Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                   A fegyenc - Börtönben 2. rész

V.


Nash kilépett az ajtón, s a nyílt utcán találta magát. Körbenézett, s feleszmélvén látta, hogy újra a régi környéken van, ahol kisgyermekként felnőtt. Az utca semmit sem változott. Ugyanazok a régi kőépületek, melyek tövében annyit bújócskázott a többi gyerekkel. Az ajtóval szemben még mindig ott van a régi javítóműhely, s a sarki patika is még a helyén állt. A padokon a régi ismerős arcok ültek. Az öreg Karl bácsi, aki mindig a kedvenc szenvedélyének hódolt, a XX. Századi autók rekonstruálását végezte. A férfi amióta az eszét tudta, rajongott a régi belső égésű motorral működő járművekért. Az egész városban, ha nem az egész bolygón ő volt az egyetlen, akinek valami fogalma volt arról, hogy mi az a karburátor. Most is egy 1953-as évjáratú Ford Victoria két ajtós hardtopot bütykölt. Az autó éjfekete színű volt, ezüst kipufogóval, karcolásmentes borítással, bőr karosszériával. Mintha csak abban a percben gördült volna le a gyártó szalagról. Pedig nem. Karl bácsi az összes alkatrészt maga állította elő otthon, a saját eszközeivel (lézervágó, impulzus kalapács stb.). Szinte már saját kis múzeuma volt a vidéki birtokán.

Nash végignézett magán. Megigazította vörös nyakkendőjét, s fekete zakóját, s elindult kifelé az utcából. Az utca egy kereszteződésben végződött, mely a főútra vezetett. Szeme látta az újságost, mely a keresztutca másik oldalán állt, s mindig hatalmas sor állt előtte reggelente.

Nash már majdnem kiért az utcából, mikor egy hatalmas nyögést hallott a háta mögül. Gyorsan hátra pillantott a jobb válla fölött. Dermedten állt, mikor megpillantott egy férfit, aki narancssárga ruhát viselt. A férfi abban a pillanatba ütötte ki Karl bácsit, majd a földre dobta. Az öreg férfi csontjai porrá törtek mihelyst a földet ért. A férfi ezután beült a kocsiba, s beindította a motort. A kipufogó hatalmasat durrant, mikor a sárga ruhás férfi elfordította a kulcsot. Tekintetét az elegáns öltözetű Nashre, miközben hangosan hörgött. Fejét kidugta az ablakon, s elkiáltotta magát.

-Most megdöglesz te rohadék – majd tövig nyomta a gázpedált.

A kerekek kipörögtek, majd az autó hatalmas lendülettel elindult a kiszemelt célpont felé. Nash futni kezdett, ahogyan a lába bírta. A körülötte ülő emberek mit sem törődtek az utcában zajló eseményekkel, csak etették a galambokat, olvasták az újságot, vagy csak egyszerűen beszélgettek. Az autó egyre gyorsabban közeledett Nashez, aki próbált minél távolabb maradni az ismeretlen férfitől. Futott, ahogy a lába bírta. Keresztbe, széles ívben, hogy az utó még követni se tudja, de minden hiába. Az üldözőjét sehogy sem tudta lerázni. Nash az utca végére ért. – Talán itt nagyobb az esély a menekülésre – gondolta, s balra vette az irányt. De az őrült sofőr még mindig üldözte őt. Nash próbálta kikerülni a járókelőket, de azok csak álltak és folytatták mindennapi tevékenységüket, mintha Nash ott sem lenne. És az autó egyre csak közeledett. Nash érezte, hogy már nem bírja tovább. Lábai már kegyelemért kiáltottak. De az utca vége oly távolinak tűnt, mint a XX. Század végi embereknek a Plútó.

Nash hirtelen megállt. Útjában egy magas téglafal állt, mely addig ott sem volt (vagy talán csak nem vette észre). Érezte, hogy mindjárt összeesik. Izmai fájtak, lélegzése felgyorsult, szívverése úgyszintén. Arcáról patakokban folyt a verejték. Ruhája is megsínylette a menekülést, mely talán most véget ért. De akkor hirtelen motorzúgás ütötte meg a fülét, melynek hangja egyre hangosabb és hangosabb lett. Nash hátrapillantott a bal válla fölött, s megpillantotta a fekete automobilt. – A francba! – Nash kétségbeesetten kereste a kiutat a zsákutcából, de nem kecsegtetett sok reménnyel.

Hirtelen egy ajtóra lett figyelmes. Egy barna keretes, kék színű fából készült ajtó volt, mely talán az egyetlen menekülési útvonal volt Nash számára. A motorzúgás mellett egy másik hang is feltűnt. A sofőr érces hangú, hangos nevetése jelezte közellétét és az elkerülhetetlennek tűnő véget. – De vajon ki akar megölni?- fordult meg Nash fejében a kérdés. Megfordult, s szemével a gépjárműre fókuszált. A benzingőz és a kipufogó füst elhomályosította a sofőr arcát. De egy pillanatra mintha kitisztult volna a kép. Egy kopasz férfi volt, testalkata termetes lehetett, a vállszélességéből ítélve. Arcán valami különös színek ékeskedtek. Tetoválás talán. – A Kompánia – eszmélt föl Nash hirtelen, s futólépésben az ajtó felé indult. Keze hatalmas ütéseket mért az ajtóra, melynek hangjától visszhangzott az utca. Legalább egy perce dörömbölhetett, de még senki sem nyitott ajtót. A Kompánia haragja pedig, egyre csak közeledett. Minden másodperccel, egy méterrel csökkent a távolság Nash és, az autó között.

Nash tovább dörömbölt.

-Nyissák ki! Kérem! – a következő pillanatban a bejárati ajtó, nyikorgó hanggal kinyílt. Egy fehér ruhás nő állt az ajtóban, aki rezzenéstelen arccal tekintett az előtte álló férfira. Nash megdermedt. Szava elakadt, s csak makogva tudott megszólalni.

-Kath… Kathryn?!

Kathryn felemelte kezét, s egy erős mozdulattal ellökte Nasht az ajtóból. A férfi elterült a földön, mint egy béka. Fejét felemelte, s Kathrynre nézett, aki még mindig rezzenéstelen arccal tekintett egykori vőlegényére.

Tűt-tűt - hallatszott a dudaszó a gépkocsiból, mely már csak öt méterre volt Nashtől. A sofőr sátáni kacaja megtöltötte az utcát, mely akkor már csak egy szűk folyosónak tűnt Nash számára.

-Viszlát a pokolban te rohadék. Ha ha ha!

-Neeeeee!!!

Nash felriadt (már megint).

-Hát már sosem lesz vége ennek!!!

  

VI.

