Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Koronczi Zsolt

A fegyenc - Börtönben

1. rész 

 

 

 

 

Galaktikus időszámítás

290710.

 

    

I.

 

BŰNÖS! – visszhangzott Nash fülében a bíró ítélete. Maga előtt látta a teljes eseménysorozatot. A tárgyalóterembe való bevonulást, az ügyvédek érveléseit, a záróbeszédeket, s az ítéletet. – Élete hátralévő részét egy alacsony biztonsági besorolású bűntető telepen foglya tölteni. Ettől a perctől kezdve megfosztom rangjától és egyéb címeitől. Így ítéltem! Az ülést berekesztem – a bíró lesújtott a kalapácsával. Fekete talárjának ujja zászlóként lebegett, midőn az ítélőszék hangja, mint mikor óriás szikla zuhan a földre, megtörte a csendet. Az emberek felálltak és megvetéssel tekintettek rá. A tárgyalóteremből kifelé menet egy ismerős alak állt vele szemben. – Leonard?- Apósa állt ott, hosszú sötét kabátban és széles karimájú kalapban, amilyet régen viseltek a földművesek. Leonard széttárta kabátját, s egy őzláb markolatú kést rántott elő, melyet egy határozott mozdulattal Nash mellkasába vágott. Nash ordított a fájdalomtól. A kés oly mélyen hatolt szívébe, hogy arra nincs szó. Nash a földre zuhant. Szeme először a plafonnal találkozott, majd hamarosan Leonard állt előtte. Ahogy vérző testét bámulta, Nash látta a szemében az elégedettséget. – Most megkaptad! Ezt megérdemelted! Megölted a lányomat! - Nash úgy ordított, ahogy a torkán kifért, de nem tudott mit tenni. A vér csak folyt és folyt, míg végül egy csepp sem maradt a testében.

-Ne! Ne… – Nash felriadt. Teste gyöngyözött a verejtéktől. Pupillái tágak voltak, hajából és narancssárga ruhájából csavarni lehetett az izzadságot. Szeme a körülötte lévő helységet pásztázta. Szürke falak, egy ágy, egy ajtó különös kék fénnyel. A börtöncellában volt, ahogy az elmúlt pár hétben. Már nem először riad föl eme hasonló lidérces álmokból. Hathéttel ezelőtt hozták a Solusan kilencedik holdján lévő börtönkolóniára. Az elmúlt másfél hét alatt tanúja volt, hogyan pusztul el eddigi élete utolsó megmaradt darabkája. A szerelme halálával kezdődött, kinek életét saját kezűleg ontotta ki. A barátok nagy része hátat fordított neki e szörnyű tette miatt. A bíróságon megfosztották mindentől, ami megmaradt neki. S legvégül ledöntötték szobrát, melyet az utókornak állítottak nem is oly régen. Testileg, s lelkileg teljesen összeroppant. Napjainak nagy részét csöndben töltötte, a cellájában, az ágyon ülve. Mikor kiengedik őket az udvarra napi pár órára, ott is csak leül és bámul maga elé. Az ételbe is csak beletúr, de nem eszik belőle, maximum egy-két falatot. A kolónia orvosa már nem egyszer adta neki intravénásan a tápanyagot az elmúlt másfél hónapban. A rendszeres pszichológiai vizsgálatok sem hoztak eredményt. Az orvos minden alkalommal egy negyvenöt kilós, borostás arcú, pár centis hajkoronával bíró férfit lát magával szemben, aki csak ül, „s a többi néma csend*”.

Még harminc nap – gondolja magában Nash, miközben egy újabb strigulát húz az ágya mellett lévő szabad falfelületre. A hajó, mely a foglyokat a bűntető telepre szállítja az utat majdnem, három hónap alatt teszi meg, teljes sebességgel. Az utolsó transzport már elindult, mikor Nasht elítélték. 

A börtön egy négyzet alapú erődítmény volt. Biztonsági rendszere hasonló volt a Fort Nox-éhoz. Magas, vastag falak őrizték a foglyokat, akik nem kíséreltek meg szökést. A börtönnek két hatalmas épülete volt, közte egy udvar volt, ahol a rabok napi néhány órát töltöttek. Ezt a területet egy hatalmas kupola védte a légüres tértől. A tervezők gondosan odafigyeltek arra, hogy még véletlenül se legyen mód a szökésre. Nem egy tervet készítettek. Tervezéskor olyan börtönöket vettek alapul, mint az Alcatraz vagy mint a Franciaországi Bastille. Ezen kívül irodalomtörténeti szakértők több börtönszökést, elbeszélő művet tanulmányoztak (Henri Charriére: Pillangó, Alexander Dumas: Monte Cristo Grófja, Stephen King: Remény rabjai stb.), hogy minden eshetőségre felkészüljenek. Egyetlen űrhajó kikötőt terveztek, mely a börtöntől tíz kilométerre volt keleti irányban. Csak siklóval lehetett eljutni oda, a siklóhoz, pedig egy retinaleolvasó és egy DNS ellenőrző biztonsági alagút vezetett. A börtönt, melyet a köznyelv csak S9-nek hív, nyolcvankét évvel ezelőtt tervezte és építette három mérnök. Mióta megépült az óta csak két szökési kísérlet volt.

Az egyik negyvenhárom évvel ezelőtt. Egy elítélt és egy őr ököltusába keveredett, mikor a férfi megpróbálta elérni a silót. Mind a ketten komoly sérüléseket szenvedtek, de végül az őr vesztett. Félholt volt, mikor, az elitét az őr fejét a retinaleolvasóhoz helyezte. A gép rögzítette azt, de mivel a rab nem tudott a DNS ellenőrzőről, az alagút a légüres térbe nyílt, s az elitélt és az őr is szörnyethalt a hold felszínén.

A második kísérlet nem volt ennyire merész. Tizenkilenc évvel ezelőtt, az egyik férfi egyik reggeli alatt felállt és az evőeszközét az egyik őr vállába vágta. A többi őr, pedig lelőtte a férfit, akit az orvosi vizsgálatok őrültnek minősítettek így átszállították a Proxima rendszer elmegyógyintézetébe. A férfi még három évig volt ott, majd egyik reggel az orvosok holtan találták a szobájában. A dokumentumok szerint a férfi természetes halállal hunyt el.   

