Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Fegyenc

  

Eltűntek

 

Galaktikus időszámítás

 

340702.


I.

 

A lágy szellő megsimogatta Andrew arcát. Gyengéd és selymes volt, mint Jane tenyerének érintése. Látta, ahogy a nő fölé hajolt, haja meglibbent a szélben. A kéz a magasba emelkedett, majd megragadta Andrew vállát, s erősen, gyorsan rázni kezdte.

-Parancsnok! Ébredjen parancsnok – rázta fel Andrew-t a másodtiszt.

-Mi történt? – kérdezte, miután feleszmélt az ájulásból.

-A Grand Captain-t beszippantotta egy anomália.  A hajó percekig himbálózott, míg nem kiért a jelenségből.

-Hol vagyunk? – kérdezte Andrew félig eszméletlen állapotban.

-Miután kiértünk a járatból, egy bolygóhoz érkeztünk. A kivetődés olyan gyorsan történt, hogy a bolygó gravitációs mezejébe értünk, és a hajót magával rántotta.

-Tehát lezuhantunk?

-Igen uram. 

Andrew körülnézett. Egy gyönyörű tengerparton voltak. Szebbet talán még nem is látott soha. Andrew hamarosan megpillantotta a Grand Captain roncsait, melyek tőle keletre ért földet. A hajótest több helyen megrepedt, és deformálódott. A hajtóművei le is szakadtak, és a tenger mélyén hevertek. A parancsnoki híd mélyen a földbe fúródott, a szárnyak, pedig megszámlálhatatlan darabban hevertek a parton, a környező sziklákon, vagy épp az őket körülvevő dzsungel fáin.

Andrew szeme ezután a part távolabbi részeire és az előtte elterülő szakaszra tekintett. A hajó legénysége megpróbálta menteni, amit tudott. A vízhez közel néhány sebesült feküdt, kiknek sebeit egészséges társaik igyekeztek ellátni. A hajó törzsénél egy kisebb csapat próbálta eloltani a percekkel korábban kilobbant tüzet. Sokan voltak, akik a roncstól távolabb hordták az orvosi eszközöket, a még ép berendezéseket, a megmaradt élelmet, valamint a még működőképes fegyvereket.

Ezek után Andrew végignézett önmagán. A ruhája koszos volt, és több helyen el is szakadt. A nadrágjának egyik szára teljesen hiányzott, és bokáján nagy vérző seb éktelenkedett. Karját több, kisebb zúzódás tarkította, s észrevette, hogy jobb tenyere vértől lett piros.

-Mi… Mi történt velem?

-Ne aggódjon uram, elláttuk a sérüléseit. Az egyik nővér hamarosan érkezik és bekötözi a kisebb sebeket.

-A kapitány?

-Meghalt uram – miközben Andrew a beszámolót hallotta, megpróbált lábra állni, de ráébredt, hogy teljesen esélytelen. Egy darabig még, nem tehet semmit. – Ne álljon fel parancsnok. Pár napig biztos nem fog tudni lábra állni.

-Veszteségek parancsnokhelyettes? 

-Még nincs pontos lista. Több embernek nyoma veszett. Többen valószínűleg a becsapódáskor lelték halálukat.

-Értem – Andrew magába szállt, s higgadtan gondolkozni kezdett. – Kezdjenek fedezéket építeni az éjszakára. Egy csapat nézze át a készleteket.

-Igenis uram – a parancsnokhelyettes ellépett Lindsay mellől és elindult a túlélők felé.

Andrew lehunyta a szemét és mély álom szállt reá. Fejében túl sok minden kavargott, melyet nem tudott hova tenni. Egy hatalmas puzzle jelentéktelen darabkái voltak csupán. És a kérdés, mely abban a pillanatban a legfontosabb volt, továbbra is nyitott maradt.

 

Mi történt miután kiszakadtunk a jelenségből…


II.

 

Égszínkék alagút volt, mely a Grand Captain legénysége elé tárult, miután a jelenség beszippantotta a hajót. Szemkápráztató látvány tárult a szemük elé. A járatban felgyülemlett energia villámként cikázott a hajótest körül. A szkennerek túlterhelődtek. A hajó imbolygott össze-vissza, ahogy az energia bele-belecsapott a hajó pajzsába.

-Kárjelentést! – kiáltotta Lindsay, és belekapaszkodott a kapitányi szék karfájába

-Több konzol kiégett, a kormánypult nem reagál! – kiáltotta a műveleti tiszt.

Egy sípoló hang zavarta meg az eszmecserét a hídon. A vörösen villogó jelzőfény alig volt észrevehető, a vörös fényben úszó parancsnoki központban. A gépház jelentett a hangszórón keresztül.

-Parancsnok, a reaktor túlmelegedett. A hajó tovább gyorsul, és ha nem lassítunk, akkor felrobban a hajó.

-Mennyi időnk van hadnagy?

-Maximum két perc, de ez a legtöbb.

-Kormány, hallotta a gépház jelentését?

-Igen parancsnok – mondta a férfi, de a következő pillanatban a konzolon túl áram futott végig, majd a teljes műszerfal kiégett. – A kormánymű teljesen elszállt. Irányíthatatlanná vált a hajó.

-Gyengélkedő a hídnak – szólalt meg egy újabb hang a kommunikátorból. –Tucatszám érkeznek hozzám a sebesültek, – a hajót egy újabb energiavillám becsapódása rázta meg – már nincs elegendő betegágyunk, hogy megfelelően ellássuk a sebesülteket.

-Vettem doktor. A kettes raktér üres, küldjön egy orvos csapatot oda, és oda irányítsák a sebesülteket.

-Igenis uram – mondta a doktor, majd megszakadt a kapcsolat. A kommunikációs hálózat teljesen megsemmisült.

Miközben a hídon Lindsay próbálta uralma alá vonni az események láncolatát, addig a képházban krízishelyzet alakult ki. A tágas reaktorkamra körül a gépészek fel-alá futkostak, s mindannyian próbálták megoldani a gigászi problémát, melyet eddig csak elméletben ismertek. Rémálmukban sem jött elő, hogy egyszer egy maghasadással találják szembe magukat, bár az akadémiai képzésen kiváló ismereteket szereztek a probléma orvoslásáról.

Leonard Nimrod, a hajó főgépésze, a központi képernyőnél állt, s a műszeradatokat tanulmányozta.

-A fenébe! A hajó nem lassul – mondta, majd letörölte az izzadtságot fekete színű, ráncos homlokáról. – Alfa csapat, próbálják helyrehozni a kormányvezérlést, és lassítsák le a hajót. 

Nimrod végignézett a termen. Tekintete a pont vele szemben álló reaktorgömbre vetődött. Kevés az idő, és pillanatról pillanatra kevesebb… Nimrod tudta, hogy perceik meg vannak számlálva. A kormányművet nem tudják helyrehozni, a reaktor már így is kritikus hőmérsékleten van, esélyük sincs, hogy le tudják valamely módon hűteni. A csövekből már percek óta forró gőz szivárgott, mely olykor-olykor plazma származékkal vegyült. Nimrod gondolatainak dzsungelében a megoldás után kutatott, bár egyre kevesebb reménnyel a sikerre.