 

Eltelt egy hónap. Nash csak a strigulák számolásával tudta fejben tartani az idő múlását. A legtöbb rab először ugyanezt teszi. Hetekig, hónapokig, de végül mindannyian rájönnek, hogy teljesen értelmetlen. Az idő a börtön falai között mintha megállna. Minden nap teljesen egyformaként hat: reggeli, munka, ebéd, szabadidő, vacsora majd takarodó. Legtöbbször egy kisebb-nagyobb csetepaté adja az időszámítás kiinduló pontját, az elítélteknek. Számukra a 290810. nem jelent semmit, de tizenkét fordulattal az idekerülés után mindenre választ ad.

Az elmúlt pár hét nyugodtan telt Nash számára. Dolgozott a mosodában, a régi módszerrel, melyet kimondottan az elítéltek miatt hagytak meg. Fizikai állapota sokat javult, csontjai megerősödtek, felszedett pár kilót, mely már emlékeztetett az egykori önmagára. Fejét ismét dús hajkorona takarta. Szellemileg is sokkal erősebb volt, mint korábban.

 

 

A vihar oly távolinak tűnik…

 

 

De néha még mindig aggodalom fogta el. A Kompánia haragja még mindig nem érte el, de hideg leheletüket még mindig a tarkóján érezte. Vajon miért nem verték már össze. Az egyik emberüket magánzárkába küldte egy hónapra. Vajon miért? 

 

…és mégis, mintha már a szomszéd kapuját döngetné.  

 

Egyik reggel Nash épp a konyhai részlegben volt. A reggeli előkészítésében segédkezett a többi elítéltnek. Érezte, hogy nincs egyedül. A Testvériség mindig szemmel tartotta, éjjel nappal. Ez egyfajta biztonságérzetet adott neki, de még mindig adva volt számára a nagy kérdés: miért?

Az aznapi menüvel a kezében elindult kifelé a raktárból. A gyártó vicces kedvében lehetett, mert azt írta a dobozra, hogy „Bajnokok reggelije”. – Ezt a moslékot aligha nevezném reggelinek. A kutyám különb kaját kapott – gondolta magában Nash. Bár az ételhez hasonló dolgot mindenki csak a földön látott, mégis mindig elfogyott. Gusztustalan kinézete ellenére a legfontosabb aminosavak, ásványi anyagok, vitaminok kerültek bele.

Már majdnem kilépett a raktárajtón, mikor egy férfi árnyképe jelent meg a falon. Nagydarab lehetett, testének tömege úgy egy mázsa körül mozoghatott. Feje búbját nem tarkította hajkorona, maximum pár milliméteres lehetett. Nash egy pillanatra megdermedt. Kezéből kiesett a doboz, melynek borítása kisebb sérüléseket szenvedett a becsapódáskor. A férfi mozdulatlanul állt az ajtóban, s tekintetét a dermedt Nashre szegezte.

-Emlékszel rám te gané? – mondta a férfi érces, mély hangján. Nash számára a vállán lévő pajzsdíszek és az arctetoválások elárulták a férfi kilétét.

-Igen.

-Egy hónapra kiraktak az űrbe! Most törlesztem az adósságom kamatostul – a férfi határozott léptekkel elindult Nash felé, aki hátrálni kezdett.  A férfi tekintetéből sugárzott a gyűlölet. Felemelte a kezét, s egy erős ütést intézett ellenfele felé. Nash lehajolt az ütés elől, s két erőteljes ütést mér a hatalmas férfi hasfalára. A Kompánia legerősebb embere beleremegett az ütésekbe. Nash csak ütötte, ahogy bírta a vele szemben álló elítéltet. A férfi a magasba emelte a kezét, hogy egy hatalmasat üssön Nash fejére, remélve, hogy attól ájultan esik össze. De Nash gyorsabb volt, s elugrott a feléje közeledő ököl elől, majd mikor a férfi keze a földhöz ért, Nash fordulásból arcon rúgta a Kompánia hű szolgáját, aki az egyik polcra zuhant, melyen a szerdai élelmiszeradagokat tárolták. A férfi másodpercekig ott feküdt a polc maradványai között. A konzervek a fejére hullottak, a dobozok a testét borították. Miután az utolsó darabok is földet értek, az elítélt felállt, s Nash felé fordult. – Ezért még megfizetsz te nyomorult. 

Az elítélt futólépésben indult Nash felé. Nash felugrott a levegőbe, s fordulásból egy hatalmasat rúgott ellenfele mellkasába. A férfi megtorpant. Mellkasa sajgott a fájdalomtól. Érezte, hogy szegycsontja mintha eltört, de legalábbis megrepedt.

Nash újra támadt. Az ütések egymást követték a nagydarab férfi testére. Tudta, ez a mérkőzés már eldöntetett. Nash magasba emelte a kezét, hogy egy utolsót üssön ellenfele testére.

De egyszer csak…

A férfi megragadta Nash kezét, majd felemelte a levegőbe. Nash koszos cipője és a talaj között legalább tíz centiméter volt a távolság. A férfi vérben izzó szemekkel meredt Nash arcába.

-Imádkoztál már? – Nash remegni kezdett. Úgy tűnt mintha két harcot vívna egyszerre. Egyet fegyenctársával, egyet, pedig saját belső démonaival. Mikor a férfi vörös szemeibe nézett valójában egy hatalmas szörnyet látott. Arcvonásai a sötétbe vesztek. Csak egy sárga szempárt látott, s egy gonoszan vigyorgó szájat, melyekből hegyes fogak látszottak ki. Vajon ki lehet ő? Nem tudta, de testét rabul ejtette a félelem.

A Kompánia első embere megfogta Nash egyik lábát, s az egyik még álló polcnak dobta. A polc darabjai hangos csörrenéssel zuhantak a földre. Nash mozdulatlanul feküdt, mintha már halott lenne. Körülötte a polcok darabjai, melyek egy rész apróbb darabokra tört.  

A férfi elindult a földön fekvő ellenfeléhez. Nash ruhája itt-ott el volt szakadva. Karján vér folyt, mely még egy korábbi becsapódáskor kezdett szivárogni a az egyik felkari érből. Hátán több tartóelem is hevert, melyek talán még el is törték pár csontját, de ez már mindegy volt. 

-Na végre! – kiáltotta az elítélt, mikor Nash fölé hajolt, s látta, hogy nem lélegzik. – Úgy látszik a flotta tisztjei még sem olyan erősek, mint amilyennek mondják őket.

A férfi kezét a csípőjére tette, mint aki jól végezte dolgát, s hangosan nevetett. Elégedett kacajának hangja bezengte az egész raktárt és a kantin többi részét. Újra győzedelmeskedett egy hozzá méltatlan ellenfél fölött – gondolta magában a Kompánia tagja.

Ám akkor, mikor szeme a plafont kémlelte hangos nevetése közben, éles fájdalmat érzett a hasa tájékáról. Aztán, mintha az a valami megfordult volna benne. Hirtelen a fájdalom centrumához kapott. De a fájdalom nem csillapodott, sőt a kezére is átterjedt. A férfi felemelte a tenyerét, s látta, hogy csupa vér.  A férfi lepillantott, s egy vasdarabot pillantott meg, mely a kövér hasából állt ki, melynek végét a földön heverő Nash szorította.

