Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


               

A fegyenc - Börtönben 3. rész

 

XI.

 

 

Eközben a börtön másik pontján az elítéltek seregei tovább vívják kegyetlen háborújukat. A csata egyre véresebbé vált. Az őrség tagjaiból összeverbuvált csapatai két tűz közé kerültek, és helyzetük egyre kiszolgáltatottabb lett. Mind a három fronton voltak sebesültek, és halálos áldozatok. A pengék folyamatosan összecsaptak és egymásnak feszültek. Olyan volt, mint a középkori lovagháborúk idején. Véres és barbár küzdelmük vége még nagyon messze volt.

Drem Gul fél karjával úgy forgatta „kardját”, mint egy képzett szamuráj. Hajlott kora ellenére mozgása egy ifjú titánéhoz volt hasonló. Senki sem hitte, hogy az ő korában és fél karja nélkül is teljes erővel küzd az ellenség ellen. Nem voltak mellette testőrök, sem védelmére egy teljes század, csak ő volt és a kard.

Az őrség sokkoló dárdái egymás után hullottak ki tulajdonosaik kezéből. Greenburg embereinek száma folyamatosan csökkent.  Greenburg már látta, hogy valamennyien itt pusztulnak. Már akkor tudta, mikor az embereivel fegyvert ragadtak és beléptek a csarnokba. Tapasztalt katona lévén csak egy megoldást látott, hogy néhányan túléljék ezt az ütközetet.

-Mindenki csatlakozzon a Testvériség seregéhez! – kiáltotta Greenburg, de ekkor egy szúró érzést érzett az oldalában. A penge úgy hatolt át testén, mint kés a vajon. A férfi Asher testőrségének egyik magas rangú tagja volt.

-Ha ha ha ha! – Nevetett a férfi. – Most véged van Greenburg. Ezt a magánzárkákban töltött hónapokért kaptad. Rohadj meg! Ha ha ha ha! – de a férfi arcáról hamar eltűnt a mosoly, s arcán kiült a meglepettség. A férfi tekintete a mellkasára szegeződött, s legfőképp az abból kiálló pengére. A kardot Drem Gul tartotta, aki, eddig ismeretlen okokból sietett Greenburg segítségére.

-Gyertek! Segítsetek bevinni a vonalaink mögé – szólt oda egy tucat embernek, akik már meg is ragadták a földön heverő férfit, s csak vitték, egészen addig, míg viszonylag biztonságos területre nem értek vele.

-Köszönöm – mondta Greenburg.

-Nincs mit kapitány – mondta Drem Gul, s leguggolt Greenburg mellé, s megfogta bal vállát. – Most ne mozogjon, két emberem elviszi önt egy biztonságos részlegbe, ahol megvárhatja, míg véget nem ér a csata.

-Miért segített nekem Drem Gul?

-Mert maga jó ember kapitány. Higgye el, ha máshol és más körülmények között találkoztunk volna, talán… barátok lettünk volna.

-Lehetséges – mondta Greenburg, s rámosolygott a vele szemben „álló” félkezű elítéltre. – Tizedes!

-Igen kapitány! – mondta a férfi, kinek arca vértől volt vörös.

-Mostantól mindannyian kövessék Drem Gul utasításait.

-De uram…?

-Semmi de tizedes. Ha túl akarja élni, akkor ne szegüljön szembe a parancsommal.

-Igenis kapitány! Mr. Drem Gul! Várom a parancsait.

-Menjen a keleti szárnyra az embereivel tizedes. Amint tudok, küldök még oda erősítést, de addig is tartsanak ki.

-Igenis uram! Szakasz, utánam – mondta a tizedes és rohamléptekben elindult a társaival a keleti front felé.   

-Ti ketten! – intett Drem Gul a hozzá legközelebb álló két férfinak. – Vigyétek biztonságos helyre és lássátok el a sebeit.

-Igenis – mondták, majd Greenburg válla alá nyúltak, s felsegítették a férfit. Miután talpra állították, elindultak vele Drem Gul cellája felé. Gondolták ott lesz a legnagyobb biztonságban.

Ezután Drem Gul csatlakozott a keleti fronton tartózkodó, immár vegyes felállású sereghez, hogy visszaverjék a támadásokat.

 

 

XII.