De egy váratlan pillanatban…

-Béta csapat, hozzanak létre egy tízes erőteret a reaktorkamra körül, és irányítsanak át minden energiát, a szerkezeti integritásmezőtől kezdve a létfenntartóig, mindenhonnan.

-De uram…

-Semmi „de” hadnagy, a hajó harminc másodperc múlva megsemmisül, ha csak meg nem akadályozzuk a reaktor robbanását. Vagy megcsináljuk az erőteret, vagy valamennyien itt pusztulunk.

-Értem uram – mondta a férfi, és nekilátott az erőtér programozásának.

A versenyfutás az idővel az utolsó szakaszba ért. A füst és a gőz egyre vastagabban borult a gépház minden szegletére. Már-már nem is látták egymást az emberek, csak a kijelzők villogó fényei törték meg a szürke ködöt. Nimrod és a hadnagy igyekezték felállítani az erőteret olyan gyorsan, ahogyan csak tudták. A programozás pillanatok műve volt, s Nimrod csak remélhette, hogy a konfiguráció kibírja a robbanást.

Még tíz másodperc. Kilenc; nyolc; hét; hat; öt…

Egy kék villanás jelezte az erőtér aktiválódását. Szemet gyönyörködtető látvány volt. A kék, a lila és a zöld színeiben pompázó energiamező elvileg egy aszteroida becsapódásától is megvédi az embereket. Remélem ezt is kibírja…  

A robbanás bekövetkezett. Az egész hajó hatalmasat rázkódott. Minden szinten kisebb robbanások törtek ki a falból. Többen kisebb sérüléseket szereztek, a kevésbé szerencsések, pedig szörnyethaltak a robbanás közben.

A gépház másodpercek alatt romba dőlt. A pultok kiégtek, a képernyők berepedtek. Az emberekkel vagy a rájuk hullott törmelék, vagy az árammegfutások végeztek. Egy tucat férfi és nő hevert eszméletlenül a földön. Nimrod is ott hevert közöttük. Nem sok ereje maradt, épp csak annyi, hogy látta, ahogy a robbanás abbamaradt, és az erőtér kikapcsolt.

-Sikerült – ez volt az utolsó szava Nimrodnak, mielőtt végleg álomra hunyta a szemét. 

A gépházban néma csend honolt. A híd próbálta elérni, de az áramkörök kiégtek. Senki sem tudta mi tartotta egyben a Grand Captain-t, de nem is számított. A lényeg az volt, hogy maradt még esélyük az életben maradásra.

A Grand Captain hirtelen lelassult. A csillagok újra milliónyi bogárként ragyogtak a képernyőn, miután egy türkizkék villanással kiszakadtak a féregjáratból egyenesen a normál térbe. A hajótest több helyen sérült. Innen-onnan lángok csapódtak ki és tűntek el pillanatok alatt. A több sebből vérző Grand Captain még mindig túl gyorsan sodródott, egyenesen egy előtte elterülő, zöld és kék színekben pompázó égitest felé.

-Kiléptünk a normáltérbe, de még mindig túl gyorsan sodródunk uram! – állapította meg a kormányos.

-Fékező rakétákat aktiválni… ha még léteznek egyáltalán.

-A rakéták nem reagálnak. Azt hiszem… Jaj ne!

-Mi történ? – kérdezte Lindsay.

-Le fogunk zuhanni!!!

Lindsay megpróbálta értesíteni a hajó személyzetét, de a kommunikáció nem működött mióta beléptek a jelenségbe. Nem volt mit tenni. Csak imádkozhattak, hogy túlélik ép bőrrel a becsapódást.

A Grand Captain belépett a légkörbe. A burkolata égni kezdett, ahogy áthaladt az atmoszférán, s hamarosan eltűnt a felhők alatt.


III.  

 

A nap már lement. A túlélők tábortüzet raktak a roncsokkal tarkított tengerparton. A sebesülteket megpróbálták kényelembe és biztonságba helyezni a külön nekik kialakított barakkban, melyet a hajó roncsaiból eszkábáltak össze. A tábortűz magasan lobogott a tiszta csillagos égbolt alatt. A régi idők hajósai talán észre is vették volna a lángok táncát, de a jelenkorban erre esély sem volt. Egyedül voltak egy ismeretlen bolygón, ahonnan talán sosem jutnak ki.

Andrew Lindsay a tenger szélén állt, lábát a víz bársonyos, hideg érintése mosta. Tekintete a csillagokat kémlelte, hogy vajon hol is lehetnek. De nem fedezett fel számára ismerős csillagképeket. Hármas csillaghalmaz az égbolt közepétől nyugatra, attól keletre egy másik csillaghalmaz helyezkedett el. De ez sem volt ismerős számára.

Egyik kezében botját tartotta, melyet egy rangidős tiszt készített neki a délután folyamán. A férfi dzsungel szélén talált egy erős vastag fát, melynek egyik ágából faragta a botot. Másik kezében, pedig egy rögzítőt tartott, mely a hajónapló teljes anyagát tartalmazta. Legalábbis ő ebben a reményben élt. De a fájlok nagyobb része odaveszett a becsapódáskor. Az utolsó bejegyzés három nappal korábbról való volt.

Lindsay megnyomott egy gombot a rögzítőn, s megkezdte a felvételt.

 

A Grand Captain csillaghajó utolsó bejegyzése.

Galaktikus időszámítás: 340702.

„A mai napon a Grand Captain egy ismeretlen anomáliával találkozott, mely beszippantotta egy féregjáratban. A hajó ismeretlen ideig sodródott a jelenségben. Miután kiértünk, a hajó belépett egy bolygó gravitációs légkörébe, s lezuhant a bolygóra. A másodtiszt jelentése szerint a hajó kettétört. Az orra bele zuhant egy ismeretlen tenger partjába, de a hajtóműgondolák és a hajó hátsó része a vízbe zuhant. A kapitány meghalt, valamint a személyzet száz-százhúsz tagja is túlélte a katasztrófát. Nem tudom ki, és mikor fogja megtalálni ezt a naplót, de valószínű, hogy hátralévő életünket ezen az ismeretlen bolygón kell leélnünk.”

 

Másnap reggel Lindsay maga köré hívta a főtiszteket és az emberek nagy részét. A gyülekezőre a tengerpart egy roncsokkal kevésbé tarkított részén került sor. Testét még mindig a szakadt egyenruha tarkította. Kezében ott volt a bot, mely most a harmadik lábakén funkcionált.

Az emberek körbeültek a parton. A másodtiszt Lindsay jobbján foglalt helyet. A többi főtiszt is helyet foglalt a körben. Nimrod Lindsay-el szemben foglalt helyet, mögötte a gépészek éppen szabad brigádja. A legénység orvos csapatának legmagasabb rangú tisztje, John Terrell is helyet foglalt, szabad embereivel karöltve. A taktikai részleg vezetője, aki egy karcolás nélkül megúszta a becsapódást, az orvos és a másodtiszt között foglaltak helyet.

Lindsay megpróbált felállni, de ez segítség nélkül képtelenség volt számára. Példát akart mutatni a többieknek, hogy bár a helyzet nehéz, de nem reménytelen. Tudta, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha nem veszítik el a reményt. Amint az utolsó szikra is kihull, a sorsuk megpecsételődött.