Nash arcán nem látszódott se nyugalom, sem bármi olyan érzés, vagy rezzenés, mely arra utalt, volna, hogy az életéért küzdött volna. Szeme vérben úszott. Látszott rajta, hogy hidegvérrel vezette a „pengét” ellenfele gyomrába.

 

A felhők eltakarták a napot… Villám cikázott… A szél kicsavarta a fákat… A vihar megérkezett…

 

VII.

  

Pár nappal később Nasht kiengedték a gyengélkedőről. Az orvos megjegyezte, hogy ahhoz képest, hogy csak átmenetileg van az S9-en, túl gyakran fordul meg nála. Nash hiába mentegetőzött, hogy ő kerüli a bajt, az mindig rátalál. A sérüléseit hamar rendbe hozták. A börtönparancsnok kihallgatta őt, s még akkor a konyhában tartózkodó elítélteket, hogy mit láttak. Nash esküdözött, hogy önvédelem volt, amit tett, de ismerve a történetét, az igazgató nem hitte el ezt a verziót. A többi elítélt is megerősítette, hogy Nash csak a raktárból akarta kihozni az aznapi ételalapanyagot, mikor megtámadták. Ők csak a zajokra lettek figyelmesek, s mikor bemenetek látták, hogy a nagydarab férfi végezni akart ellenfelével, aki ekkor hasba szúrta a Kompánia egyik magas rangú tagját. Az igazgató tudta, hogy akik Nash védelmére keltek, feltehetőleg a Testvériség emberei. Tudta, hogy Drem Gul nem véletlenül védelmezi Richard Nasht, ezért, s mivel nem volt elég bizonyíték arra, hogy Nash kezdeményezte az incidenst, elejtette a vádat, s visszaengedte az elítéltet a cellájába, hogy a hátralévő pár napot békében tölthesse el.

Leszállt az éj. Nash álmatlanul forgolódott az ágyában. Akárhányszor lehunyta a szemét egy számot látott maga előtt: 4. A Kompánia embere volt a negyedik ember, akit hidegvérrel megölt. Mindig félt, hogy eluralkodnak rajta az indulatok, s nem tud majd parancsolni magának. Ez történt, mikor megtalálta Kathrynt és a két srácot az istállóban, s ez történt ma is. Hol van a határ? Meddig tudja kordában tartani az indulatait és mi a garancia, hogy meg tud állni, egy ponton, s nem emészti el őt a felgyülemlett sérelem, bánat és keserűség hatalma. Sokszor volt már csatában, vett részt harci szimulációkban, de mindig sikerült megállnia egy ponton. Az indulatai soha sem uralkodtak el rajta. Sosem támadt, mindig csak megvédte magát, mint most. Mi változott???

Az S9-en ismét egy új nap kezdődött. Sokakban felmerült a kérdés, hogy egy holdon, ahol csak mesterséges környezetben képes megmaradni az ember, s melynek felszínét sosem világítja be a nap fénye, hogyan képesek kiszámolni, mikor van reggel. Ilyen, s ehhez hasonló kérdések olykor felmerülnek a hétköznapi emberek fejében is, akkor egy ilyen helyen, ahol az időfogalma teljesen új értelmet kap, egyre többször kerülnek elő ilyen filozofikus gondolatok az ember fejében. Pár héttel ezelőtt a déli szárny egyik bentlakójának jutott eszébe, hogy hová kerül a salakanyag, mely az emberből származik. Nem jön soha hajó, mely elszállítaná ezeket a melléktermékeket. Akkor talán kidobják az űrbe? Vagy esetleg megtisztítva, újraformálva, pépesítve visszakerül az elítéltek tányérára? Eme elmélete nem lett túl népszerű az elítéltek körében, melynek következtében a gyengélkedőn kötött ki álkapocs töréssel. Talán jobb lett volna evvel a teóriával nem reggeli közben előállni.

Nash éppen az utolsó falatokat kapkodta be, mikor egy férfi leült az asztalhoz.

-Jó reggelt Nash!

-Neked is – válaszolta közömbösen, s folytatta a reggelit.

-Tizenegy órakor gyere a tornaterembe!

-Miért?

-Drem Gul beszélni akar veled.

-Miről?

-Fogalmam sincs. Csak az kérik, hogy légy a tornateremben tizenegy órakor! – mondta a férfi erősebb, határozottabb hangon, majd villájával belenyúlt a tányérjába és rászedett egy kis adagot. Az étel pár percig ízlelgette, mintha csak Wellington bélszínt, vagy sonkás rántottát reggelizne, majd egy mozdulattal lenyelte azt. – Hát ez nem a legjobb. Sőt kimondottan pocsék. Ne feledd tizenegykor a tornateremben – a férfi avval a lendülettel fölállt, s eltűnt a tömegben.

Nash csak bámult maga elé. Vajon mit akar tőle Drem Gul? Miért érdeklődik ennyire utána a testvériség? Talán egy ember megölése ennyit számít? Talán ha csak egy közönséges elítélt lenne, akkor nem figyeltek volna rá föl annyira? Csupa kérdés, melyek feleletekre várnak.

 

„Néha az egyetlen dolog mely veszélyesebb a kérdésnél, maga a válasz”

                                                                                      208. vagyongyűjtési szabály

 

Tizenegy óra volt. Minden elítélt kint volt a kupola alatt, s a szabadidejét töltötte. A börtönőröknek nem sok dolguk volt aznap. Mindegyikük csak ált, s figyelte, ahogy a foglyok, mint parányi hangyák masíroznak az alattuk elterülő területen.

A tornaterem ilyenkor hemzsegni szokott az emberektől, de ma kivételesen üres volt. Egyedül csak Nash volt a helységben. Nem akart eljönni, de úgy érezte veszteni valója nincs, és a Testvériség eddigi ittléte alatt sokszor, kérés nélkül is a segítségére sietett. A legkevesebb, hogy eljön, és tiszteletét teszi a banda főnökénél. Vajon hogy néz ki Drem Gul. A történetek alapján egy, két méter magas, acélos testalkatú férfinak kell lennie, olyannak, mint amilyenek a régi héroszok az ókori mitológiában.

Az ajtó félrecsúszott a tokjában. Két magas, erős testalkatú, rövid hajú férfi lépett be a tornaterembe. Ruházatuk rendezett és tiszta volt, ami szokatlan egy büntetőtelepen. Egy pillanatra megijedt, de ezek után tudta, hogy nem a Kompánia tagjai, hanem a testvériségé. A két férfi megállt az ajtó két oldalán.

Másodpercekkel később egy harmadik személy is megjelent. Alacsony volt, nem volt sovány, de nem látszott rajta, hogy túl jól lenne tartva. Hosszú, őszes tincseit copfba fogva hordta. Korosodó arcát, hófehér, hosszú szakáll borította, melyet álla alatt úgy tíz centivel egy fémgyűrű fogott össze. Tekintetéből látszott a határozottság és a brutalitás, de ez akkor valahogy eltűnt. A férfi lassan odalépett Nash elé, s bársonyos, kellemes hangján megszólította.