Délelőtt volt. Nash a cellájában volt, s csak bámulta a vele szemben lévő falat (mint ahogy szokta). A változatosságot az jelentette, ha tekintetét a kéken villódzó szigetelő mezőre szegezte. Kontaktust a többi elítélttel nem keresett, nem ismert senkit. Viszont Ő volt az, akit mindenki ismert. A feleséggyilkos flottatiszt, csak így emlegették egymás közt. A rabok egy része tartott tőle, mondván, hogy elméje annyira elborult, hogy egy másodperc alatt végezne velük. Egy részük teljesen közömbösnek érezte jelenlétét, és volt egy széleskörű réteg, aki nagyon is kíváncsi volt Richard Nash személyére. Csak két dolog volt a cellában, mely egy kis reményt adhatott az egykori taktikai tisztnek. Két könyv volt az, mely az ágy mellett volt a földön. Az egyik a biblia, a másik, pedig egy Stephen King regény volt (még az előző rab hagyta itt, aki az egyik barátjától kapta, hogy legyen mivel múlatni az időt), mely a Remény rabjai címet viselte.  De Nash nem foglalkozott velük. Csak ült némán, egyhelyben.

Másnap délután volt. Úgy látszik, az ember időérzéke megszűnik létezni, mikor egy holdra száműzik, és nem látja a napot. A rabok éppen a napi sétájukat tették az udvaron a kupola alatt. Az őrök töltött sugárfegyverrel járőröztek az udvar körül.

A börtönélet a XX. század közepe óta szinte semmit sem változott. Az egész intézményt a gang-ek uralták, akik alkohollal, tubákkal, börtönön belüli prostitúcióval foglalkoztak. Továbbá minden banda részesedett a fogadásokból, melyeket a Halál arénájában zajló küzdelmekre tettek. A Halál arénáját egy mexikói gyilkos, Louise Montana alapította, aki az egyik legnagyobb banda, a Testvériség feje volt megközelítően háromszáz évvel ezelőtt. Az aréna három küzdelmet különböztet meg egymástól. Az első a sárga, mely az ellentétek elsimításakor alkalmaznak. A második a kék, mely bosszúra nyújt lehetőséget. És legvégül a vörös, mely minden esetben az egyik fél halálával végződik. Ez a fajta harc az oda nem illők kirostálására használtak. Valamint mikor a bandavezért kihívják, vagy egy rivális bandavezér kihívja egy másik banda fejét a hatalomért. Az elmúlt emberöltőkben úgy öt ezer ember halt meg vagy szenvedett sérülést az Arénában. Legtöbbször nemi erőszakkal vádolt emberek, fajtalankodók, hamisítók, mackósok, bukott rendőrök és tisztek, valamint a „gyengébb” egyedek lelték halálukat az arénában.

Megszólalt az udvari jelző, mely figyelmeztette a rabokat, hogy térjenek vissza a cellájukba. Nash az egyik sarokban ült, mikor a piros fény villogni kezdett a kapu fölött. Jobb kezével megkapaszkodott egy közeli korlátban, s elindult az udvar bejárata felé. A látvány szörnyű volt. Mintha egy élő csontváz járkált volna a kigyúrt, két ajtós szekrény méretű elítéltek között. Ha lett volna szél a kupola alatt, már rég elfújta volna.

 

 

„Első látásra nem néztem ki sokat Andyből. Úgy festett, mint akit az első szél elfúj”

                                                                                                                             Red*

 

 

Az elítéltek libasorban haladtak cellájuk felé. A széles folyosó mindkét oldalán állig felfegyverzett őrök álltak. Fegyvereik maximális fokozaton működtek. Egy lövés is porrá változtatja az embert. A bányászok ehhez hasonló sugárzókat használnak az aszteroidák meglékeléséhez, hogy hozzáférjenek a kívánt nyersanyaghoz.

Az őrök csak álltak, mint valami szobor, s csak figyelték az előttük elhaladó elítélteket. Aki rájuk nézett azt gondolhatta, hogy nem is emberek, hanem csak jól konstruált androidok. Márpedig emberek voltak. Tekintetükből csak nagyon kevesen tudták kiolvasni érzelmeiket. Egyesek megvetéssel tekintettek a rabokra, mások már alig várták, hogy beléjük köthessenek valamilyen ürügy kapcsán. Mások szánalmat és sajnálatot éreztek a társadalom peremére sodródott egyedek iránt. Vajon hol botlottak meg? Elkerülhető lett volna? Igen? Nem?

Az erőtér aktiválódott. Nash már éppen leülni készült, mikor egy fekete csuhás, őszes hajú férfit látott elhaladni a cella előtt, aki egy könyvet tart maga előtt és olvas fel belőle. Ki lehet az? Egy mesemondó? Nem. Hamarosan két őr jelent meg Nash látóterében, akik egy rabot vittek magukkal. Látszólag a férfi, erős ellenállást tanúsított. Kapálózott, hadonászott, rúgott, csapkodott, de nem ért vele semmit. Az őrök több ütést mértek testének több pontjára. A férfi, térdre rogyott. Látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Arcát elöntötte a verejték, vagy talán könnyek voltak? Senki sem tudta. De arcáról sugárzott a halálfélelem.

Nash most már tisztán látott. A csuhás férfi egy pap volt, a foglyot meg nyilván kivégezni viszik. Különösnek találta, hiszen a szövetségben már régen eltörölték a halálbüntetést. Csak kósza mesék és legendák mesélnek azokról az időkről, mikor az emberek még szükségesnek vélték a „szemet szemért” elv alapján kiszabott ítéletet. Nash hirtelen elgondolkozott. Mit követett el? Mi lehetett akkora vétség, hogy halált érdemel? Tényleg ő követte el, vagy csak rákenték?

Néhány másodperc múlva a négy férfi eltűnt a látóteréből. Nash még hallotta a csuhás utolsó néhány szavát.

-Bánd meg bűneidet fiam, s elnyered a megbocsátást, s lelked megtisztulva… - utána már csak az hallatszott, hogy az ajtó egy hangos koppanással a padlóhoz ér.