-Barátaim! – kezdte a monológját, aztán itt pár másodpercig meg is akadt. Mit mondjak nekik? – Remélem mindenki a körülményekhez képest, jól töltötte az éjszakát. – De nagy MARHA vagy Lindsay. – Tudom, hogy a helyzetünk kilátástalan, mégis meg kell próbálnunk életben maradni. Attól tartok sokáig kell ITT maradnunk.

A tömeg halkan susmorogni kezdett. Bármikor máskor ez fegyelemsértésnek minősült volna, de ebben a helyzetben a „nagy könyv” szabályai nem alkalmazhatók. Melyik ember tudna nyugton maradni, mikor tudatosul benne, hogy NEM TÉRHET HAZA. 

-Kérek mindenkit – folytatta. – Ne adjuk föl a reményt. A többi hajó fogta a jeleinket, és ha eljutottak a legközelebbi állomásig, jelentik, hogy eltűntük. Biztosra veszem, hogy a keresésünkre indulnak, amint a lehetőség engedi, de addig is életben kell maradnunk. Erre várok javaslatokat.

-Kiindulva abból a tényből, hogy sok a sebesültünk, a táborhelyet itt kell felépíteni – kezdte a másodtiszt.

-Magam is erre a megoldásra jutottam Adams parancsnokhelyettes. Cromwell hadnagy! – szólította meg a taktikai tisztet. – Kérem, tervezze meg a tábor védelmét. Mivel még nem ismerjük eme bolygó élővilágát, vegyen számításba minden eshetőséget.

-Igen uram!

-Parancsnok! John Terrell vagyok a hajó rangidős orvosa. Sajnálattal közlöm, hogy a műszereink többsége használhatatlan, a gyógyszerkészletünk hatvan százaléka megsemmisült a becsapódáskor.

-Értem mire akar kilyukadni doktor. Használjon fel mindent, amit úgy gondol, hogy nélkülözhetetlen az életben maradáshoz.

-Köszönöm uram.

-Tartalékokkal, hogy állunk?

-Nem jól uram. Az élelem 80%-a odaveszett a katasztrófakor – szólalt fel Nimrod. 

-Ez nem jó hír. Adams parancsnokhelyettes, szedjen össze egy csapatot, és vizsgálják át a környéket élelem és vízkészlet után.

-Igenis uram.

-Lindsay parancsnok – szólalt fel egy fiatal, úgy huszonhárom év körülötti férfi. Lindsay már találkozott a fiatalemberrel. Deck Hanson egyike volt a hajón lévő bolygókutatók közül. Fő feladatuk a bolygók élettani tanulmányozása és az élet kialakulásának lehetősége a gyarmatosítás szempontjából.

-Igen Mr. Hanson!

-Geokronológiai szempontok alapján ez a bolygó a mezozoikum és a kainozoikum

* határkorszakában lehet. Erre a korszakra jellemző felmelegedés és a lehűlés váltakozása. A növény és állatvilág is gazdag, valamint a tenger élővilága is aktívan jelen van a bolygón. 

-Köszönöm a tájékoztatást Mr. Hanson. Kérem, tartson Adams parancsnokhelyettessel a felderítés alatt.

-Értettem.

-Nos emberek – kezdte a mondatot Lindsay – lássunk munkához.

 

IV.

 

Gabriel Adams már több ezer különböző hadgyakorlaton vett részt. Ebből voltak olyanok, melyeket idegen világok sivatagaiban, dzsungelében, esetenként a tengeri világokban zajlottak. Ezek elengedhetetlenek egy jó tiszt képzéséhez. Csiszolja az elmét, a találékonyságot, a tájékozódást, valamint megtanít életben maradni válságos környezetben. Hasznosak és elengedhetetlenek, de Gabriel Adams gyűlölte az ilyen gyakorlatokat. Legfőképpen a dzsungelek voltak számára az esküdt ellenségek. Inkább töltött volna egy hetet mentőkabinban az űr hidegében elveszetten, minthogy egy dzsungelben töltse hátralévő életét. Bárcsak Lindsay a táborépítésével bízta volna meg őt, e helyett a felderítő akció helyett. De most Lindsay a kapitány, és Ő pedig a jobb keze. Kulcsfontosságú szerepe van a túlélésben. Még nagyobb, mint másodtisztként.

-Parancsnok, találtam valami érdekeset.

-Megyek – mondta Adams. – Mit talált Mr. Hanson?

-Egy különleges növényfajt. A szkenner szerint ez a növény hasonlít a Solusanon fellelhető orchideára, de ugyanakkor fellelhetők benne a Lorion rendszer hetedik holdján lévő mászó kaktuszfélék botanikai összetevői is.

-És ez nekünk jó? – kérdezte Adams, miközben felhúzta bal szemöldökét.

-Mire gondol uram?

-Ehető, ivóvizet ki lehet vonni belőle?

-Hát… Nem uram.

-Mr. Hanson, kérem, próbáljon a túlélésünkre összpontosítani. Tudom, hogy hobbija a botanika és a növénytan, de most ez mellékes.

-Igen uram.

-Vigasztalja a tudat, hogy érdekesnek találom a felfedezését.

A felderítők tovább vizsgálgatták a környezetet. Nehéz hátizsákjuk kissé húzta a hátukat. Hanson több érdekes botanikai és geológiai felfedezést tett.  Adams és emberei három óra alatt öt kilométernyi területet térképeztek fel, ez mégis csak apró töredéke volt a bolygó dzsungelének. Bár előre haladtak, a hegyek, melyek az erdőből magasodtak ki, nem kerültek közelebb. Csak fák és bokrok tarkították a környezetet. Adams legalább annak örült, hogy a nap sugarai beférkőznek a fák közé.

A negyedik órában egy óriási tisztásra értek. Olyan volt mintha egy hatalmas kör nehezékkel lelapították volna a fákat, így hozva létre egy átlátható, biztonságos pihenőhelyet az arra vándorlóknak. Adams kiadta a parancsot a pihenőre. Az emberei örömmel hallották szavait. Egy katasztrófa túlélői nem könnyen szedik össze magukat a tragédia után. A sokkhatás még hónapokig is eltarthat. Doktor Terrell nem engedélyezte volna ezt a felderítést, de speciális helyzetükben voltak, és a túlélés volt a cél, ezért az orvosi eskü első sora, mely szerint soha ne árts, kicsit átértékelődött. Ez esetben ártani kellett a túlélőknek, hogy életben maradjanak. Nem pihenhettek pár napig, hogy kicsit kiheverjék a történteket.

Bár Adams nem hagyott hátra feleséges, se gyereket. Nem volt birtoka, melyet művelni kellett volna, nem volt senkije és semmije. Az ő otthona és családja a flotta volt. Tizennyolc éves korában iratkozott be az akadémiára, miután családja birtokát megsemmisítette egy kalóz horda egy peremvidéki kolónián. Azóta csak a flottát ismerte. A kötelességet és hűséget, melyet hazájáért, az Emberi birodalomért érzett. Tudta, hogy muszáj túlélnie, különben a „családja” nagyot csalódna benne.

A húsz perces pihenő után, mely idő alatt Hanson tájékoztatta geológiai és botanikai felfedezéséről, tovább indultak a hegyek irányába. 


V. 

 

Miközben Adams és emberei a kutatással foglalatoskodtak, addig Lindsay néhány emberével behatolt a Grand Captain roncsaiba, hogy átvizsgálja a sérült űrhajót és mentsék, ami menthető.