-Köszönöm, hogy eljöttél. A nevem Drem Gul.

-Megtisztelsz – mondta Nash és nyújtotta jobb kezét, hogy illendően köszöntse a testvériség fejét. Nash keze magányosan állt, várva, hogy viszonozzák a mozdulatot, de hiába. Drem Gul jobb keze tőből le volt amputálva. – Bocsáss meg – mondta tisztelettudóan.

-Semmi gond. Sokak tiszteletlenségből tesznek ilyen mozdulatot, sokak azért, mert nem tudják, de még egyikük sem kért bocsánatot – Drem Gul elsétált a férfi mellett, hogy jobban szemügyre vegye. Erős karok és lábak, egyenes testtartás, megfelelő izomzat. – Tehát te vagy a híres Richard Nash. A feleséggyilkos flottatiszt. Miért tetted?

-Az esküvőnk napján két fiatal sráccal találtam a pajtában.

-Félreértettél. Arra vagyok kíváncsi mi vezetett ahhoz, hogy ilyen brutális módon végezz a nővel, akit állítólag szerettél.

-Haragot. Évszázadok óta szunnyadó dühöt, melyet hatalmas nehézségek árán voltam képes kordában tartani.

-Gondolom gyermekkori események, kudarcok a társadalomban meg ehhez hasonlók.

-Kathryn lett volna a lakat, mely végérvényesen bezárja a démonokat a feledésbe, de…

-De a démonok erősebbek bármely lakatnál, még ily erősebb lakatnál, mint a szerelem.

-Miért érdekel téged, hogy kerültem ide?

-Mert a testvériség hamarosan végső csapást mér a Kompániára. A harcra nem a halál arénájában kerül sor, hanem e blokkok falai között. Szükségem van erős emberekre, akik képesek győzni egy ilyen csatában.

-Miből gondolod, hogy én megfelelek?

-Flottatisztek kiváló harci kiképzést kapnak. Ugyanolyan könnyen képesek kézitusában felülkerekedni, mint egy sugárfegyverrel – mondta Drem Gul, miközben folyamatosan figyelte Nasht és a reakcióit.

-A te embereid, sokkal jobbak, mint én. A kompánia, már kétszer próbált megölni mióta itt vagyok. Bármelyik harcosod könnyedén felülkerekedett volna a harcban.

-Ne becsüld le saját képességeidet. A haragod képes neked hatalmas erőt adni, csak meg kell tanulnod használni.

Nash elgondolkodott a hallottakon. Eszébe jutott, amit a pajtában érzett. Nem ismerte a könyörületet. Azokban a percekben sebezhetetlen volt, s úgy érezte, hogy ez sosem múlik.

-Honnan tudod, hogy mi rejtőzik bennem?

-Meglepődnél, mennyire jól ismerlek Nash. Én is sokáig szenvedtem az érzéseim elfojtásától és a kisebbségérzéstől, egészen addig, amíg meg nem gyilkolták azt, aki számomra a legfontosabb volt.

-Ki volt az?

Drem Gul hátat fordított Nashnek. Látszott rajta, hogy még a Testvériség vezetője is rejtegeti nagy titkát.

-A kislányom… - Drem Gul szeme könnyezni kezdett. Már rég nem mesélt senkinek arról, ami a családjával történt. – Az egyetlen lányom…

-Mi történt vele?

-Az anyja halála után egyedül neveltem. Akkor épület technikusként dolgoztam a Solusanon, a Központi Építészeti Hivatalban. Egyik délután hazafelé jött az iskolából, mikor elrabolták… - Drem Gul mély lélegzetet vett. – Három napra rá a főváros szívén átfolyó folyóban találták meg a holttestét – Drem Gul felemelte bal kezét, s egy nagyot ütött a legközelebbi bokszzsákba. A homokkal töltött bőrzsák hosszú percekig csak lengett, és lengett…

-Nagyon sajnálom.

-A hatóságok elfogták a bűnösöket, de a bíró fölmentette őket, mert a… „Komputeres pszichológiai vizsgálat értékelése szerint, nem beszámíthatóak, de hosszú gyógykezeléssel újra a társadalom értékes tagjai lehetnek.” De én nem hagytam annyiban. Elővettem apám sugárkarabélyát, melyet még a kalózháború idején használt, és elindultam, hogy megkeressem őket.

-A jelek szerint sikerült.

-Igen. Az alsó város egyik szegletében találtam rájuk. Éppen egy helyi prostituáltat tömtek egyszerre mindketten. Odamentem, lerántottam az egyiket a nőről, s beletapostam az arcába. A másik ledobta magáról a nőt, úgy, hogy az csak nyekkent, de mire felállt és védekezni kezdett volna, már szíven is lőttem. A nő sikolya az alsó város minden szintjén hallatszott.

Nash arcizmai összerándultak. Lelki szemei előtt lezajlott minden, amit Drem Gul elmesélt.

-De ez még semmi. A másik férfi a falnak húzódott. Annyira meg volt rémülve, hogy ott helyben összecsinálta magát – Drem Gul szemében megcsillant valami. A kegyetlenség szikrája, mely akkor támadt fel benne először. – Mikor megláttam a félelmet a szemében, úgy döntöttem játszadozom vele egy kicsit… úgy ahogy ő tette a lányommal. Elővettem a késemet, melyet mindig a csizmámban tartottam, s ledobtam egyenesen a lába közé.

-A penge csak pár centire volt a golyóitól, mikor belefúródott a betonba. Ekkor a fegyveremet a mellette ülő nőre szegeztem, aki reszketett, mint a nyárfalevél annyira félt.

„-Vedd fel és vágd le a péniszed!” – Ezt mondtam neki. De ő nem akart engedelmeskedni. 

„-Vágd le, vagy a nő meghal!” – Mondtam és demonstrációként közvetlenül a nő mellé lőttem. A srác kínszenvedések közepette levágta saját nemi szervét. Közben torkaszakadtából ordított. – „Ordíts! Ugyanúgy, mint ahogy a lányom ordított, mikor összeszabdaltátok és megöltétek.”

-Ezek után rászegeztem a fegyverem a srácra, és meghúztam a ravaszt. De nem a srácra lőttem, hanem mindig mellé. Egyet jobbra, egyet balra, hogy érezze, nem tudja, mikor lövöm le. Ezt úgy öt percig folytattam, aztán felvettem a késem és belehajítottam egyenesen a szívébe. – Nash látta, hogy Drem Gul szeme már vérben úszik. Sugárzott róla, hogy még ennyi év után is felzaklatják a történtek.

Nash ekkor összegezte a hallottakat. Megölték a lányát, akit valószínű megbecstelenítettek előtte. Felmentik a tetteseket, majd a meggyötört apa elindul, hogy bosszút álljon a bűnösökön.