Nash leült és tovább elmélkedett, mikor az ajtó újra kinyílt. Egy ember léptit hallotta, mely egyre közeledett hozzá. A vastag, katonai csizma egyre nagyobbakat koppant, majd egyszer csak a kopogás elhallgatott. Nash felnézett, s egy majdnem két méter magas, széles vállú, borostás arcú férfit látott maga előtt. Fejét egy fekete sisak takarta, így védve az őr testi épségét. Megemelte fekete kesztyűs kezét, s az ajtó mellett lévő kapcsolóval deaktiválta az erőteret.

-Látogatója van 4215.-ös – Nash felállt, s követte az őrt. Csak találgatni tudta, hogy ki lehet az, aki kíváncsi rá. Azt hitte, hogy egy barátja sem maradt. Nem sok okuk volt arra, hogy kitartsanak mellette a történtek után. A szíve hevesebben vert. Lehet, hogy az öreg Leonard az, s azért jött, hogy valamiféle bosszút álljon. Meg is érdemelné. Végül is megölte a lányát, tönkretette a családját és elvett két fiatal fiút az anyjuktól, akik előtt még ott állt az egész élet. DÜH! HARAG! Nem mentség. Gyilkolt, amire nincs bocsánat.

 

 

„Isten előbb ítél, mint gondolnád.”*

 

 

Az ajtó félrecsúszott. Nash és az őr belépett a szobába. A szoba átlagos kinézetű volt. 6 × 7 négyzetméter alapon, fehér falakkal. Benne két szék és egy asztal. Egyedül csak a falba épített megfigyelő rendszer különböztette egy raktártól.

Az őr elengedte Nasht, s kiment a szobából. Nash meglepetten állt egymagában. Nyilván jól őrzött szobáról van szó, ezért hagyta az őr magára. Néhány másodperccel később, Nash odalépett a másik ajtóhoz. Kezével megpróbálta megérinteni a szürke színű, kissé rozsdás ajtót. De nem sikerült. Egy centire lehetett a keze a felülettől mikor egy ezüstszínű erőtér felvillant. Mindenki meglepetten állt volna ott, de Nash nem. Ő tudta, hogy innen nincs kiút. Ellépett az ajtótól és az asztalhoz lépett.

Mikor Nash éppen leült volna az egyik székre, az ajtó melyet erőtér védett hirtelen kinyílt. Talán itt a lehetőség? Vagy csak szórakoznak velem? Ezek a kósza gondolatok öltöttek alakot elméjében, de csak néhány másodpercig, mivel észrevette, hogy az erőtér még mindig aktív. Nash tovább üldögélt, ám ekkor egy sötét ruhás alak jelent meg a sötét folyosón. Az alak egyre közelebb lépett, a csizmáját már megvilágította a szoba világossága. Sötét színű, fekete bőrcsizma volt, olyan, mint amilyet a katonák viselnek a harcmezőn. De a felülete nem volt olyan sima, a szára kissé bordázott volt. Az alak közelebb lépett. A csizma szárába, egy barna színű nadrág volt betűrve, mely egy fehér színű kabáttal folytatódott. – Talán egy admirális közeleg? – Nash felállt, megigazította narancssárga rabruháját, mintha még mindig tiszti egyenruhát viselne.  Várta, hogy előtűnjön végre a férfi arca, hogy láthassa, ki viseli eme magas rangra utaló egyenruhát. De a kabátujjak sokkal árulkodóbbak voltak, mint az emberi szem. A kabátujj üres volt, nem volt rajta egy arany csík sem. Hamarosan előtűnt a férfi arca is. Nash szeme egy pillanatra felcsillant, majd odalépett barátjához. De megállt. A férfi tekintete nem volt tele örömmel, se bánattal. Helyette inkább aggodalom és kérdések ezrei sorakoztak agytekervényeiben, melyek válaszra vártak.

-Szia Richard! – mondta az ismerős férfi, majd odalépett régi barátjához és jó szorosan megölelte.

-Örülök, hogy itt vagy Guido – mondta Nash, miközben karjai egyre szorosabbra záródtak. Nash szemeiből könnycseppek távoztak el, melyek végigfolytak az egész arcán.

-Én is – mondta Guido megnyugtató hangon. – Mi van veled? Minden rendben?

-Megvagyok – mondta semmitmondó hangon.

-Én sajna nem így tudom. Azt mondták, hogy lassan két hete csak ülsz és meditálsz. Az őrök szerint rémálmok gyötörnek.

-Most lebuktam – mondta kissé emelkedett hangon.

-Mi történt akkor?

-Nem is tudom. Megláttam őket a pajtában és… Nem tudom megfogalmazni. Forróság öntött el. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy bosszút álljak. De nem akartam megölni őket.

-Akkor nem ez látszott. Hidegvérű tett volt. Szemedben valamiféle tűz égett.

-Nem tudom mi volt. Abban a percben minden megszűnt létezni. Csak én voltam és ők. És a… FÁJDALOM… CSALÓDOTTSÁG… DÜH…

-És most mit érzel? – kérdezte kíváncsian Guido.

-SZÉGYENT. Megbánást. Fájdalmat.

-Sajnálom.

-Micsodát?

-Én tudtam, hogy Kathryn milyen beállítottságú.

-De… Honnan? – kérdezte meglepetten Nash.  

-Pár éve az egyik üdülőbolygón voltam. Éppen vakációztam, ha jól emlékszem, de ez most lényegtelen. Úgy három napja voltam a bolygón, mikor megláttam egy gyönyörű hosszú fekete hajú nőre lettem figyelmes, aki egy tűzpiros bikinit viselt. Tökéletesen formás teste volt. Szép kerek fenék, formás mell. De a legmegragadóbb a gyönyörű arca volt és az a gyönyörű, tengerzöld szeme. Gondoltam, hogy meghívom egy italra, hátha valami jó sül ki belőle. Iszogattunk, és közben beszélgettünk. Kiderült, hogy egy barátnőjével éppen ők is a vakációjukat töltik. Még aznap este elmentem velük bulizni. A mulatság végén a fekete hajú nő megkérdezte, hogy van-e kedvem egy „édes hármashoz”? Én mondtam, hogy igen. Ekkor még nem tudtam, hogy mint a ketten perditák*. De belementem.