Leonard Nimrod, a hajó főgépésze embereivel megpróbálta hasznosítani az élelmiszer automatákat, energiát nyerni abban a reményben, hogy sikerül beüzemelni egy ételszintetizáló egységet. Az összes fedélzeten végigmentek szekcióról szekcióra, de a próbálkozásaik nem jártak sikerrel.

-Jelentést Mr. Nimrod! – szólította meg a férfit Lindsay.

-Nem jó a helyzet uram. A rendszerek szinte egytől egyig kiégtek, vagy még rosszabb.  Eddig egy ételszintetizálót sem tudtunk megmenteni.

-Talán meg kéne próbálkozni a legénységi szállásokon lévő automatákkal.

-Jó ötlet uram – állapította meg Nimrod és riadóztatta az egyik csapatát, hogy fésüljék át a legénységi szállásokat.

-Mr. Nimrod, mi menjünk, nézzük meg a hidat. Talán van még néhány műszer, ami rögzítette a történteket.

-Rendben parancsnok, de nem fűzök hozzá sok reményt.

Lindsay rátámaszkodott a botjára és lassan elindultak a híd irányába. A keresett részleg mélyen a föld alatt hevert. Nimrod többször is figyelmeztette Lindsay-t, hogy inkább ne jöjjön le, mert a sérülései miatt nem tud átkelni a törmelékek okozta romhalmazon. De Lindsay elhatározta, hogy bármilyen körülmények között, de akkor is elmegy a hídra. Remélte, hogy megleli a választ a kérdésre, hogy mi is történt abban az anomáliában. Mi volt az a valami, ami ide vetette őket? Ide az ismeretlenbe. 

Lindsay és Nimrod egy ajtóhoz értek. Az ajtó súlyosan roncsolódott, a festék teljesen lekopott a bevont felületről, s az erős fémfelület is több helyen behorpadt, vagy megrepedt. A tudósok évről évre fejlesztik a fémborítást, melyet a csillaghajóknál használnak, s a Grand Captain építésekor a legtökéletesebb ötvözetet használták, mely több teszt után is törhetetlennek bizonyult. Tévedtek.

-Hát itt vagyunk – mondta Lindsay miközben a botjára támaszkodott.

-Megpróbálom kézi vezérléssel kinyitni.

Nimrod az ajtó bal oldalán lévő felületet tapogatta. Hamarosan meg is találta az a 20*40 cm-es falfelületet, mely mögött a kézi vezérlést elősegítő karok voltak fellelhetők. Nimrod lábával betámasztotta magát, s teljes erőből húzni kezdte az egyik kart. Az ajtó megremegett. De nem mozdult. Nimrod még egyet rántott rajta, s az ajtó néhány milliméterrel felemelkedett. Por és kosz áramlott ki a parányi résen. Nimrod meghúzta a másik kart is, s az ajtó másik darabja hirtelen mozdulattal eltűnt a padlóban. A fölső része azonban még mindig ott lógott, elzárva a két és fél méteres nyílás felét.

-Nem megy jobban uram – állapította meg Nimrod.

-Jól van, hagyja csak Leonard. Menjünk be. 

A híd. Andrew Lindsay újra a hajó parancsnoki központjában állt. De emlékeiben másképp élt a környezet. Ott, ahol korábban egy tágas, világos ezüstszínű tér volt, működő konzolokkal, és egy hatalmas kilátóernyővel, ott most egy romhalmaz állt. Az ezüst falak megfakultak, több helyen beszakadtak, vagy megrepedtek. Ott, ahol a fő világítótest állt egykoron, most egy óriási szikladarab éktelenkedett, melyből vastag gyökerek ágaztak a szélrózsa minden irányába. A hatalmas szikladarab az egyik jobb oldali válaszfalból indult, s majdnem a híd közepéig ért. Pont a kapitányi szék karfájánál ért véget. A kapitány „trónjával” szemben lévő óriás kilátóernyő is ripityára tört. Amin egykor a csillagok milliói voltak láthatók, most egy barlang alagútjait lehetett felfedezni. Lindsay balra fordította a fejét. Kiégett és felrobbant konzolok tömkelege tárult a szeme elé. A taktikai állomás pultjának a felét teljesen legyalulta a becsapódáskor.

-Ez szörnyű – mondta Lindsay. – Életem fő műve.            

-Tudom uram.

Lindsay előre lépett. Kezével végig simította a kapitányi széket, majd lesöpörte a törmelékeket és leült. Mankóját a jobb oldali karfának támasztotta.

-Tudja Leonard több ezer munkaórát töltöttem ennek a hajónak a tervezésével. A hajógyár teljes csapata úgy gondolta, hogy forradalmasítjuk a csillaghajó tervezés irányzatait. És sikerült. Ennek eredménye a Grand Captain volt. Az első az új hajók sorában, mely pár év alatt leváltotta volna a flotta régebbi hajóit.

-Mestermű volt uram – jegyezte meg Leonard. – Mikor felajánlották nekem a főgépészi posztot, és végigvezettek a hajón, valósággal elvarázsolt. Tágas folyosók, gyors liftek. A gépház, pedig teljesen eltért az előző generációs hajóktól. A reaktor háromszoros szigetelőmezővel borítva. Kétszer olyan gyors áramkörök, mint például a Secret fedélzetén.

-Külön csapat dolgozott a komputerrendszeren és az áramkörökön – mondta Lindsay. – Az volt a terv, hogy harci helyzetben gyorsabban reagáljanak a rendszerek – Andrew a kilátóernyő maradványaira nézett. – De erre nem számítottunk. Tudja, mikor kineveztek első tisztnek, reméltem, hogy egyszer enyém lesz ez a szék.

-Nincs is szebb, mikor az ember egy álom megvalósulását irányíthatja.

-Igaza van Leonard – Lindsay felállt, megmarkolta botját, s a hóna alá csapta azt. – De itt rekedtünk az Isten tudja hol, s ebben a percben nem látok semmi esélyt arra, hogy megmenekülünk.

-Ugyan uram. Épp ön mondta, hogy a többi hajó fogta a jelzéseinket és…

-Igen Leonard, de a Gwon flotta tovább halad a birodalom szíve felé. A hajóinkra fontosabb helyeken van szükség. A flotta ha el érte az állomást felfoghatja úgy is, hogy nem tudtunk teret váltani és ott pusztultunk, vagy fogságba estünk.

-Attól tartok van benne igazság.

-Félek, ha nem sodródik mellénk a jó szerencse örökre itt maradunk. De a reményt nem adhatjuk föl.

-Értettem uram.

-Menjünk, keressük meg az érzékelő adatokat, ha még működik itt valami egyáltalán.

 

VI.

 

Négy óra gyaloglás után a dzsungel egyre sűrűbb és sötétebb lett. A nap sugarai már csak a fák koronájának tetejét simogatták. Az ösvény, melyet Adams és csapata követett a nap folyamán, egyre keskenyebb lett. Tíz kilométerrel korábban már teljesen eltűnt, helyét egy fűtakaróval borított útszakasz vette át. Az erdő fáinak tövében több szikla és kisebb kőhalom mutatta, hogy egyre közelebb kerülnek a hegyek lábához. Adams nem véletlenül indult ebbe az irányba. Az egyik hadgyakorlaton, melyet évekkel korábban tartottak, egy hasonló bolygóra dobták le az osztagot. A feladat a túlélés volt, s ehhez minimális élelem és vízkészlet jutott. Adams gyakorló hadnagyként feltételezte, hogy a hegyvonulatok lábánál legalább egy csermelynek folydogálnia kell. Most több év elteltével tapasztalataira hagyatkozva újra egy ilyen útra vállalkozott.