-Látod… Nem is különbözünk annyira. Ezért van szükségem rád. Remek helyed lenne az oldalamon. Állj mellém, mert a csatában mindenki célpont lesz. Ha mellettünk állsz, életben maradhatsz, de ha a Kompánia talál rád, megölnek, és mi nem tudunk segíteni.

-Értem. De engem három nap múlva elszállítanak egy másik bűntető telepre. Ezért a válaszom nem.

-Megértem. Vigyázz magadra, mert a Kompánia senkinek sem kegyelmez – Drem Gul már éppen indult volna kifelé, mikor újra Nash felé fordult. – Megnyugtatásodra. A szavamat adom, hogy mi nem támadunk rád a harcban.

-Köszönöm.

Drem Gul azzal sarkon fordult és kiment a tornateremből. Az ajtók bezárultak, s Nash egyedül maradt a sötét szobában.

 

VIII.

 

Beesteledett. Hamarosan mindenki álomba szenderült. Az őröket leváltotta a másik brigád, akik továbbra is igyekeztek fenntartani a rendet az S9 falain belül. A léptek visszhangoztak a különböző blokkok tágas folyosóin. A lámpák ugyan éjszakai módban szórták a fényt, a kéken világító erőterek mégis nappali világítást kölcsönöztek a félhomálynak.

Az egyik blokk felsőbb folyosóján a fiatal tisztek a szokásos éjszakai tevékenységüknek hódoltak: megbeszélték az éppen aktuális problémákat és pletykákat.

-És akkor bejelenti, hogy az anyja jön látogatóba.

-Ne szívass!

-De igen. Képes volt terülj-terülj asztalkámat varázsolni azért, hogy bejelentse, meglátogat minket az a gonosz boszorkány.

-Részvétem.

-Nem elég, hogy itt dolgozom az Isten háta mögött, nem ettem már egy jót, mióta idehelyeztek, és még jön az a hárpia is.

-Látod, én mondtam, hogy ne nősülj meg.

-Igazad volt, mint már korábban is… Szerinted, ha megölöm, kapok kedvezményt, azért mert eddig az igazságszolgáltatásban dolgoztam?

-Nem tudom. Meglehet.

-Szerintem érdemes megpróbálni.

Miközben a két őr beszélgetett, a földszinten kinyílt az ajtó, s egy fekete egyenruhás férfi lépett be rajt. A barna hajú itt-ott kopaszodó férfi kezében egy kis rögzítőt tartott. Hamarosan odaért a két őrhöz, s megszólította őket.

-Jó estét uraim! – mondta a férfi.

-Jó estét kapitány – mondta az egyik őr.

-Kósza hírek terjengnek e falakon belül.

-Mik azok uram?

-Információink szerint a két rivális banda között hamarosan kitör a háború.

-Mi is hallottuk uram – szólt közbe a másik őr.

-Akkor tudják, miről van szó. A támadásra az elkövetkezendő hetvenkét órában kerül majd sor. Reggelre megérkezik az erősítés. Az udvaron és minden blokkban megduplázzuk az őrséget. Kurby hadnagy! Ön lesz a lambda csapat parancsnoka. Ők lesznek a csapattagjai – mondta a kapitány és átnyújtotta a rögzítőt a hadnagynak. – Eligazítás 6: 00-kor.

-Igenis kapitány. Ezek szerint nagy vérengzésre számít.

-Tanulmányoztam a XXI. Század hajnalán történt börtönfelkeléseket. Ha beüti a 9756553-Alfa számsort, akkor le tudja hívni az adatokat.

Kurby hadnagy beütötte a kódot. Egy hosszú táblázat jelent megy, mely a 2003-2006-os évek főbb börtönlázadásait tartalmazták.

 

Év

Helyszín 

Eredmény

Ok

2003

Kent, Kanada, Agassiz különleges biztonságú bv. inézet

92 fogva tartott vett részt a lázadásban, amelyben a berendezési tárgyakat összetörték, és felgyújtották, a lázadás egy napig tartott, és egy fogva tartott halt meg

zárkán gyártott alkohol, zárkán gyártott fegyver

 

2003

Tegucigalpa, Honduras, El Porvenir, La Ceiba Farmbörtön

86 fogv atartott égett halálra vagy halt meg füstmérgezésben, amikor a Mara Salvatrucha és a La 18 börtöngengek összecsaptak, és felgyújtották az intézetet. Oscar Sanchez volt országos parancsnokot az események miatt 19 évi szabadságvesztésre ítélték 2005. áprilisában.

utcai gengek befolyása, börtöngengek,
zárkán gyártott fegyver, kábítószer,
biztonság hiánya, korrupció

 

2004

 

 

 

Honduras, San Pedro Sua

 

 

 

107 halálos áldozatot követelt a gengháború, az áldozatok többsége a Mara Salvatrucha tagja volt.

gengtagok vád nélkül a börtönökben

2004-2005

Amazónia, Brazília, Urso Branco Bv. Intézet

 

2005 karácsonyán, a Rodondia Államban, lévő börtönben a fogv atartottak 200 túszt ejtettek a látogatók közül. A túszok legtöbbje terhes nő volt, és egyes túszokat a rabok a sajtó kedvéért az intézet víztornyáról lógattak le. A fogva tartottak az egyik gengvezér visszaszállítását követelték, aki korábban megszökött az intézetből, de a rendőrség elfogta, és egy másik intézetbe szállította. A rendőrség az eseményt erőszak nélkül számolta fel, nem úgy, mint az egy évvel korábbi lázadást, aminek 14 halálos áldozata volt.

ünnep,
látogatás,
börtöngengek,
sajtó

 

 

-Úr Isten! – mondta az egyik őr.

-Úgy gondolja, hogy itt is megtörténhetnek ezek a szörnyűségek?

-Bevallom, nem tudom… de készüljünk föl mindenre.

A kapitány aggodalma nem volt alaptalan. Bár mind eddig csak olvasott a börtönlázadásokról, bandaháborúkról, melyek a börtönökben zajlottak, tudta, hogy ha hajdan előfordultak ilyen konfliktusok, megint megtörténhetnek. Talán ezért lett ilyen fiatalon kapitány belőle. Stratégiai érzéke és vezetői képességei már akadémista korában megnyilvánultak. Harcászati és fegyverismerete az egyik legkiválóbb volt az egész birodalomban (talán összesen tízezer ember ismerte annyira a harcászat minden csínyét, mint ő).  Terve a zendülés leverésére a börtönigazgató szerint kiváló volt, minimális veszteséggel mind két oldal részéről.

A kapitány csak egy valamiben hibázott, hogy elkésett pár órával.

 

 

IX.