-Ezt akartad elmondani? Legalább volt egy jó éjszakád, ezen nincs mit sajnálni.

-A lényeget még nem tudod. A nőt, akivel találkoztam a parton, Erosnak hívták, s a nő, aki vele volt… nem más volt, mint… Kathryn.

-Mi! – Nash majdnem leesett a székről, e szavak hallatán. Emlékei közt egy sok arc felvillant abban a percben. Admirálisok, boltosok, barátok és még páran. Az arcok között csak egy valami volt a közös, a különös mosoly a szájuk szélében. Olyanok voltak, mint mikor Guido először látta meg Kathryn képét az állomáson. – Ezt nem hiszem el! Miért nem szoltál?

-Kérlek, bocsáss meg! Azt hittem, hogy már abbahagyta a prostitúciót.

-Tudod mi a legrosszabb? Hogy most már értem miért helyeztek a Benjamin Franklin fedélzetére. Értem már, hogy értette Kathryn, mikor azt írta, a barátaimmal jól elszórakozik – Nasht majd szétvetette a DÜH. Szíve fájdalommal volt teli. Hirtelen nem tudta, hogy mi a rosszabb, hogy hirtelen felindulásból megölte a feleségét, vagy az, hogy Kathryn mindenkivel megcsalta, akivel lehetett.

 Miért tehette? A pénzért? Nem éltek rosszul. Nem szűkölködtek, mindig volt étel az asztalon és volt hol álomra hajtsák a fejüket. De akkor, vajon miért? Talán csak szerette a testi örömöket, mint Guido? Csak találgatni lehet.

-Bocsáss meg! – kérte Guido, majd sarkon fordult és kiment a szobából. Titkon reménykedett, hogy Nash utána kiált, hogy „megbocsátok”, de tudta, hogy ez nem olyan könnyű. Felelősnek érezte magát, hogy barátja idekerült. Ha szólt volna korábban… De ez már mindegy. Az idő kereke tovább pörög. Innen már nincs visszaút.

Az ajtó bezárult, s egy másik nyílott ki. Egy őr lépett be rajta, aki visszakísérte Nasht a cellájába.

 

II.

 

Az éjszakák lassan telnek az álmatlan lélek számára. Nash már nem először virrasztja át a sötét órákat. Amióta a börtönbe szállították, majdnem minden éjszakát ébren tölt. Az emberek többségének az alvás, menekülés egy olyan világba, ahol lelkünk megtalálja a megnyugvást, ha csak egy kis időre is. De Nash nem élvezhette az álom tengerének békés hullámait. Számára e tenger mindig viharba burkolózott. Sötét felhők és villámok keltettek riadalmat, félelmet és nyugtalanságot. A szél mindig Kathryn hangján szólalt meg. A felhőkből, mintha Leonard nézett volna le rá és szórt rá villámokat, hogy így okozzon fájdalmat egy megtört embernek, aki elvette tőle az egyetlen leányát.

 

 

„Had aludjon. Mert álmunkban, olyan világban járunk, mely csak a miénk.”

                                                                                                     Dumbledore professzor

 

 

Hajnalodott, mikor Nash végre álomra hajtotta a fejét. Egy erdőben találta magát. Első látásra egy őserdőnek tűnt, annyira sűrű volta a növényzet. A keskeny ösvényeket benőtte a moha. A fény nem szűrődött át a fák sűrű ágai között. Az erdő hangjai rémisztően visszhangoztak a fák törzseiről, s a bokrok ágairól. Bárki más, futott volna, ahogy csak tudott.  De Nash nem! Számára ez a hely nem volt se, idegen se rémisztő. Otthon volt. Ebben az erdőben játszott éveken keresztül. Bár az emlékek vele együtt öregedtek, mégis úgy érezte, bekötött szemmel is végigmenne az erdőn. Léptei lassúak voltak. Ahogy előre haladt, mozdulatai bizonytalanabbak lettek. Az erdő sötétebb lett. A hangok hangosabbak és ijesztőbbek lettek. Pár perc múlva Nash egy tisztásra ért, melyet magas természet alkotta falak vettek körül. A tisztás közepén egy szobor állt, mely Kathrynt ábrázolta, menyasszonyi ruhában, egy csokorral a kezében. Arcán mosoly ült, szemeiből látszott, hogy ez élete legboldogabb napja.  Nash dermedten állt a szoborral szemben, melyet csak egy vékony fénysugár világított meg (talán a hold lehetett). Pupillái kitágultak, tagjai kissé remegni kezdtek. Szíve pillanatról pillanatra hevesebben dobogott, miközben a szobrot bámulta, mely egyenesen Nash szemében nézett. De a fény kialudt. A szobor szeme könnyezni kezdett, szája lefelé konyult. Arcáról a bánat és szomorúság sugárzott. A szobor kinyitotta a száját és Nashez szólt. Ajkain először csak egy kérdéssel fordultak Nashez: miért tetted? Nash csak állt dermedten. Hosszú percekig néma csend honolt, majd a szobor újra megszólalt, de most csak egy szót mondott: gyilkos! Nash ijedtében megfordult és futni kezdett. Futott és futott, ahogy a lába bírta, de akárhogyan is próbálkozott elfutni nem tudott. A szobor követte őt bárhová is ment, és csak egy szót ismételgetett: gyilkos!

-Ne. Ne! – Nash riadtan ébredt. Számára ez már olyan volt, mint egy dohányosnak a reggeli cigi a kávé mellé, bár nem tudta megszokni. Felkelt, s a cellájában lévő csaphoz ment. A víz zavartalan, széles sugárban folyt a kopott csapból. Nash kezét a víz alá tette, majd miután az megtelt vízzel, lemosta arcáról az izzadtságot. Keze erős mozdulatokkal dörzsölte bőrére a vizet. Nash ellépett a csaptól. A víz magától elállt. Arcát az egyik pólójába törölte, melyet a földre dobott (nem ártana ledobni a szennyesbe). Nash az ágyára ült, s csak bámult maga elé. Lassan kezdett magához térni. Fülét egy hang ütötte meg. Olyan volt, mint egy katonai csizma koppanása a száraz padlón. – Itt az idő. –gondolta magában. Az erőtér megszűnt, s egy hang hallatszott a rabok által lakott csarnokban.