 

 

Richard Nash tombolt dühében. Véres tekintete a feléje közeledőket figyelte. Mind két kezében egy hosszú pengét tartott, melyet a már elesett Kompánia párti elítéltektől vett el. Egymás után támadta meg az ellenséget. A Kompánia tagjainak esélye sem volt a védekezésre, mert Nash rögtön a kezükre célzott a kardjaival, vagy egyből a fejüket vágta le. Egy maga elbánt húsz emberrel, akiket a Kompánia „elit” köréből valók voltak.

Miután mindenki elhullott az ellenséges sorokból. Nash egy kéz érintését érezte a bal vállán. Azonnal megfordult, s pengéjét a mögötte álló férfi torkához szorította.

-Nyugi – mondta a férfi. – Csak én vagyok Nash – Nash számára tényleg nem volt idegen az arc mellyel most farkasszemet nézett. Már találkozott vele korábban is, de leginkább az udvaron zajlott beszélgetés miatt emlékezett rá. A férfi szemén kívül semmi sem volt ugyanolyan, mint korábban. Arca véres volt, néhány seb is ékeskedett rajta, rövid fekete haja kissé zilált volt.

-Te vagy az – mondta Nash, s leeresztette a fegyverét. – Ne haragudj – mondta kicsit élesebb hangon, mint amit megszoktak tőle.

-Látom, mégis fegyvert ragadtál. Muszáj voltam, mert ok nélkül megtámadtak.

-Drem Gul mondta, hogy ez lesz nem?

-De igen.

-És akkor most hogyan tovább?

-Mire gondolsz?

-Csatlakozz hozzánk. Erőd teljében vagy. Hajt a harag és a düh egyvelege. Talán pont ez segít nekünk, hogy áttörjük a vonalaikat.

-Igazad lehet.

-Mi a válaszod?

Nash magasba emelte fegyverét, s így szólt.

-Induljunk!

 

 

XIII.

 

 

A Testvériség vonalai egyre inkább szűkültek. A győzelem immár csak a szerencsén múlott. Fegyőrök és elítéltek egy közös célért küzdöttek immár, de még ez sem volt elég. Több volt a halott, mint Asher seregében. Már órák teltek el az első összecsapás óta és már mindenki érezte lelke mélyén, hogy hamarosan döntő fordulatot vesz a csata, melynek a vége nem lehet más, mint gyászos vereség. Sajnos ezt Drem Gul sem vitatta. Hitte, hogy klánjának elegendő ereje van ahhoz, hogy megtörje Asher bandáját és leszámoljon az árulóval. Talán tévedett…

Ám akkor, mikor a remény utolsó sugarai szertefoszlottak volna…

-Előre! – kiáltotta egy erőteljes férfihang. A Testvériség hátraküldött egységei visszatértek, teljes erővel. – Rubens, ti menjetek a keleti frontra és segítsetek az ellenség visszaverésében. Mi pedig középre megyünk, és ott próbáljuk meg áttörni a vonalaikat.

A csapat külön vált. Drem Gul tudta, hogy most már van esélyük az áttörésre. Fél kézzel is hatalmas csapásokat mért az ellenségre. A Kompánia folyamatosan szorult vissza a saját térfelére. Bár ellenállásuk erős volt, a keleti front visszanyerte eredeti állapotát, s így újra kiegyenlítődött a küzdelem.

Nash hidegvérrel támadt az ellenfelekre. Bárki, aki csak felé indult biztos halál várta. Ha valaki a feje fölé lendítette a pengéjét, leguggolt, majd bukfencből hasba szúrta támadóját. Akik hátulról támadtak Nash hátraszegezett pengéjével néztek farkasszemet. Bár Nash ekkor már több sebből vérzett, úgy állt ellenségeivel szemben, mint egy kőszikla.

Közben a Kompánia vonalai egyre rövidebbek lettek. Visszaszorították őket a saját térfelükre majdnem egészen a folyosóig, ahonnan előjöttek. Bekerítették őket, innen nem volt menekvés.

-Visszavonulás – kiáltotta egy addig nem látott férfi. A férfi az egyik folyosó első szintjének végén állt, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a csatára.

-De Asher, ha visszavonulunk, az a biztos halál – mondta az egyik testőre, aki mellette állt.

