácsi a két hivatalos közeget.

 

-Önnek is. Két kávét kérnénk.

 

-Máris uraim – Feri bácsi elment, s lefőzte a két kávét, majd visszatért a két férfihoz. – Mi helyzet a városban? – kérdezte kíváncsian az öreg csapos.

 

-Ne is kérdezze – mondta az idősebb rendőr. Őrmesteri rangban szolgált a testületben, haja koromfekete volt, magas vékony testalkatú férfi büszkén viselte az egyenruháját. – Egészen eddig tömeget oszlattunk mindenhol a városban.

 

-Én nem tudom, mi van az emberekkel – szólt közbe a másik rendőr. – Mindenki meghibbant. Szórólapokkal dobálják tele az utcákat, ordítanak, vandál módjára pusztítanak.

 

-Mit tettek tönkre? – kérdezte a bőgős.

 

-Még semmit – mondta a rendőr kicsit zavartan – de ami késik, nem múlik. 

 

-Nem hiszem, hogy ilyen előfordulna. Elégedetlen emberek mindig vannak – jegyezte meg az őrmester, és belekortyolt a kávéjába.

 

-De nem annyi, mint most – jegyezte meg a zongorista.

 

-Mire céloz ezzel uram?

 

-Magas adók, kevés munka, kevés pénz. Folyamatosan bajok vannak mindennel. Emlékszem mikor még csak a mesekönyvben létezett a szegény ember.

 

-Vigyázzon miket beszél uram.

 

-Ugyan őrmester, hagyjuk a prédikálást. Ismerje be, hogy magának is épp úgy elege van sok mindenből, ami itt zajlik.

 

-Én az államot képviselem.

 

-De egyszer önnek is lejár a nyolc órás műszak.

 

-Nézze tisztelt uram – mondta határozott hangon az őrmester a zongoristának. – Magán emberként én is azt mondom, hogy a rendszernek sok hibája van. Talán több mint Mátyás idejében, de mégsem pusztítok, uszítok. Attól nem lesz jobb. Mert ha azt a parancsot kapom, hogy védjem meg az ország vezetőit a zavargó tömegtől, akkor mindent megteszek, hogy teljesítsem a feladatom. És akkor talán szembe találhatom magam önnel, vagy bárkivel, aki a tömegben van, és nem tehetek semmit. Ezért nem örülök, hogy zavargások vannak, és az emberek demonstrálnak, mert akár a tulajdon testvéremmel találom szemben magam a tömegben és akkor is meg kell tennem, amit a hivatali esküm elő ír.

 

-Ez igaz – mondta Feri bácsi. – De vallja be, hogy volna min változtatni.

 

-Elismerem, de majd mikor „jönni fog, ha jönni kell egy jobb kor…” 

 

A férfi mondandóját egy ajtónyitás szakította félbe. Egy fiatal rendőr volt az, aki egyenesen kollégáihoz rohant.

 

-Őrmester úr! Már mindenhol kerestem.

 

-Mi történt?

 

-Számottevő tömeg gyűlt össze a Múzeum körúton. Szórólapokkal, táblákkal, feliratokkal. Teljes a káosz, mindenki ordítozik…

 

-Nyugalom fiam – mondta az őrmester és megfogta a fiatalember vállát. – Megyünk, és megnézzük, mit lehet tenni.

 

Az őrmester letette a kávék árát a pultra, és harmadmagával elhagyta a kávézót.   

 

Feri bácsi megfogta a pénzt, hogy megszámolja.

 

-Pont kiszámolta.

 

-Olcsó János – mondta a bőgős.

 

-Vajon mi zajlik ott a körúton? – kérdezte a zongorista.

 

-Ha fontos, akkor majd az újságból megtudjuk, mert három óra múlva fellépünk.

 

-Akkor menjünk. Mivel tartozunk?

 

-A vendégeim voltatok.

 

-Köszönjük. Hamarosan benézünk, és dumálunk.

 

-Szavatokon foglak titeket.

 

Mind hárman megölelték egymást, majd a trió a rendőrök példáját követve, kiléptek az ajtón és elindultak a Duna part irányába.

 

 

 

19: 00 Záróra után

 

 

 

A délutáni csúcsnak is vége van már. A nap már leszállt a Gellért hegy mögött, s a város kinyitotta fény szemeit. A polgárok nagy része már hazatért a meleg otthonba, maguk mögött hagyva a mindennapi gondjukat, hogy pár óra békét leljenek a család szentségében. 