-Rabok! Felállni, s létszámellenőrzésre felsorakozni – mondta a hang, melyet Nash már nagyon is jól ismert. Craig Brown őrmester volt, az őrség parancsnoka.

A rabok felsorakoztak. Nash végigpillantotta a mellette felsorakozott elítélteken. Volt köztük alacsony, magas, kövér, vékony, fekete, fehér, szakállas és még sok más különböző alak.

Nash cellája az első szint utolsó cellája volt. A folyosó csak annyira volt széles, hogy még egy őr elférjen a rabok mellett. A négyszintes börtöncsarnok, szintjei megteltek, szürke egyenruhát viselő őrökkel, kiknek oldalán egy kábító sugárfegyver díszelgett. Minden őr kezében egy 84×47×23 mm-es eszközt tartott. Egy 29×35 mm-es képernyője volt, a készülék tetején egy vörös színű letapogató sáv volt, mellyel a rabok kabátjának a kódját lehetett leolvasni.

A vizsgálat úgy öt perce tartott, mikor az őrök megkezdték a jelentéstételüket.

-Keleti folyosó, első emelet, baloldal, rendben – mondta az egyik őr.

-Keleti folyosó, első emelet jobboldal, rendben – mondta egy másik őr, majd a többi őr is jelentést tett.

Minden rab a helyén volt. Brown nem lepődött meg, sőt mindig biztos volt abban, hogy a rabok ugyanúgy ott lesznek, mint előző este. Végül is innen nincs hová menni. A kupolán kívül nem volt más, csak a jéghideg űr.

-Mindenki, jobbra arc! Lépés indulj! – a rabok elindultak a lépcső felé, majd ki a csarnokból, egyenesen a kantin irányába.

A kantin a börtön északi szárnyában volt. Egy hatalmas terem volt, benne régi asztalokkal és padokkal. Az ételkiadók a bejárattal szemben voltak. A kiadó automaták hosszú sorban voltak elhelyezve, mindegyiken három gomba volt. Minden gomb mást osztott. Az egyik kenyeret és vizet (vasárnapi böjt), egy adag sült húsféle, valami pépes maszlaggal (a rabok arra tippelnek, hogy még az sem tudja mi ez, aki beprogramozta ezt a masinát) a harmadikban meg simán valami moslék. Azt mondják, tele van aminosavakkal, fehérjékkel, vitaminokkal és ásványi anyagokkal, ami a szervezetnek kell.

Nash odalépett az egyik automatához és megnyomta az egyik gombot. A gép villogott és különös hangokat adott ki. Fél perc múlva az automata ajtaja kinyílt, s megjelent egy tálca, rajta valami különös külsejű tápanyaggal. – Bajnokok reggelije – gondolta, majd felemelte a tálcát, s elindult az asztalok irányába.

Léptei lassúak és határozatlanok voltak. Tekintete egy hely után kutatott, de nem sok sikerrel. Bal oldali sor három asztalát a Spártaiak birtokolták. Harminc nagydarab férfi ült az asztalnál. Mindegyiküknek a haja le volt borotválva, arcukat formára vágott szakáll tarkította. Néhányuk karja tele volt tetoválásokkal, de akadtak, akinek egy árva bőrfestmény sem, ékeskedett egyik testrészén sem (nyilván ők voltak az úgymond közlegények a bandában, s a tetoválások jelentették a befolyást a csoportban).

A középső oszlopot a Kompánia foglalta el. Ez a társaság egy nagyon szigorú hierarchiát követ. A vezetőjüket, Ashert saját testőrség védte, kiknek eredetét szörnyű homály fedte. Hidegvérű gyilkosok közül válogatták ki őket. Mindegyikőjük harcolt az Arénában és minden ellenfelével végzett, aki csak szembe került vele. Egy közös volt a testőrséget alkotó négy férfiban (azon kívül, hogy ha az ember rájuk nézett, találgathatott, hogy hány csontját törik össze), mind a négyüket egy ember kényszeríttette térdre és ez Asher volt. Asher múltja a rabok körében közismert volt, de csak a régi elítéltek tudták, hogy valójában, hogy alakult meg a Kompánia és hogy jutott Asher a vezetői székbe.

Úgy kilenc évvel ezelőtt, mikor még csak két banda uralkodott a börtönben, egy húszas évei elején járó férfit terrorizmus vádjával elítéltek. Még mielőtt a férfit bebörtönözték, egy kis bolygón lakott, közel a határhoz. Azokban az időkben több kisebb kalózbanda fosztogatta a határ menti területeket, állomásokat, hajókat, kolóniákat. Egyik alkalommal egy nagyobb kalózhorda megszállta a bolygót és betört abba a faluba, ahol Asher és a szülei éltek. Kifosztották a házakat, a fiatal férfiakat megkínozták, vagy megölték, a fiatal nőket megerőszakolták és elhurcolták, az idősebbeket megölték. Legalább kétszáz ember halt meg aznap. Ahogy Asher néhány életben maradt telepessel végigtekintett a romokkal és holtakkal tarkított tájon, csak az járt a fejében, hogy a hadvezetés miért nem tesz valamit, a birodalom vezetését nem érdeklik a határ menti kolóniák, mondván, hogy túl messze vannak a közigazgatás központjától és a fő kereskedelmi útvonalaktól. Asher az életben maradt telepesekből egy csapatot kovácsolva, bosszút esküdött. Mind a kalózokon, mind a Birodalomnak, mert hagyták, hogy egy teljes falu elpusztuljon. A bolygón maradt hajókkal elindultak, hogy felkutassák a támadókat. Pár hét alatt megtalálták a kalózok bolygólyát, melyet teljesen meg is semmisítettek. A kalózok teljesen elpusztultak. Nem maradt más utánuk, csak a romos kolónia, pár hajó a hangárakban, és halottak tucatjai a földön. – Költői igazságszolgáltatás. – gondolta Asher. Elfoglalták a kalózok hajóit és elindultak a birodalmi központ felé. Útközben több kisebb kolóniát is megtámadtak, de a flotta akkori legmodernebb hajója az Ionian Bridge egy kisebb flottával hamar elfogta őket. Ashert elítélték és az S9-re küldték. A Testvériség jól tudta, hogy miért került oda és érdemesnek találta arra, hogy közéjük álljon. Az arénába dobták, hogy kiálljon még egy próbát, hogy képes-e legyőzni a Testvériség legerősebb emberét. Hosszú küzdelem volt, olyan, mint amilyeneket a gladiátorok vívtak a Római arénákban. Test a test ellen. Asher csontjai megrepedtek, de az ellenfele is szerzett jó néhány sebesülést. A harcban végül is Asher diadalmaskodott. A Testvériség ranglétráján egyre gyorsabban haladt felfelé. Két év alatt a Testvériség tanácsának a tagja lett. Egy érvre rá, egy törés keletkezett a Testvériségben. Egy kósza szóbeszéddel indult és egy gyilkosságban tetőzött. Asher maga mellé állította a bandatagok felét, mondván, hogy ő jobban vezetné a bandát. Egyfajta véres polgárháború tört ki a bandán belül. Sokan meghaltak. Csak egy maroknyi ember maradt meg, akik a banda vezérével együtt feladták a harcot. Asher még a „háború” kitörése előtt alapította meg a jelenlegi gang-et, a Kompániát.