-Igen tudom, de a folyosóra nem tudnak teljes szélességgel benyomulni, nagyjából csak a vonaluk közepe fér el ott. Így talán könnyebb lesz megtörni őket.

-De Asher…

-Ne kérdezősködj, hanem hajtsd végre a parancsomat.

-Igenis – mondta a férfi és magasra emelte fegyverét. – Visszavonulás!    

A Kompánia hű elítéltek többsége félbehagyta a harcot, s teljesítette a parancsot. Az első néhány sor még ott maradt, hogy fedezze a visszavonulók népes seregét. A kardcsapások egyre sűrűbbek lettek, de hangjuk egyre inkább halkult. Hangos ordítások közepette ért véget a csata a központi csarnokban. A fegyverek elhallgattak, a pengék egymásnak feszülése abba maradt. Gőzelem volt, de nem az utolsó. A Testvériség serege előtt pár méterrel ott állt Nash, aki pár pillanattal korábban végzett az utolsó emberrel.

Drem Gul kilépett a tömegből és Nash felé indult Ruhája véres volt, fehér szakálla és haja szürke, néhol fekete árnyalatokat vett fel. Ledobta kardját a földre, s megérintette Nash vállát.

-Richard!... Richárd… Minden rendben?

Nash a mellette álló öreg fegyenc felé fordult. Drem Gul tekintetéből egyfajta atyai aggodalom sugárzott az egykori flottatiszt személye iránt.

-Igen… Minden rendben.

-Biztos?

-Mondom, hogy igen – mondta kicsit erősebb hangon. Drem Gul egy pillanatra megrémült. Nash szemében vörös lángként tükröződött a szemében. Még egy ember szemében sem látott ilyen haragot és dühöt, melyet az övében. Egy elítélt sem volt még ily elszánt és ily kegyetlen dühvel felvértezve.

-Nyugalom ifjú barátom! Higgadj le, mert még a végén felemészt a harag.

-Ne beszélj hülyeséget vénember! Tudom, hogy mit csinálok.

-Biztos vagy benne?

-Igen. Ezek megvertek, meggyaláztak, lelkileg tönkretettek…

-Biztos ők voltak?

-Ezt hogy érted?

-Kiket látsz, mikor megtámad egy ellenséges fegyenc? Biztos, hogy annak az arcát látod, aki veled szembe jön, vagy valamelyiket a két férfié közül, akik meggyalázták a feleségedet? Akik sárba tiporták azt, amiben a legjobban hittél?

Nash néhány másodpercig értetlenül állt Drem Gullal szemben. Az öreg fegyenc állt, s határozott figyelemmel pásztázta az ifjú férfi minden arcmozdulatát.

-Nem tudod, miről beszélsz öreg!

-Valóban…

Drem Gul a többiek felé fordult, s kiadta az utolsó parancsot.

-Az elsődleges feladat, hogy elkapjuk Ashert és leverjük a seregüket. Aki megtalálja, az végezzen vele – Drem Gul még egyszer végignézett a fegyencek és fegyőrök, alkotta seregen. – Induljunk! – mondta, majd sarkon fordult és háta mögött a többiekkel, elindult, hogy örökre véget vessen a bandák közti háborúknak.

 

 

XIV.

 

 

Győzelem napja virradt fel pár órával később. Drem Gul seregével benyomult a Kompánia területére és kegyetlen mészárlással eljutott a felségterületük szívéig. Bár a folyosó, sokkal keskenyebb volt, mint a csarnok, ahol az elmúlt pár órában harcoltak, mégis könnyű szerrel nyomultak előre. A Kompánia serege folyamatosan összeomlott. Az emberek többsége inkább letette a fegyver és visszavonult a cellájába, de az Asherhez hű emberek pár százas csapata háromszoros védőgyűrűt hozott végre vezetőjük cellája körül. Drem Gul megadta a lehetőséget Ashernek, hogy megadja magát, s ez által kegyelmet kapjon, de ő nem akart élni ezzel a lehetőséggel. Asher tudta, hogy ha megadja magát, elveszíti az uralmát a Kompánia fölött, s számára ez többet ért, mint az élete. Ha ő meg is hal, a Kompánia dicsőséges vezetőjeként hal meg, s nem egy megszégyenült börtöntöltelékként.