 

 

Amint a kapitány sarkon fordult, hogy visszatérjen az irodájába, egy hangos és erőteljes robbanás rázta meg az épületet. A két kibillent az egyensúlyából. Egyikük elesett, s kiejtette fegyverét a kezéből, a másik nem volt ily szerencsés. Ő átesett a korláton, s lezuhant a börtönblokk alsó szintjének közepére. A világítótestek gyorsan villogni kezdtek, majd egy másodperc múlva teljesen kialudtak. A sötétben csak a hevesen villogó, kék erőterek látszottak, de hamarosan azok is kialudtak.

Pár másodperc néma csend… Aztán egyszer csak hangos ordítások törték meg a némaságot.

A rabok kitörtek.

A tartalék rendszer bekapcsolt. A világítás, bár csak fele olyan élesen, de megvilágította a tágas csarnokot. A csarnokban legalább kétszáz elítélt gyűlt össze. Némelyikük teljes öltözetben, némelyikük félmeztelenül, de voltak, akik csak egy atlétában álltak csatasorban. Mindegyikük kezében volt valamilyen tárgy, melyet valószínű fegyverként akartak használni.

A kapitány, aki a robbanáskor beverte a fejét a korlátba, kezdett magához térni. Homlokán csordogált a vér, de őt ez nem érdekelte. Tekintetét az alatta lévő tömegre szegezte.

-Úr Isten! – mondta.

A kaptányban tábort vert a felismerés. A terv, melyet a lázadás megfékezésére alkotott, tökéletes, szinte mesteri. A tanárai és volt parancsnokai biztos olyan eredetinek és eredményesnek találnák, mint Julius Caesar stratégiáit.

Csak egy apró kis buktatója volt a tervnek…

A rabokkal szemben teljesen hatástalan volt.

A kapitányban ekkor vált nyilvánvalóvá tervének gyenge pontja. Ezeknek az embereknek nincs veszteni valójuk. Bár látszólag fegyelem volt, a rabok mégis szinte egyik napról a másikra éltek. Csak nappal volt látszólagos a béke, de az éjszaka homályában, tűntek már el emberek, ért egyeseket néhány különös, megmagyarázhatatlan baleset. Bár az őrök tudtak az aréna létezéséről, mégsem tettek semmit, hogy felszámolják, inkább több ezres fogadásokat kötöttek egymás közt. Azt hitték, köztük a kapitány, de még az igazgató is, hogy így féken tartható a bandák rivalizálása. Előbb utóbb, úgyis elfogynak az emberek és még hasznuk is volt belőle. Mekkorát tévedtek. Nem tudták, hogy a Kompánia és a Testvériség így képzi ki és készíti fel az új embereket az eljövendő háborúra. A vezetés alábecsülte az elítélteket és most, nagy árat fognak fizetni, ha csak ki nem maradnak belőle.

Miközben a kapitány magához tért, az elítéltek hírtelen elcsendesültek. Egy idősebb korú, fehér szakállú félkezű rab lépett a tömeg elé. Bal kezében, egy lapos, fém darabot tartott, melynek egyik vége tűhegyes volt.

-Barátaim! – kezdte a férfi. – Eljött a nap. Most véglegesen leszámolunk a Kompániával. A többiek már megtámadtak mindenkit az ellenséghez tartozik. A börtön minden pontján dúl a harc. A feladat, teljes megsemmisítés. Induljunk – azzal a férfi megfordult, magasba emelte a fegyverét, s futólépésben elindult a központi csarnok felé.

A kapitány megragadta kommunikátorát, mely az övén lógott, s megnyomta a rajta lévő négyzet alakú gombot.

-Minden egységnek riadó! A rabok kitörtek a zárkáikból! Ismétlem, riadó! Mindenki fegyverbe.

Miután a férfi kiadta élete legnehezebb parancsát, ledobta a kommunikátorát az alatta elterülő immár üres területre.

-Isten bocsássa meg nekem. A halálba küldtem az embereimet – a kapitány nem tévedett. Ezt az éjszakát egyikük sem ússza meg szárazon. Az őrök teljes erővel fognak harcolni a fegyencek ellen, akik sokkal többen vannak, mint ők. Kezükben szorított innen-onnan letört fémdarabok veszélyes és éles kardként működnek majd a csatában. S a vér elárassza majd az S9 utolsó helységét is.

Eközben a csata elérte a központi csarnokot, a kupolát, s a kisebb folyosókat. Az épület falai közt az ókori háborúkhoz hasonló véres ütközet dúlt. A „pengék” csattanása és ütődése hangosan visszhangzott a falakon. A Testvériség harcosai gyors karmozdulatokkal hárították az ellenség szúrásait, de hiába. Nagyon sokan voltak. A pengék a húsig hatoltak. Repültek a karok, a fülek, s még más egyéb testrészek. A fal mentére kitolt emberek puszta kézzel irtották az ellenséget. Hol a Testvériség, hogy a Kompánia katonái estek el.

-Mindenki előre! – kiáltotta Drem Gul, majd kardját a magasba emelve belevetette magát az ellenség tengerébe.

Bár már több év volt Drem Gul mögött, mint amennyi előtte állt, mégis ereje nem veszett el, sőt még erősebb volt, mint még mikor meg volt mind a két karja. Úgy küzdött, mint a régi idők harcosai, akikre talán már csak a krónikákban lelhetünk. Páncélos lovag módjára harcolt, magmaradt karjában úgy tartotta az a valahonnan kiszakított, hegyes vas darabot, mint ahogy Artúr király az Excaliburt. Mozgását hajlott kora ellenére az ifjú titánok is megirigyelhették volna. Pengéje vége folyamatosan ejtette a sebeket a körülötte álló ellenségen. A pengék összecsaptak, szikrák csaptak ki, mikor az egyik penge elhúzódott a másik mellett, miután azok egymásnak feszültek.

S a vér bokáig állt. Emberek százai dőltek el másodpercek alatt. Némelyikük kezét levágták, volt, akinek torkát vágták át. A kardok is könnyen hullottak ki az emberek kezéből. A csata egyre durvábbá vált. Ember-ember elleni küzdelem volt a javából. Nem számított, hogy hat kompániás támadott egy testvériség párti emberre vagy fordítva. Akik elvesztették fegyvereiket, az öklükkel harcoltak tovább, bármennyire értelmetlennek is tűnt. Fejek törtek be a kemény falon. A hullák tömege pillanatról pillanatra növekedett. Az előrenyomulás megállt a központi csarnokban és a kupola alatt. Drem Gul tekintete egyre csak Asher után kutatott, miközben folyamatosan verekedte át magát az ellenséges seregen.

A következő pillanatban egy árnyék vetődött Drem Gul fejére. Az árnyék tulajdonosa egy, két fejjel magasabb csupa izom elítélt volt, vállán egy pajzsdísz ékeskedett, rajta egy szám: 2.

A férfi lesújtott hosszú és nehéz „kardjával”. Drem Gul magasba emelte pengéjét, de az kettétört mikor a másik penge hozzáért. Drem Gul a földre zuhant.