A kantin jobb oldalán a Testvériség képviseltette magát (az után, hogy Asher befejezte a harcot, a Testvériség folyamatosan erősödött. Az elmúlt négy évben már erősebb volt, mint hajdanán, így az erőviszonyok kiegyenlítődtek).

Nash kiszúrt egy asztalt, ahol senki sem ült. A középső sor legtávolabbi asztala volt. Az asztal fölött egy átjáró híd volt, ahol az őrök járkáltak, csőre töltött fegyverekkel.

Nash elindult az asztal felé. Tekintetét a padlóra szegezte, nehogy valamilyen okot adjon arra, hogy belekössenek. Tálcáját szorosan fogta, nehogy gyengébbnek tűnjön, mint amilyen. Tudta, hogy most egy ütés is komoly sérüléseket okozhat neki. Az akadémiai kiképzésen öt emberrel szemben is tudott győzedelmeskedni.

 

 

Akkor, mikor még az ég tiszta volt…

 

 

Nash megfogta a kanalát, s belemerítette a tányérjába. Főzelék volt, vagy valami hasonló. Talán kelkáposzta. Nash kiemelte a kanalát a tányérjából, de az étel könnyedén lefolyt róla. Mint ha színezett víz lett volna, nem főzelék. Először finnyásan beleejtette a kanalat a tányérjába. – Nem, megeszed, mert nincs más. – Felvette a kanalat és folytatta az evést.

Már éppen szájába vette volna a kanalat, mikor egy árnyék vetült az asztalra. Magas és széles volt, biztos képes lett volna eltakarni a napot is, ha lett volna. Nash felnézett. Egy hatalmas, két méter magas, nagydarab, kopasz férfi állt az asztal mellett. A férfi arcának bal oldalát tetoválások borították. Szemeiből a könyörtelenség és az agresszió sugárzott. Mind két vállára egy pajzsdísz volt tetoválva, benne egy óriási egyes díszelgett. Nash sejtette, hogy ki a feléje közeledő vészjósló alak. Ő volt a Kompánia testőrségének első embere.

-Mit képzelsz, hogy ide ülhetsz te gané? – kérdezte a férfi.

-Nem ült itt senki – válaszolta Nash.

-Ez a mi helyünk és senki sem jöhet ide büntetlenül – mondta a férfi és megfogta a tálcát, és Nash fejére borította. Majd megemelte Nasht, s a falhoz vágta. Nash ott feküd, mozdulatlanul. A kezében lévő csontok egy része el is tört a becsapódás következtében. Szájából akkor kezdett csordogálni a vér, mikor a férfi odalépett és egy jó nagyot rúgott Nash hasába. Nash kiáltásai egyre hangosabbak lettek, minél többször rúgott a férfi a testébe – Így jár az, aki megsérti a területünket – Pont ugyanezt mondták a Gwon lovagok is, mikor a Rockridge először találkozott velük, hét évvel ezelőtt – gondolta Nash abban a percben, hogy elterelje figyelmét az egyre erősödő fájdalomról.

A férfi abbahagyta a rugdosást. Nash teste tele volt kék és zöld foltokkal. A férfi megragadta Nash kabátjának a gallérját, s felemelte a magasba.

-Ezt a részét szoktam csak igazán élvezni – a férfi ökölbe szorított a kezét, s már épp be akart húzni Nashnek, mikor egy sugárnyaláb csapódott a földbe, tőlük kb. harminc centiméterre.

-Abbahagyni! –kiáltotta az egyik őr a fölöttük húzódó hídról. – Tegye le! Azonnal!

-Igenis – a férfi elengedte Nash gallérját, aki mint egy krumpliszsák, úgy zuhant a földre.

-Maradjon ott, ahol van! – mondta az őr, majd a mellette álló két férfihoz fordult. – Ha megmozdul, lőjétek le.

-Igenis uram.

-Greenburg hadnagy a vezérlőnek! – mondta a férfi a kommunikátorába, mely addig a percig az övén fityegett. – Két őrt kérnék a kantinba a 746503000 rab őrizetbe vételére.

-Máris ott vannak – mondta a hang a kommunikátor túloldalán.

Nem telt el egy perc, az őrök a kantinban teremtek, s őrizetbe vették a Kompánia első testőrét. Hamarosan Greenburg hadnagy is megérkezett.

-Már megint nem tud nyugton maradni? – kérdezte emelkedett hangon Greenburg.

-Ez a mocsok a helyükre ült!

-Nem érdekel! – kiáltotta Greenburg. – Ezért egy hónap magánzárkát* kap. – Vigyék a kilövőhöz!

-Igenis hadnagy – az őrök megragadták a náluk egy fejjel magasabb férfit és kikísérték a kantinból.

-Ezt még megbánod Greenburg!

-Legyen két hónap.

-Igenis uram – az őrök elvitték a férfit.   