A csata nem tartott sokáig. Drem Gul emberei gyorsan átverekedték magukat a Kompánia vonalain. Még a legendás testőrbrigád megmaradt tagjai sem tanúsítottak számottevő ellenállást. Drem Gul két embere gyorsan elfogta Ashert, a megmaradt embereit visszacsukatta a cellájukba. A hűséggel még bíró emberek csak a kék erőterek mögül figyelhették az ez után történteket. A testőrség tagjait azonnal kivégezték. De a legfelsőbb vezető még várt az ítéletre.

Asher ott térdelt az első emeleti korlátnál. Kezét hátrabilincselték az egyik gravitációs karpereccel, melyeket az őrség megmaradt tagjaitól kaptak. Drem Gul ott állt Asherrel szemben, s csak bámulta egykori társának tekintetét. A férfi, aki elárulta a Testvériséget és már egyszer megsemmisítette azt, most ott térdelt előtte. A ruhája koszos és véres volt. Egy bukott diktátor utolsó percei voltak ezek, melyeket a megszégyenítés árnya borított. Pedig, lehetet, volna másképp. Hol rontottam el?

-Eljött az idő – törte meg a feszült csendet Drem Gul. – Az ítélet, halál.

Asher nem várt mást. Tudta, hogy milyen játékba kezd bele, mikor elkezdte a háborút. Szemében és lelkében nem volt helye megbánásnak.

-Engedd, hogy én csináljam – szólalt meg egy ismerős hang. Richard Nash volt az, kinek szemében mindig ott volt a tűz.

-Biztos vagy benne? – kérdezte Drem Gul.

-Igen. Miért kérded?

Drem Gul félrehívta Nasht, hogy senki ne hallja mit beszélnek.

-Csak aggódom. Ha ezt most végigcsinálod nincs visszaút. A düh végleg felemészt és a lelked is vele hal. Végleg.

-Ne beszélj itt nekem a lélek haláláról öreg. Nekem már nem mindegy?

-Miért? Miért akarod ennyire az életét ontani?

-Jól tudod mit tettek velem.

-Igen tudom, de ez nem ér annyit.

-Engedd, hogy én csináljam!

Drem Gul csak állt és bámulta az egykori tisztet. Mennyit változott. Mikor először találkoztak, még egy olyan ember volt, aki megbánta, amit tett, és bármit megadna, hogy visszafordítsa az idő kerekét, és meg nem történté tegye azt. Most viszont egy megcsömörlött ember volt, akinek szemében kegyetlenség volt. Kicsinyes bosszúvágy a sérelmekért, melyeket elszenvedett. Vagy tán nem is oly kicsinyes… Boldog életre vágyott, s annak kapujában a neje megcsalta. Pont az esküvőjük napján.

-Rendben.

Nash felemelte kardját, s határozott lépésekkel elindult Asher felé. Már éppen lesújtani készült fegyverével, mikor…

Egy ismerős arc figyelt rá Asher testéről. Egy dús, barna hajú, körszakállas férfi volt az. Arcán kaján vigyor ült. Nash felismert az arcot, melyet már régen nem látott: Gregory volt az egyik legjobb barátja. Legutoljára akkor látta, mikor egy hosszú küldetésre ment, s Kathrynnel együtt kikísérte őt az állomásra. De ő nem lehetett itt… Ő otthon ül a kényelmes lakásában és valószínű… Talán csak káprázat lenne…

-Szia Richard! Gondoltam elmesélem neked, hogy milyet alakítottunk Kathrynnel miután elmentél. Öregem, az a nő egy vadmacska. Nem is értem miért egy ilyen pasival jár, mint te. Itt vagyok én, aki biztos a kedvére tudott tenni. Tudom, mert a sikolya elárulta – Gregory ezután hangosan felkacagott, mintha provokálni akarná Nasht.

-Elég! – kiáltott Nash, s lesújtott pengéjével. A kard oly könnyeden hatolt át Asher nyakán, mint kés a vajon. Csak pár másodperc volt az egész. Asher feje leesett a helyéről, legördült a vállán, majd a földre érve még vagy két métert gurult.

-Bevégeztetett – mondta Drem Gul, s vetett egy keresztet a mellkasa előtt.

 

 

XV.