Hanson továbbra is folytatta a környezet és a bolygó elemzését. Úgy gondolta hasznos lehet, ha minél több adat a rendelkezésükre az ismeretlen égitestről. Az elmúlt hét órában több kőzetet, fűfélét, gyökeret gyűjtött be abban a reményben, hogy szükség lesz rá. Persze Hanson szép számú kőzetmintával rendelkezett, melyet Solusan-i otthonában őrzött. Ez a hobbi már kis kora óta kedvelt időtöltése volt.

Deck Hanson szüleivel az Abüdosz

* kolónián élt. Ez a világ egy rég elfeledett civilizáció romjaira épült, s a régészek, történészek zarándokhelye lett. A kolónia úgy négyszáz évvel a galaktikus időszámítás előtti időkből származik, de az Emberi Birodalom csak százötven éve kezdték a kolónia kiépítését, és ötven évvel később a telepesek betelepülését. Dr. Dominic Hanson feleségével, Apollónia Reyes-Hanson-nal Galaktikus időszámítás szerint 20427-kor érkeztek a bolygóra, egy régi templomváros felkutatására. A kutatás nagyon jól haladt. Több érdekes leletet, és írásjelet találtak rég elpusztult népcsoportról. A fali vésetek egy komplett darabot mesélt el a történetükből, melyet Dominic Hanson Galaktikus időszámítás szerint 60318-kor publikált „Az Abüdosz emlékei” című könyvében.

 

„Hát idáig jutottunk. Fajunk, az… elérte fejlettsége csúcsát. Birodalmunk határai messzire nyúltak. Flottáink a legkisebb ellenállást is keményen megtorolták. A világegyetem urai voltunk…    

De valami elromlott. Túl magabiztosak voltunk. Azt hittük képesek vagyunk mindent uralni. De egy nagyobb ellenfél, az úgy nevezett… teljesen leigáztak minket. A peremvidék hamar elesett. A flottánk egyre jobban háttérbe szorult, egészen addig, amíg a birodalmunk szíve, a… el nem esett.

A bukás után fajunk megmaradt hajóival egy a galaxis távoli pontja felé indult. Már majdnem minden telepes hajónk útnak indult, s az utolsó konvoj csak rám… Centúrióra vár…"(idegen írással készült eredetileg)

 

Hát idáig jutottunk. Fajunk, az… elérte fejlettsége csúcsát. Birodalmunk határai messzire nyúltak. Flottáink a legkisebb ellenállást is keményen megtorolták. A világegyetem urai voltunk…    

De valami elromlott. Túl magabiztosak voltunk. Azt hittük képesek vagyunk mindent uralni. De egy nagyobb ellenfél, az úgy nevezett… teljesen leigáztak minket. A peremvidék hamar elesett. A flottánk egyre jobban háttérbe szorult, egészen addig, amíg a birodalmunk szíve, a… el nem esett.

A bukás után fajunk megmaradt hajóival egy a galaxis távoli pontja felé indult. Már több telepes hajónk útnak indult, s az utolsó konvoj csak rám… Centúrióra vár…

 

Bár a szöveg eredeti vésete több helyen hiányos, ez a faj határozottan humanoid volt. Fejlettsége megelőzte az Emberi Birodalomét. Már-már azt hitték legyőzhetetlenek. Akár Istennek is hihették magukat, míg nem jött egy erősebb faj, aki nem hódolt be az uralmuknak. Vajon zsarnokok voltak-e, vagy feudális rendszerben éltek. Ismerték a demokráciát, vagy csak a kemény diktatúrát. A centúrió beszámolója erre nem ad választ.

A faj, mely akkoriban elhagyta ezt a bolygót talán több ezer évvel ezelőtt létezett. Erre a vésetek állapotából és elmosódottságából következtettem. De talán még régebbiek. Mindenesetre példájuk elrettentő példa lehet nekünk, embereknek…”

 

Az idegen írásmód és a fordítás, valamint az idézet Dominic Hanson: Az Abüdosz emlékei című könyvének II. kiadásából valók.

 

Megjelenés: Galaktikus időszámítás 80219.

 

Dominic Hanson és felesége két évvel a könyv megjelenését megelőzően gyermekáldásban részesültek, akit Apollónia dédapja után Deck-nek neveztek el. Deck hat éves volt, mikor szülei egy ásatás alkalmával szörnyethaltak. Egy tárna berobbant és maga alá temette őket. A tudományos világ megbotránkozva fogadta a hírt. Deck a Solusan-ra került nevelőszülőkhöz. Szeretetben gazdag gyermekkora volt. A nevelő szülei ugyanúgy szerették, mintha a saját fiúk lett volna. Az akadémiára beadott jelentkezése után pár nappal már meg is kezdhette tanulmányait. Apjához hasonlóan vonzódott a letűnt civilizációkhoz, kézenfekvő volt, hogy ezen az úton haladjon tovább. Szakmai gyakorlatán visszatért az Abüdoszi kolóniára, hogy bekapcsolódjon az ásatásokba. Minden nappal többet és többet tudott meg a lakosokról. A fajról, mely régen ezt a világot lakta közeli rokonságban álhatott az emberekkel. A nyelvük több részét is megfejtette. Pár hónap múlva megfejtette a teljes ÁBC-t. A vésetek teljes megfejtése azonban még váratott magára, de ennek ellenére a következő évben kitüntetéssel végzett az akadémián.

Adams parancsnok halk hangokat hallott. Úgy tűnt, mintha víz folydogálna le egy magasabb pontról. Gyorsított léptein, kezével maga mögé utasítva minden ágat, bokrot. Néhány perc rohanás után, egy kisebb tisztásra ért. A hegy lábánál a sziklák egy kisebb üreget formáztak, melyet a hegyről lecsorduló forrás tóvá duzzasztott. A csapat többi tagja is hamarosan megérkezett.

-Emberek, megtaláltuk, amit kerestünk – mondta Adams.

-Remek – mondta lelkesen Swift közlegény, és fegyverét leeresztette a teste mellé.

A nap már jóval túl volt az ég közepén, és lassan eltűnt a horizont vonala alatt. Adams tapasztalt felderítőként úgy gondolta nincs értelme visszaindulni a táborba a partra.

-Swift, Coleennal együtt verjenek tábort, gyújtsanak tüzet. Ma éjszaka itt maradunk.

-Igenis uram – mondta a két fegyveres és megkezdték a parancs végrehajtását.

Hanson és Adams megkezdték néhány kulacs megtöltését, melyet még indulás előtt csomagoltak a hátizsákjaikba.

A nap már eltűnt a semmibe. Helyét két hold vette át. A tábortűz már vagy három órája ropogott és melegítette fel a tábor lakóit a hideg éjszakában. A tábort egy közeli barlangban alakították ki arra az esetre, ha az erdő vadjai erre a környékre merészkednének.