 

A mosatlan fel púposodott a pultban. Bár Feri bácsi keze gyorsan járt, ő sem volt mindenható. Letörölgette az asztalokat, kiürítette a kukát. Beállította a székeket, majd kiürítette az újság tartót. Csend, rend, fegyelem. Ez jellemezte Feri bácsi munkáját. Precizitás, és emberközpontúság. Betette a söprűt a sarokba, ahová való, majd megnyitotta a vizet, és neki látott az utolsó fázisnak. Erős keze gyöngéden pucolta a vékony falú poharakat, a vaskos porcelán csészéket, és tányérokat. Még egy óra és végez – gondolta magában.

 

A gondolatmenetet, melyet Feri bácsi folytatott, kopogás szakította félbe. Megigazította szemüvegét, s az ajtóra meredt. Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte magában. Már épp el akarta zavarni az illetőt, aki háborgatja őt e kései órán, ám mikor megpillantotta az újsághordó fiatalembert, és annak barátnőjét, szája mosolyra húzódott, és örömmel nyitott ajtót mindkettejüknek.

 

-Jó estét Feri bácsi.

 

-Nektek is jó estét ifjúság.

 

-Bocsánat a késői zavarásért – mentegetőzött a fiú – de a mai napon publikálták az első cikkemet. Az esti kiadásban a második oldalon egy negyed oldalt adtak neki – mondta, és egy példányt nyújtott át az idős férfinak.

 

-Akkor lássuk.

 

 

 

A NAP, MIKOR A TÖRTÉNELEM ÚJ FORDULATOT VETT?

 

 

 

 

A mai nap sem múlt el események nélkül. Talán nem is tudni mi történt igazán, vagy azt, hogy mi volt a kiváltó oka. Talán az elégedetlenség a kormány iránt? Nem tudni. Több esetben találkoztam tömegekkel, a nap folyamán, akik a város különböző pontjain bukkantak föl. A rendőrség több esetben sikeresen feloszlatta a társaságot, de kicsit később más helyeken újra szerveződött. A Múzeum körúti gyülekezés volt az egyik legnagyobb kihívás a várost védő erők számára. A nép többségben volt, így bármit is próbáltak tenni sikertelen volt.

 

A délutáni órákban a tüntetők a budai várba vonultak és ott folytatták a tüntetéseket. A kormányfő nem tudott úrrá lenni a történteken, ezért engedett a tömeg követeléseinek. Ezt hivatalos helyről még nem erősítették meg, de az a szóbeszéd járja, hogy komoly fejtörést okoztak ezzel a kormányfőnek.”

 

  

 

-Büszke vagyok rád fiam – mondta Feri bácsi és kezet rázott a fiatalemberrel.

 

-Köszönöm. De nem is zavarunk tovább, csak ezt akartam odaadni.

 

-Csak így tovább, drága barátom.

 

-Jó éjszakát – mondták, és mind a ketten kimentek az ajtón és elindultak hazafelé.

 

Feri bácsi elfordította a kulcsot a zárban, és befejezte a mosogatást. Elővette a standívet, és elkezdte annak kitöltését.  Persze szeme többször átfutott a nap fontosabb eseményeit taglaló Esti Hírlapon.

 

 

 

T. Mihályt szabadon engedték

 

 

 

A mai napon hosszas raboskodás után, eddig ismeretlen okokból, szabadon engedték T. Mihályt. A bíróság értetlenül áll a döntés előtt, bár a főbíró úgy nyilatkozott, hogy ok nélkül zárták börtönbe T. Mihályt.”

 

 

 

  Pár sorral lejjebb, egy érdekes szalagcímen akadt meg a szeme.

 

 

 

Botrány a Bánk Bán előadásán

 

 

 

 

Felbolydult tömeg tört be a mai este folyamán a Nemzeti Színházba a Bánk Bán c. előadás alatt. A nézőközönség felháborodva volt kénytelen végignézni a feliratokkal a kezükben, öröm ovációt folytató tömegek randalírozását.”

 

  

 

 

-Mik elő nem fordulnak manapság – Feri bácsi szeme még egyszer megakadt a fiatalember cikkének szalagcímén: „A nap mikor a történelem új fordulatot vett. Szeme még egyszer átfutotta a cikk tartalmát, majd visszatért a standív kitöltéséhez.

 

-Milyen kár, hogy ez a nap is épp olyan volt, mint a többi.

 

Feri bácsi az utolsó tételt is bevéste a standívbe. A papír bal felső sarkába kézjegyével hitelesítette azt, hogy a váltótársának ne legyen gondja, ha esetleg hiány van. Majd keze a jobb felső sarok fölé helyeződött, hogy beírja az aktuális dátumot. A penna határozott mozdulatokkal suhant a papíron, s a következő dátumot írta le:

1848. március. 15.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.