 

 

Két nap telt el a csata óta. Greenburg és emberei a gyengélkedőn lábadoztak. A Testvériség pár tagját magánzárkára ítélték, a Kompánia tagjait nem kevésbé. Az elmúlt negyvennyolc órában, az életben maradt rabok, s persze akik nem kaptak szigorított büntetést, a hullák és a vér eltakarításán fáradoztak. A látvány nyomasztó és gyomorforgató volt. Az egész börtön vérben úszott és majdnem mindenhol holttestek és levágott testrészek hevertek. Mikor az igazgató végigjárta a területet nem egyszer pillantott meg levágott fejeket, melyeknek arcukra fagyott a mosoly haláluk pillanatában.

Ma reggel egy bejövő adás érkezett az S9-re. Szabvány fraktál azonosító kód volt, melyet a birodalmi flotta hajói használnak. A kommunikációs tiszt ellenőrizte a kódot, majd válaszolt a hívásra.

-Itt az S9 büntetőtelep. Miben segíthetek?

-Itt a Kharón* fogolyszállító hajó. Azért jöttünk, hogy a foglyokat a börtönkolóniára szállítsuk. Dokkolási engedélyt kérek.

-Az engedélyt megadom.  A foglyok egy órán belül megérkeznek az önök hajójára.

-Vettem. Várjuk őket – az adás megszűnt.

-Kommunikációs központ hívja az igazgatót – mondta a tiszt, miután lenyomott egy piros gombot, mely közvetlenül az igazgató irodájába irányította az adást.

-Igen!

-Megérkezett a Kharón fogolyszállító.

-Vettem. Értesítse Martin parancsnokot, hogy készítse fel a foglyokat az indulásra.

-Igenis uram – az adás megszűnt.

 

 

XVI.

 

 

Egy órával később a Kharón fogolyszállító elhagyta az S9 börtöntelepet, s elindult a birodalom határa felé.

 

A Kharón hajónaplója

Galaktikus időszámítás: 290828

 

„Tizennégy napja hagytuk el a Solusan kilencedik holdját, s irányváltás nélkül haladunk a birodalmi határon lévő börtönkolónia felé. Becslések szerint még három nap az út. Az elítéltek jól viselik magukat. Bár az egykori flottatiszt, Richard Nash valahogy más, mint amiket meséltek róla. Olyan mintha megállás nélkül égne benne a harag lángja. Azt hittem sok problémánk lesz vele, de eddig semmi sem történt. Remélem ez továbbra is így marad.”

 

-Kapitány! Zavart jeleznek a műszerek.

-Mi az, hadnagy?

-Nem tudom uram, olyan mintha szakadás keletkezett volna az űrnek ezen a részén.

-Minden gép állj! – mondta a kapitány és a műveleti tiszthez fordult. – Teljes letapogatást.

A műszerfalak halk sípolással jelezték a művelet folyamatban létét.

-Olyan, mint egy féregjárat, de… - a műveleti tiszt próbált szavakat találni arra, amit a műszerek mutatnak. – Feketelyuk jellemzőkkel bír.

-Bővebben?

-Erős gravitációs vonzású tölcsére van a jelenségnek és…

-Kapitány! – vágott közbe a kormányos. – Elindultunk a jelenség felé.

-Teljes meghajtással hátra!

-Próbálom, de nem megy – válaszolta a kormányos, miközben elkeseredetten próbált tenni valamit, hogy a kapitány parancsát végrehajtsa. – Elszállt a kormányvezérlés uram!

-Az érzékelők sem működnek – folytatta a műveleti tiszt.

-Hajót elhagyni!

-Nem fog menni uram, a mentőkabinok beragadtak. Nem tudjuk kilőni őket.

Miközben a kapitány leült, hogy alternatív megoldás után kutasson elméjében, a hajó vészesen közeledett a jelenség felé. Csak van valami megoldás! Nem lehet, hogy nincs.

De már késő volt, a hajó pajzsa levált, a fegyverek egy része letört a hajótestről. A burkolat több helyen vetemedni kezdett. A pultok egymás után égtek ki. Kisebb robbanások rázták meg a hajó mind a tizenkét szintjét. A kapitány ekkor már tudta: innen nincs kiút.

Az űrhajó még percekig próbált ellenállni a gravitációs vonzásnak, de végül ez a különös űranomális volt az erősebb és Kharón eltűnt a semmibe.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.