Hanson néhány méterrel beljebb vonult a barlangba. Fáklyája teljesen megvilágította az egyre inkább labirintusba alakuló alagutat. Három lépést tett meg, mikor egy rajzot pillantott meg. A kép egy négyzetbe foglalt kacskaringós vonalakat ábrázolt, a két sarkában egy-egy különös ábrával. A kép mellett egy különös szimbólumokból álló „sorminta” díszelgett:


Bejárat a…

 

Hanson pupillája kitágult. A fáklya kihullott a kezéből a meglepettségtől. A szimbólumok bár elmosódtak az idők folyamán, de az alakzatok kivehetők voltak.

Hirtelen halk lépteket hallott. Sarkon fordult, s Adams állt vele szemben,

-Mr. Hanson jöjjön vissza, nem hiányzik, hogy eltévedjen.

-Persze uram. Igaza van. De nézze mit találtam – Hanson a falra mutatott.

-Érdekes, de jöjjön vissza. Később lesz alkalmunk megvizsgálni.

Hanson nem tetszését csak egy másodpercnyi arcmimikai váltással mutatta ki, de engedelmeskedett felettesének. Az álom hamar elérte őket, de Hanson fejében csak a kép és a mellette lévő ábrák kavarogtak.

 

VII.

 

Az éjszaka nem volt olyan hideg, mint amennyire hitték. A tűz már csak parázslott, a csapat minden tagja álomba szenderült, kivéve Deck Hanson. Forgolódott hánykolódott, és csak a látott írás járt a fejében. A tudat, hogy valami van ott teljesen magával ragadta. Elméjének játéka hamarosan őt is álomba szenderítette.

Éjszaka. A létezés egy teljesen másik arca. Különböző lények bújtak elő a fák odvából, a földből, vagy a lombkoronákból. Mindegyik vadászni indult. De volt ott még valami.

Vagy valaki… Aki szintén hasonló szándékkal indult útnak…

A fűszálak hangosan lengedeztek. A föld rengett a lépteik alatt. Ordításától visszhangzott az erdő. Többen voltak, egy egész csorda.

De volt ott valami…

Valami… Más…

Csatakiáltásokhoz hasonlítottak. Távol voltak, értelmetlen halandzsa talán. Fémek csapódtak egymáshoz, mint régen az időszámítás előtti időkben. Gigászi harc dúlhatott ott…

Vagy csupán egy álom. Nem egyéb!

 

VIII. 


Úgy nyolc óra lehetett, mikor Deck Hanson felébredt álmából. Társai már rég ébren voltak és foglalatoskodtak. Swift tüzet gyújtott, hogy vizet melegítsenek a fejadagok minőségi javításához. Coleen megtöltötte a maradék víz tárolására alkalmas edényt, hogy minél több vizet tudjanak visszavinni a táborba. Adams megjelölte a fákat, hogy társaik bármikor ide találjanak. Miután mindenki végzett a tevékenységével, leültek és elfogyasztották a nem oly bő, de mégis tápláló reggelit.

A reggeli után Deck még vissza akart menni a barlangba megnézni a feliratot, amit látott, de Adams ragaszkodott ahhoz, hogy induljanak vissza a többiekhez. Deck belátta, hogy felettesének igaza van, végül is egy napja jöttek el a túlélőktől, és az óta nem adtak semmilyen életjelet magukról.

A csapat már vagy két órája menetelt a keskeny ösvényeken. Adams minden ötödik fába jelet vésett, Swift és Coleen kezükben a fegyverekkel standard menetelő pozícióban haladtak, Hanson pedig tovább vizsgálta a bolygót és annak élővilágát. Bár néhány napja már a bolygón voltak, még nem nagyon találkoztak állatokkal, rovarokkal, még madarakkal sem, pedig a tudományok szerint a bolygó fejlődési ciklusában gazadag az állatvilág.

Az ösvény szélesedni kezdett, majd hamarosan kiértek a tisztásra, ahol előző nap megpihentek. A csapat tagjai furcsállva álltak a tisztáson, mivel tegnap sokkal távolibbnak tűnt a hegylábtól.

Adams pihenőt rendelt el. Mindenki letette a menetfelszerelését, s leült ugyanarra a kőre, amelyikre az előző nap folyamán.

Miközben Hason belekortyolt a kulacsába, különös jelekre lett figyelmes. A táj mintha megváltozott volna az elmúlt huszonnégy órában. Szemmel látható jele nem volt, de mégis valami megváltozott. Talán a nap állása, vagy a szürke felhőm, melyek most eltakarták a napot? Miközben Hanson visszatette a kulacsát a hátizsákjába, mikor egy dologra lett figyelmes. Egy kis területre, ahol a fűszálak kissé nyomottabbak voltak, mint máshol. Hanson közelebb ment, s még további ilyen területeket vett észre. A nyomok úgy 1*1 méteresek lehettek és szabályos időközönként voltak fellelhetők. A nyomokat elhullajtott faágak szegéjezték. Hanson felemelt a fűből egy ágat. Úgy kilencven centiméter hosszú lehetett, kissé szabálytalan, semmi megmunkálás nem látszott rajta. Egy átlagos dzsungelben nem lett volna jelentősége, de ezek tegnap még nem voltak itt.

-Parancsnok! Jöjjön ide!

-Mi a baj Deck?

-Nézze uram! Nyomokat találtam. Egy-két méterenként szabályos alakzatban besüppedt a talaj.

Adams kémlelő szemekkel figyelte Hanson felfedezését. A tudósnak igaza volt, a nyomok túl szabályosak voltak ahhoz, hogy a véletlen műve legyen.

-Mi gondol, mi lehet? – kérdezte kíváncsian Adams.

-Nem tudom uram. Abban viszont biztos vagyok, hogy bármi is okozta ezeket a nyomokat, valamilyen másik életformát szállított.

-Ezt miből gondolja?

-Látja a gallyakat a nyomok mentén? – Hanson felemelte az egyiket a földről. – Ha megnézi, nem látszik rajta semmi különös. Egyszerű fadarab. De ha jobban szemügyre veszi, láthatja, hogy a végét kissé megvésték, ezáltal kissé hegyesebb lett. Továbbá ezek az ágak szabályos alakzatban hevernek a nyomok mellett. Annyi a különbség, hogy az egyik csoport arra mutat, amerről jöttünk, a másik, pedig észak-nyugat felé.

-Azt akarja mondani, hogy valaki vagy valakik gallyakkal dobálóztak itt az éjszaka folyamán?

-Nem uram. Sokkal inkább lőttek egymásra.

-Micsoda? – mondta Adams meglepetten.

-Primitív lőfegyverrel ugyan de lőttek. De ez még nem minden – Hanson a fűre mutatott, mely a nyomok közelében volt. – Ha jobban megnézi, itt-ott a fűszálak kissé rövidebbek. Normál esetben ez rendszertelen lenne, melyet a természet rendezett így, de ezek a fűszálak túlontúl szabályosak. Szerintem ezeket lekaszabolták.

-Kérem, fejtse ki – Adams ámult a férfi logikáján és tudásán. Szégyellte, hogy ennyire keveset nézett ki belőle.

-Feltételezem, nem csak ezeken az ismeretlen teremtményeken közlekednek az őslakosok. A nyilakból következtetve arra jutottam, hogy ismerik a primitív fémmegmunkálást. Ezáltal képesek lehetnek szúró és vágó fegyverek készítésére is.