-Ma már a pokolba alszol vénember – mondta a férfi, miközben kivillantotta sárga és hiányos fogazatát. A penge már épp Drem Gul arcánál volt, mikor a férfikezéből kihullott a fegyvere, s arcáról eltűnt a mosoly. Az elítélt a hasához helyezte kezét, majd arca elé emelte azt. Az ujjairól patakokban folyt a vér.

-Hagyd őt békén! –kiáltotta egy hang a férfi háta mögül, s a következő pillanatban a 2-es számú testőr feje a földre hullott.

-Köszönöm - mondta, majd kezét nyújtotta az őt megmenekítő férfi felé.

-Szívesen – mondta, majd felvett a földről egy pengét, s átadta Drem Gulnak . – Mi a parancs uram?

-Törjünk be az ellenség területére.

-Igenis uram.

-Ne feledd, Ashert élve kell elfogni.

-Értem uram – mondta a férfi, s mind a ketten tovább folytatták a harcot.

De a harc továbbra is csak állt. Mindenki próbált áttörni a másik által uralt folyosókra. A testvériség minden területéről minden ember a központi csarnokban volt, s próbálta áttörni az ellenség vonalait. De sikertelenül. Akik áttörtek a vonalon, azokat az ellenség egy jól irányzott suhintással lefejezte, vagy hason szúrta.

Drem Gul továbbra is az első sorban állt, s ritkította az ellenség sorait. Hűségest emberei persze próbálták védeni vezérüket, de úgy tűnt semmi szükség rá.

Úgy tűnt, hogy itt nincs mit tenni. Csak az idő hozhat számukra győzelmet, vagy bukást.

Ám ekkor az ellenség áttörte a testvériség vonalait, s az egyik uralmuk alatt álló szélső folyosót vették célba.

-Áttörték a keleti védelmet uram! – kiáltotta az egyik férfi. Arca itt-ott véres volt, karját több helyen seb borította, ruhája szakadt volt.   

-Erősítést kell küldeni arra a szárnyra – mondta, miközben hátrébb lépett a sorok között. 

-Az, sajnos már nem megoldás uram. Betörtek az egyik mellékfolyosónkra.

-Melyikre?

-Ahol a tanács tagjai vannak.

-Mennyien vannak?

-Egy kisebb zászlóaljnyi ember lépett át a vonalainkon.

-Vonj ki annyi embert, amennyit csak tudsz, s foglald vissza a folyosót.

-Igenis, indulok – a férfi magasba emelte fegyverét, s végigfutott a védelmi vonal háta mögött, jelezve, hogy kövessék.

Ám ekkor történt valami, amire senki sem számított. A központi csarnok egyik zár ajtaja szélesre tárult, s az S9 teljes biztonsági személyzete vonult be rajta. Mindegyikük egy vastag mellényt viselt, s egy kemény sisakot hordott a fején. Kezükben egy hosszú fém rudat tartottak, melyek egy elektromos sokkolóban végződtek, s egy vastag pajzsot tartottak maguk elé. A hatszáz és ezer fő közé tehető sereg élén ott állt a kapitány, aki elrendelte a riadót. Mellette Greenburg hadnagy állt. Bár ő már vett részt csatában még nagyon régen, de mégis tudta, hogy ez most más. Ez a színtiszta emberi brutalitás küzdelme. Itt nincsenek szabályok és a fegyverzetük, melyeket a kormányzat közelharcra fejlesztett ki nem ér semmit. Ideges volt, bár nem akarta, hogy ez látszódjon rajta. Végig mérte a mellette álló férfit, akin szintén nem látszottak az idegesség jegyei. Csak a szeme árulta el valódi érzelmeit. Tudták, hogy nagy eséllyel egyikük sem éri meg a hajnalt.

-Előre! – kiáltott a kapitány, majd futólépésben elindult a hosszú folyosó végén lévő tömeg felé.  

-Roham! – kiáltotta Greenburg és követte felettese példáját. Az őrség megrohamozta az ellenséget.

 

 

„Vad vágy dúl, győzd: tüzelj, gyilkolj! Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot, kard s vér napja vár, mire nap kél!”    

Théoden király (A Gyűrűk ura – A király visszatér)

 

 

Az első kardot mely ripityára törte az első őr pajzsát, egy kompániai férfi tartotta. A penge a férfi karjába hatolt, aki lesújtott sokkoló dárdájával az ellenségre, de az erre felordított s egy hatalmasat suhintott a férfi nyaka felé. Az őr feje átrepült a betörő börtönőrök feje felett. Voltak, akik megrémültek, s ott helyben maguk alá vizeltek, voltak, akik harci kedve felhevült, és végezni akartak az ellenséggel.

Drem Gul továbbra is az első sorban irtotta a tömeget, de erői meggyengültek. A csata a hátsó folyosókon is zajlott, az emberi egy része ott próbál győzelmet aratni. A sereg egy része a kupolát akarja elfoglalni, a többiek, pedig megpróbálják leszűkíteni a Kompánia védelmi vonalát, s ekkor még az őrség is rájuk támad. A csata háromfrontossá vált. Drem Gul csak remélte, hogy az őrök pártatlansága előnyt kovácsol nekik.


X.  


Miközben a csata dúlt a központi csarnokban, a tanács tagjai addig a celláikban voltak, vagy éppen a korlátnál támaszkodva tárgyalták ki a nem is oly távoli gigászi ütközet lehetséges fejleményeit. Nyugalom járta át őket, hiszen tudták, Drem Gul győzelemre viszi az embereit és nincs semmi és senki, aki veszélyt jelentene rájuk. Bár Drem Gul gondolt mindenre és két tucat embert küldött oda, még a támadás megkezdése előtt, hogy bármi áron védjék meg a Testvériség „szenátusának” tagjait. A kirendelt őrség fel s alá járkált a folyosókon. Kezükben vagy egy kardként használatos fémdarabot, vagy egy lándzsára emlékeztető rudat tartottak. Narancssárga rabruhájuk rendbe szedett és tiszta volt. Mintha csak az elnököt védték volna.

A folyosón csak egy valaki nem mozdult, s annak a cellának a lakója Richard Nash volt. Ott gubbasztott a cella sötétjében, s csak várta a hajnalt, mely a csata végét jelentette. Tudta, hogy már csak néhány nap és megérkezik a rabszállító hajó, mely elviszi innen egy távoli világra, ahol már csak egy dolga lesz csupán, várni az elkerülhetetlent… a halált. 

Ám ekkor a viszonylagos csendet, éles hangzavar törte meg, mely másodpercről másodpercre közeledett.

-Mi lehet ez? – kérdezte egy közepes testalkatú, borostás, fekete bőrű férfi a mellette állótól.

-Nem tudom.

Nem kellett sokáig tanakodniuk a hang eredetén. Néhány másodpercen belül a folyosó végén megjelent a Kompánia serege, mely sikeresen áttörte a Testvériség védelmét.

-Harcállásba! – kiáltotta az egyik férfi. – Lándzsákat előre!