Greenburg a földön fekvő Nashre nézett, aki összekuporodva feküdt. Reszketett a félelemtől, hogy megint belerúgnak egyet.

Greenburg újra a kommunikátoráért nyúlt.

-Greenburg a betegszobának! Küldjenek egy orvosi egységet a kantinba. Sürgős!

-Máris indulunk hadnagy.

Greenburg leguggolt, s kezét a reszkető Nashre helyezte. A férfi akkor meglepetten figyelte a reszkető elítéltet. Greenburg jól ismerte Nash történetét. A férfi, aki parancsnokként szolgált, majd az esküvőjén megölte menyasszonyát és még két fiatalembert. Szép karrier állt előtte, de egyszer elvesztette az önuralmát, s minden egy villanás alatt szertefoszlott.

-Tarts ki! Úton a segítség.

Ahogy Greenburg kimondta a Nash számára megnyugtató szavakat, az ajtón egy betegszállító gurult be, melyet két ápoló tolt, egy orvos kíséretében. Az orvos odaérvén elővette a diagnosztizáló berendezését, s vizsgálni kezdte a már kevésbé reszkető Nasht.

-Súlyos külső és belső sérüléseket szenvedett. A karcsontok eltörtek. A gerince is súlyosan megsérült. A zúzódásai is súlyosak. Gyorsan a betegszobára vele.

Az ápolók óvatosan felemelték Nasht, majd elindultak vele a betegszobára. Az orvos még ott maradt, s Greenburg felé fordult.

-Mi történt itt hadnagy?

-A Kompánia kiszemelte legújabb célpontját.

 

III.

 

Nash kinyitotta a szemét. A vakító fény, mint egy erős ütés, úgy érte arcát. Szemhéja lecsukódott, s nem is nagyon akart újra kinyílni. Pár perc múlva Nash újra próbálkozott. A fény ekkorra már közel sem volt oly vakító, mint korábban.

A szoba teljesen ismeretlen volt Nash számára. Monitorok és érzékelők mindenhol. Panelek, melyek színesen villognak, egy csomó ágy, melyek üresen állnak. A plafonról nagy teljesítményű fényszórók lógtak lefelé, melynek fényét a fehér falak még inkább felerősítették.

Nash az ágya mellett lévő monitorra pillantott. Minden ágy mellett volt egy, csak az összes ki volt kapcsolva. Kivéve Nash monitorát, mely abban a percben is mutatta az életjeleit. De Nash számára csak színes vonalak és pöttyök voltak egy fekete, kék keretekkel tarkított monitoron. – Ha valami baj lenne, biztos sípolna valami – gondolta magában.

Az ajtó félrecsusszant, s egy copfos hajú nő lépett be a szobába. Fehér köpenyt viselt az azonos színű egyenruha a felett. Köpenyének bal oldalán, a szíve felett, egy aranyszínű tábla díszelgett. Kezében egy nagyobb darab, szürke színű, lapos tárgyat tartott.

A nő lassú léptekkel Nash ágya felé közeledett. A táblán lévő felirat ekkor már tisztán kivehető volt: Dr. Victoria Taylor.

Victoria Taylor már hosszú évek óta dolgozott az S9-en. Frissen diplomázott orvosként (szakterülete a génkutatás és a különleges kórok, betegségek) először egy kolonizációs küldetésen vett részt. Az egészségügyi létesítmény először csak pár gyorsan felállítható vázas épületből állt, de a telep hamar felépült. Röpke három év alatt virágzó bolygó lett belőle. Miután visszatért a Solusanra, egy kutatási projektbe kezdett. Megpróbálta kikísérletezni a ritka genetikai betegségek ellenszerét. De súlyos kudarcot vallott. Egy kísérleti gyógyszert tesztelt az embereken, mikor egyikük génállománya rohamos bomlásnak indult. Az ember pár óra leforgása alatt porrá lett a kórházi bioágyon. Az Egészségügyi Minisztérium kivizsgálta a helyzetet és megállapította, hogy baleset volt, ugyanakkor Dr. Taylor nem volt elég körültekintő a kutatásai során. A vizsgálat után Dr. Taylort megfosztották kutatási engedélyétől, s a legmagasabb poszt, melyet betölthet az intézmények egészségügyi vezetője.  Először az Intrepid nevű hajón szolgált, mint orvosi főtiszt, majd egy év után került az S9-re. Az elmúlt öt év alatt sok mindennel kezelte az intézmény lakóit: késelés, plazmaégés, törött csontok (a legtöbbször kisebb bandaháborúk túlélői kerültek a keze közé, majd onnan magánzárkába, vagy más helyekre.

Dr. Taylor maga felé fordította, az ágy melletti monitort. A képernyő tele volt különböző ablakokkal, melyek mind más és máseredményeket mutattak. Egyik ablakban görbék, meg grafikonok voltak, melyek nem szakértő szemeknek semmit sem jelentettek.

Dr. Taylor megnyomott egy gombot a képernyőn. Az addigi kijelzések és ábrák eltűntek, majd egy teljesen új jelent meg a monitoron. Az emberi test kereszt metszete volt, mely minden szervet, csontot, izmot, sőt még az idegeket is mutatta. Taylor átkapcsolt egy másik funkcióra, mely csak a csontok állapotát tükrözte abban a percben.

-Hm…

-Ennyire komoly doktor?

-Az egyik bordája túlságosan eldeformálódott a becsapódáskor. Reméltem, hogy a csontregenerátor helyreállítja a károsodást, de úgy néz ki nem voltunk elég figyelmesek.

-Azt hittem, hogy ilyen műhibák már nem fordulnak elő.

-Bár az orvostudomány jelen állása szerint képesek vagyunk szerveket bioimplantátumokkal és mesterséges eszközökkel előállítani, ki tudjuk tolni az emberi életkort az átlagos kétszeresére, de sajnos a csontregenerátorral még mindig akadnak kisebb hibák.

-Mennyi az esély?

-Nagyon alacsony, de ne aggódjon, egy rutin beavatkozás és jobb lesz, mint új korában.

-Remélem, most a mikro szál elvarrót felejti bennem – Nash hangja egyre komorabb lett.

-Mintha kicsit morcosabb lenne ma reggel.