-Lehet benne valami.

-Az éjjel hangokat hallottam. Mint amikor két fém összecsapódik. Eddig azt hittem álmodtam, de most már biztos vagyok benne, hogy nem így van.

-Érdekes teória Mr. Hanson.

-Köszönöm parancsnok.

-Nos mivel most már tudjuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek a bolygón, talán jobb lesz erről tájékoztatni Lindsay parancsnokot.

A csapat összeszedte a holmiját, s tovább indultak, hogy tájékoztassák a többieket a különös felfedezésről.

 

IX. 

 

Azon a reggelen, mikor Adams és csapata visszaindult a táborba, Cromwell hadnagy pár emberrel a társaságában behatolt a dzsungelbe, hogy valami táplálék után kutassanak. Az elmúlt néhány napban a fejadagok megfogyatkoztak. Lindsay parancsnok megbízta a taktikai tisztjét, hogy kutassa fel azt a gazdag állatvilágot, melyet Hanson annyira emlegetett. Míg Leonard Nimrod pár emberrel, a halászattal próbálkozott addig Cromwell a melegvérű állatoknál akart szerencsét próbálni.

A nap egyre magasabban járt az égen. A sugarak világosabbá változtatták a zöld füves, fákkal tarkított dzsungelt. Cromwell és csapata már órák óta rótta az ösvényeket, a csizmájuk már földes-saras volt, az egyenruhájukat itt-ott kiszakították a fák ágai. Szemük az eget kémlelte, hátha sugárvetőikkel lelőhetnek egy madarat, vagy valamit, ami ahhoz hasonlít. Bár szemük kiszúrt egy raj szárnyas lényt, mely hasonlított egy kypeni sólyomra, de többszöri próbálkozásra sem, tudták eltalálni egyiküket. A madarászat tehát nem a mi sportunk – állapította meg Cromwell, s társaival inkább észak felé indult, be az erdő szíve felé. Ötven méter gyaloglás után egy nyom keresztezte az útjukat. Olyan volt, mintha egy csapat bölény keresztezte volna az útjukat az elmúlt éjjel. Cromwell leguggolt, hogy megvizsgálja a nyomokat.

-Ezek a csorda maximum tizenkét órája járt erre – Cromwell végignézett a nyomok vonalán. Gallyak, ágak egész sokaságára lett figyelmes. Egyszerű szemnek véletlenül elszórt ágak voltak, viszont egy taktikai és harcászati szakértő felismeri egy nyílzápor maradványait.

Cromwell a kiképzése során elsajátította a primitívebb korok és világok harcászatát. Ez később nem csak munkája, hanem hobbija is lett. Lenyűgözőnek találta, hogy ezekkel az eszközökkel, emberek ezrei világok sorsát változtatták meg. Álmában többször látta magát egy ezer évvel ezelőtti hadvezérként, aki karddal, pajzzsal vezeti seregeit a háborúba. Mögötte nyilasok százai ontják magukból a halálos villámok áradatát. Pontosan tudta, hogy ezek a fegyverek mekkora és milyen sebeket tudtak okozni. A vér és kín érzése járta át minden porcikáját.

-Vigyázat uraim! Nem biztos, hogy egyedül vagyunk.

Az osztag standard, védekezési alakzatot vett fel, s úgy indultak tovább a nyomok irányába, észak-nyugati irányba. Lassú léptek követték egymást. Cromwell megmarkolta fegyverét. Érzékszerveinek teljes tárházával a környezetét figyelte. Érezte a fákat, a fűszálakat, az ott megbúvó rovarok armadáját.

 

„Vajon kik csatázhattak? És miért? Talán akaratunkon kívül megzavartunk egy őslakos civilizációt, akik még jóval a bronzkor előtt járhatnak? Talán még fogalmuk sincs arról, hogy egy egész bolygó az övéké. Talán még az sem tudják, hogy a világuk jóval nagyobb, mint ez a dzsungel. Élik világukat, primitív istenségek imádásával, kiknek bogyókat és gyümölcsöket áldoznak, hogy adja át nekik a győzelem kulcsát. Talán az elhullott ellenség szerveit is megeszik, hátha ettől megismerik gondolkodásukat, stratégiájukat, nem tudni. Egy biztos, rejtve kell maradnunk, nehogy beavatkozzunk a természetes fejlődésükbe”

 

Részlet Cromwell hadnagy személyes naplójából, melyet a táborba való visszatérés után nem sokkal jegyzett föl.

Az egyik közlegény egy halk hangot hallott. A levelek megmozdultak. Hangos patadobbanások rázták meg a földet. Cromwell és emberei a hangok irányába fordították sugárvetőiket. Talán most kiderül, hogy kik laknak itt – gondolta magában Cromwell.  A telepek teljesen feltöltődtek, a vetőcsövek célba vették az ösvényt. A hangok egyre hangosabbak lettek. Bármi is közeledik, másodperceken belül kitör a fák közül.

Már majdnem ott volt.

Már majdnem…

Cél…

TŰZ!

A hatalmas állat kidöntött egy kisebb fát, miközben megjelent a látómezőben. Hatalmas szarvai voltak, olyan volt, mint a megtestesült sátán, egy bikával keresztezve. Fekete színű sörénye ide-oda mozgott a vágta közben. Cromwell tüzet nyitott. A vörös sugárnyalábok pont az állat fejét vették célba. De a találatok mintha lepattantak volna az állatról, mely egyre gyorsabban futott a rá lövő emberek felé.

-Félre! – kiáltotta Cromwell.

A csapat elugrott az állat útjából, s az ösvény két oldalán értek földet. Az állat már elhaladt mellettük, mikor Cromwell és társai felugrottak és turbó fokozattal tüzelni kezdtek a fenevadra.

A következő pillanatban a fenevad felordított. Hangjába talán még az ég is beleremegett. Majd elterült az út közepén. Cromwell és társai még célra tartottak pár percig, mire közelebb léptek, s megállapították, hogy a lény elpusztult.

-Szép munka – mondta Cromwell levegő után kapkodva. – Gyertek fiúk, vigyük vissza a táborba.

-Hosszú út áll előttünk – jegyezte meg az egyik közlegény. – Készítsünk valami szállítóeszközt, amin elvonszolhatjuk a táborig.

-Rendben. Lássunk munkához.

 

X.    

 

Miután Adams és csapata visszatért a felderítő útjáról, s a túlélők belakomáztak az levadászott fenevadból, Lindsay és a főtisztek összegyűltek a part egy szakaszán, hogy megbeszéljék az elmúlt néhány nap eseményeit. Lindsay a tengernek háttal ült. Ruhája már nem az a szakadt egyenruha volt, hanem a roncsból kimentett darabok egyike, de botja, melyet még első nap kapott, még mindig hű társa volt. Nimrod tőle jobbra, bal oldalán Cromwell, vele szemben, pedig Adams és Hanson foglalt helyet.

A konklávé tehát összegyűlt. Lindsay Adams felé fordult.

-Gabriel – fordult oda Adamshez – kérem, mesélje el mi történt a felderítő úton.

-A csapatommal órákig bolyongtunk a dzsungelben, míg nem egy tisztásra érve pihenőt tartottunk. Ez alatt az idő alatt Mr. Hanson beszámolt növénytani felfedezéseiről.