Az utolsó védőbástya, mely a tanács tagjait védte, egy vonalban elzárta a folyosót teljes hosszában. A lándzsákat előre tolták, míg a karddal hadakozók egy második védelmi vonalat hoztak létre, nem egész két méterre az első mögött.  Az első sor „katonái” kimérten várták, hogy a Kompánia lecsapjon rájuk. Legtöbbjük arcán végig folyt az izzadtság, volt, aki remegett az idegességtől, miközben folyamatosan a közeledő embertömeget figyelték.

-Szent ég! Hányan vannak? – kérdezte az egyikük, hangjában valami különös dialektussal.

-Sokan – jött a válasz a sor egyik feléről.

Úgy egy perc telt el, mikor az utolsó ember is belépett a védelmi vonal látómezejébe. A sereg létszámát még mindig homály fedte, de körülbelül hetvenen lehettek. A Testvériség védőbástyájának minden tagja tudta, hogy mi vár rájuk. Itt nincsenek háborús szabályok, mint a falakon kívül, itt nincs tárgyalás, mint más csatamezőkön. Nem volt más választásuk, harcolniuk kellett, hogy megvédelmezzék a tanács tagjait, ahogy azt Drem Gulnak megígérték.

-Mindenki készüljön!

A Kompánia emberei futólépésben haladtak egykori társaik felé. Csak másodpercek voltak addig a pillanatig, mikor két penge összecsap. Három… Kettő… Egy…

A következő pillanatban egy fej repült át a tömeg fölött. A Testvériség emberei sikeresen bevitték az első támadást. Egy perc alatt óriási csata bontakozott ki. Mindenki támadott mindenkire. A Testvériség két tucat embere bátran védte a folyosót, mely percről percre rövidebb lett. A Kompánia hármasával támadta az ellenséget, de még így is olykor kemény ellenállásba botlottak. Törtek a dárdák, szakadtak le karok, lábak. Csorbultak ki a kardok és a fal szürke színe vörösesre változott a rá fröccsenő vér hatására.

Öt perc múlva a Testvériség megmaradt hadereje (úgy 20 fő lehetett ekkor) az első lépcső mögé szorult, s a Kompánia harcosainak szabad út nyílt a Tanács tagjainak cellái felé.

-Első szakasz az emeletre! Második szakasz, az alsó cellákba! A többiek, előre! – kiáltotta a Kompánia hadnagya, s újra lesújtott az egyik férfira. A férfi lándzsája eltört. A hadnagy hasba rúgta úgy, hogy a férfi elterült a földön. Az utolsó döfés még akkor érte, mikor még nem érte a földet.

Halott.

Az első szakasz a parancs szerint járt el. A Tanács tagok minden erejükkel védekeztek. Először mindig sikerrel, de az ellenség hamar áttörte a hangyányi védelmet. A tagok egymás után estek el a mészárlásban. Mert ekkor ez már nem csata volt, hanem kegyetlen mészárlás. Minden tiszta vér volt. A tagok egy részét egyszerűen ledobták az alattuk összegyűlt tömegbe, hogy azok tapossák el őket brutális kegyetlenséggel.

-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – hallatszott az emeletről, miközben az alsó szinten lévő cellákban lévő foglyokat, kilakoltatták szállásukról. A Kompánia hadereje határozottan lépett fel ellenük. Voltak, akiket két hatalmas férfi megragadott, s egyszerűen csak kivágta őket a cella ajtaján. Ez után már mindegy volt, hogy egy arra tévedt penge vágja le a fejüket, vagy esetleg három lándzsa nyársalja fel őket. Mert mind meghaltak, akikhez bejutottak.

Nash is hasonló sorsra jutott. Egy óriási rab felemelte őt és kihajította őt is az ajtón, de Nash elkapta az egyik lándzsa végét és magával rántotta birtokosát, aki egy már régen elesett ember fegyverébe zuhant.

Nash félkómásan feküdt az egyik falnak zuhanva. Éles fájdalmat érzett a feje hátsó részéről. Szeme homályosan látta a körülötte zajló eseményeket. Inkább csak hallotta, mint látta az embereket, ahogy elkeseredett harcot vívnak az életben maradásért.

Ám egy pár pillanattal később egy hatalmas fekete árnyék magaslott fölé.

-Hát újra találkozunk! Most megfizetsz – mondta egy hang, mely valahogy oly ismerősen csengett Nash számára.

Megvan! – jött a megvilágosodás. Az elítélt volt az, aki rátámadt a konyhai raktárban.

Nash talpra ugrott és maga elé tartotta a dárdát. Tekintete akkora már kitisztult és jobban kivehető volt számára ellensége alakja.

Nash előretolta a dárdát.  A hegyes fegyver, gyorsan közeledett ellenfele felé, aki még meg sem próbált kitérni a támadó Nash útjából. Nyílván úgy gondolta, hogy egy jelentéktelen dárda nem árthat neki, hiszen már jó pár helyzetben volt, ahol meghalhatott volna, de nem így történt. Életben maradt…

Eddig!

Nash jól irányította fegyverét, melynek hegye mélyen belefúródott a férfi hasába. A kompánia egyik legnagyobb harcosa a földre rogyott. Arcáról ekkor már eltűnt a gúnyos mosoly, helyét a meglepettség és kétségbeesés váltotta fölt. Nash kirántotta a lándzsát ellenfele hasából, majd megperdült a saját tengelye körül, s egy gyors suhintással levágta ellenfele hatalmas fejét.

Egy élet vége… A fej csak gurult amerre csak tudott. Bár a test már mozdulatlan, az agy még egy percig fogadja a bejövő impulzusokat. Egy perc… Vajon mi minden játszódhat le egy ember tudatában ennyi idő alatt. Talán életének fontosabb pillanatai villannak be. Esetleg az anyja arca, s a kedvenc süti, amit sütött miközben az iskola padját koptatta. Talán az összes bűn, amit elkövetetett a felszínre került. Gyötrő bűntudat, mely húsba vág a néma éjszakában, mely maga a halál. S talán ezekben a végső pillanatokban megbocsátásért könyörög.

5… 4… 3… 2… 1… vége. Az impulzusok elmaradnak, a gondolatok beszürkülnek, az utolsó látott kép jéggé fagy az ember tekintetében, mint a virágok a hideg téli szellőben.

Nash ott állt kezében a dárdával. A penge csupa vér volt. Megmenekült a haláltól, mely mindig ott jár az ember nyomában, és lesi az alkalmat, mikor lecsaphat.

De valami megváltozott. Nash minden tagját átjárta a kegyetlen gyűlölet és a vérszomj. Olyan érzés volt, melyhez hasonlót azon az éjszakán élt át, mikor ifjú feleségét a halál karmaiba taszította. De ez most végleges. Richard Nash abban a percben meghalt, s egy új férfi született, egy kegyetlen gyilkoló gép, mely nem érez fájdalmat, sem megbánást.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.