-Találtak valamit, ami alkalmas tápláléknak?

-A megfigyeléseim nem orientálódtak ilyen szempontokra – szólt közbe Deck Hanson – de biztosra veszem, hogy találunk emberi fogyasztásra alkalmas növényzetet.

-Lévén, hogy a készleteink nem tartanak ki a végtelenségig, kérem, nézzen utána ilyen növényeknek. Használhat segítségül, akit csak jónak lát.

-Köszönöm uram.

-Folytassa parancsnok.

-Igenis. Hm… Miután tovább indultunk a hegyek felé, az ösvény melyet követtünk egyre keskenyebb lett. A fény nem nagyon érte a földet. De az ösvény végén a találtunk egy tavat. A hegyről lefolyó forrás töltötte fel, ki tudja mikor. A vize tiszta volt és oly selymes, mint egy puha takaró.

-Takaró? – mondta meglepetten és szemöldökét felhúzva Nimrod. – Különös hasonlat nem gondolja?

-Nem szónok vagyok doki, hanem katona. A rímfaragást rábízom a szerelmesekre.

-A lényeg, hogy találtak vizet – szakította félbe a szócsatát Lindsay. – A víz, melyet visszahoztak, kitart még holnapig. Dolgozzon ki valami hasznos megoldást, hogy a vízutánpótlás zökkenőmentes legyen.

-Már van is néhány ötletem, uram.

-Amennyi túlélőgyakorlat van a háta mögött, nem is feltételeztem az ellenkezőjét.

-Parancsnok! Én együttműködnék Hansonnal – jelentkezett Terrell, aki Nimrod fölé magasodva hallgatta a beszámolókat. – Mivel az orvosi készleteink végesek, talán találunk olyan növényeket, gombákat, melyek segíthetnek a gyógyászatban.

-Rendben doktor – helyeselt Lindsay. – Cromwell hadnagy, jöjjön, nézzük át a tábor védelmével kapcsolatos terveit. Adams parancsnok, kérem, tartson velünk.

-Igenis uram.

A gyűlésnek vége szakadt. A tisztikar életben maradt tagjai nekiláttak, hogy javítsák a túlélési esélyeiket.

XI.

 

Andrew Lindsay személyes napolója (Galaktikus időszámítás 340707. – ismeretlen dátum)

 

„Úgy két héttel ezelőtt szenvedtünk „hajótörést” ezen az ismeretlen planétán. Az életben maradt csillagászok közül senki sem tudja meghatározni a bolygó helyzetét a galaxisban. Ha nem lennék itt, akkor el sem hinném, hogy létezik ez a bolygó. Vajon hol lehetünk…”

 

„A tábor nagyon szépen épül. Sosem hittem volna, hogy a hajó roncsaiból lakható épületeket tudunk összerakni. Egy régi játék jut eszembe, melyet a történelemkönyvben olvastam.  Mi is volt a neve? Lage, Loge, Lago? Nem, megvan; Lego.

Terrell szerint a lábam nagyon szépen gyógyul. Azt mondja, ha minden jól megy, akkor tíz napon belül elhagyhatom a mankómat, és újra rendesen járhatok.

Adams és kis csapata kidolgozott, egy rendszert, mellyel hosszabb távra megoldható a vízutánpótlás a kolónián. Egy hosszá vízelvezetőt terveztek. De míg meg nem valósul az elképzelésük, addig mindennap meg kell tenni azt az erőltetett menetet a forrásig.”

 

„Tegnap Cromwell hadnagy egy tervrajzzal állított be a kapitányi rezidenciámba. Kezdek félni, hogy lassan kifogyunk az energia alapú készletekből. Cromwell egy fadarabba karcolt rajzot hozott nekem, mely a megoldását részletezte. Őrtornyokat állítana a tábor sarkaiba az öböl széléig, így hozva létre elsődleges védelmi vonalat a tábor körül. Nem tűnik rossz ötletnek, bár mikor a fegyverkezésre került a sor előállt egy nagyon furcsa ötlettel. Az energiafegyverek nem tartanak ki végsőkig, ezt jól tudtuk már az első naptól kezdve. De a gondolat, hogy nyilakkal és botokkal védekezzünk a ragadozók ellen kicsit morbid számomra. De nincs más választásunk…”

 

„Eltelt majdnem két hónap, és megépültek az őrtornyok. A vízvezeték is hamarosan elkészül. Az emberek már-már otthonosan mozognak a szigeten. Bizonyos tekintetben olyanok vagyunk, mint azok az emberek, akikről az Éden nevű tudományos fantasztikus írásban olvastam évekkel ezelőtt. Adams parancsnok vadászkülönítményeket szerveztek, akik mindennap járják az erdőt friss élelem reményében. A raktározási feladatokat Mr. Nimrod vette gondozásba. Bár mégis kezd olyan lenni ez a hely, mint a Paradicsom, mégis nem telik el úgy nap, hogy ne hallanék egy kósza szófoszlányt az otthon maradt családtagokról.

 

Én egyre többet gondolok a kedvesemre Jane-re. Vajon mi lehet vele? Szegénynek biztos megszakadt a szíve, mikor hallotta… Mit hallhatott? Eltűntünk, meghaltunk? Mit mondhatott nekik a hadvezetés? Ó kedvesem! Vajon újra látom az arcodat? Vajon megismerhetem a gyermekünket. Mindennél jobban vágyok arra a pillanatra, mikor újra a karomba zárhatlak…”

 

„Két napja az egyik vadászcsapat különleges dolgokról számolt be miután visszatértek a táborba. Miközben a vadat követték, úgy érezték, mintha valaki őket is követné. Állandó figyelő szemeket éreztek a hátukon, de a gazdájukat sehol sem látták. Miközben visszafelé haladtak újabb különös nyomokat vettek észre az út mentén.”

 

„Újabb nyomokat fedeztek fel, de most a tábor közelében. Eddig mindig azt hittük, hogy önmaguk nyomát látták, de most már biztos, hogy van itt valaki rajtunk kívül. Vajon kik lehetnek? Lehet, hogy egy majomra emlékeztető állat lehet? Nem tudom. Az őrtornyokban megkettőztem az őrséget, hátha sikerül rábukkanni az őslakosokra.”

 

„Az egyik emberemnek nyoma veszett két nappal ezelőtt. A vadászok szét marcangolva találták meg az egyik fa tövében. Úgy tűnt, mintha valami vadállat tépte volna szét, de…  napok óta olyan különös érzésem van. Valaki figyel minket. Éjszakánként különös neszek hallatszanak a fák közül. Vajon kik, és miért figyelnek minket? És ami a legfontosabb; veszélyben vagyunk?”

 



 

* Ez a két elnevezés a középidőnek és az újidőnek. Ezek az időszakok a föld fejlődésének két nagyobb korszaka, melyek több ágazatra tagolódnak. A középidő 235-65 millió évvel ezelőtti korszak, míg az újidő 65 millió évvel korábbról napjainkig tartó korszak. 

 

* Abüdosz települése Felső-Egyiptomban, Kairótól 600 km-re délre található, a Nílus partján. A város az ókorban az egyik legnagyobb szent város volt. Ozirisz kultuszának központjaként is ismerik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.