-Persze, hogy az vagyok. Maga szerint, milyennek kellene lennem?! – Nash kezével egy közepeset csapott az ágya mellett lévő monitorra, de ez elég volt, hogy a műszer meghibásodjon. – Egész életemben a dühömet próbáltam kordában tartani. Egyszer elveszítem a fejem és megölök három embert. Megfosztanak mindentől, ami számít és száműznek a galaxis másik végére. Én próbálom ezt méltósággal, megbánással viselni, erre az egyik mocsok még belém is köt, mert leültem egy üres asztalhoz!! – Nash hangját egyre jobban visszaverték a szoba falai. – Továbbá, még kiderül, hogy a feleségemet mindenki, akinek kedve volt meghúzta!!! Ön szerint milyen legyek doktor?

Dr. Taylor egy pillanatra látott valamit, amit addig senki. Nash szemében egyszerre vívott harcot a jó és a gonosz. Tekintetéből kérdések százait lehetett kiolvasni. S a kérdések mögött, nem volt más, csak fájdalom és megbánás. Könyörgés azért, hogy jóvátegye a bűnét, de tudta, erre semmi lehetősége nincs.

De egyik percről a másikra, tekintetében felütötte fejét a gonosz. Majdnem olyan volt, mint mikor megölte az egyik srácot a pajtában, de közel sem volt oly erős. Látszott rajta, hogy próbálja kordában tartani éne sötétebb oldalát. De vajon meddig?

 

 

Sötét felhők gyülekeznek keleten. Vihar közeleg…

 

 
 

IV.

 

Fájdalom! Még mindig sajgott a nyaka és a háta, még így három nap elteltével is. Talán becsípődött egy nyaki ideg, vagy talán nagyobb ütést mértek a fejére, mint gondolta. Mozgása kissé szabálytalan volt. Fejét jobbra hajtotta, de még így sem volt jó. Ha leengedte a karját az volt a baj, ha felemelte, akkor az. Percenként szorította össze a fogát, melynek következtében egy apró szisszenés hallatszott. De a legrosszabb nem ez, hanem az éjszaka. A rémálmok közepette fellépő fizikai fájdalom elviselhetetlen. Három éjjelen át, visszhangzott a börtönblokk Nash kiáltásától. A rémálmok meg nem szűnő áradata közepette a test mozgásának fájdalma elviselhetetlen. Mintha egy megkínzott ember könyörögne kegyelemért élete utolsó lélegzetvétele közt. A percek csak múltak, de a hajnal mégis egyre távolabbnak tűnt.

Nash az udvaron sétált. Fegyenc társai nagyon széles ívben elkerülték. Tudták, hogy ha a Kompánia kiszemelt valakit, az felért a „tiltott gyümölcs” fogalmával. Ilyenkor két lehetőség jöhetett számításba: vagy ígéretes harcost látnak benne, vagy csak bántja a szemüket, és meg akarják ölni. Gyakran az utóbbi történt. A Kompánia alaposan megválogatja a tagjait. Egy dezertált bandatagot sosem vesznek be maguk közé, mondván, elárulta az előző bandát, el fogja árulni ezt is, így ezek az emberek nem nagyon vesznek levegőt öt perccel később.

Nash leült az egyik korlátra (ahogy azt általában szokta). De a szokásoktól eltérően, most tekintetét nem a földre, hanem rabtársaira szegezte. Érezte, nincs egyedül. A Kompánia hűvös tekintetét ott érezte testének egész felületén.  Bármelyik percben lecsaphat egy hatalmas kéz a magasból – gondolta, sőt már alig várta, hogy túl legyen rajta. Számára a halál megváltást jelentett volna, de érezte, még nem jött el az idő.

Hirtelen tekintete jobbra szegeződött. Valami megmozdult. De mi? – kérdezte magától szüntelen. Szívverése kissé felgyorsult, de közel sem annyira, mint régen. Lába mozdulatlan maradt, pedig pár hete még az esküvő szó hallatán is remegni kezdett.

Hirtelen egy alak tűnt elő a rabok tömegéből. Legalább két méter magas lehetett. Arca frissen borotvált, haját hátrafésülve hordta. Arca teljesen rezdületlen és érzelemmentes volt. Narancssárga rabruháját megigazítva, kellő alázattal viselte. Mintha fehér kapitányi díszegyenruhát hordana, nem az S9 lakóinak szabványos viseletét.

 

 

Eljött az idő!

 

 

A férfi leült egy közeli korlátra. Nash egy furcsa hangra lett figyelmes, mely a férfi irányából jött. Először azt hitte, hogy valami kezdetleges fegyvert csattogtat, de a hangja nem hasonlított, sem fém, sem fa, sem pedig egyéb más kemény anyaghoz. Nash diszkréten az idegen felé fordult. A férfi keze összekulcsolva volt az ölében, egyedül csak a szája mozgott. Valami fekete színű dolgot rágott. Olyan volt, mint a gumi, amit régen a baseball játékosok rágtak a meccsek közben. Talán a férfi ennek a mára már elfelejtett sportnak az utolsó játékosa, vagy esetleg a felmenői között volt baseball játékos? Nem tudni.

Nash visszafordult, s tovább bámulta a rabok tömegét. Úgy tűnt neki, mintha ez a harminc nap sosem akarna véget érni. Aztán feleszmélt és rájött, hogy akár véget ér, akár nem, neki nem lesz jobb SOHA. A véget nem érő napok, fogja maradt, melynek börtönében saját démonjai a cellatársai.

-Jobban vagy? – kérdezte a férfi, majd kiköpte a gumit.

-Igen – mondta Nash kissé meglepetten. – Ki vagy te?

-Mondjuk úgy, hogy jelen pillanatban a hírvivő szerepét töltöm be. A Testvériség küldött.

-Miért?

-Hallottuk, hogy mi történt a kantinban. Drem Gul segíteni szeretne neked, hogy meg tudd védeni magad.

-Ki az a Drem Gul? *

-Ő a Testvériség feje. Hallotta, hogy mi történt és azt is tudja, miért kerültél ide. Szörnyű dolog, ami veled történt.

-Ebben egyet értünk.

-Az ajánlata, hogy segít neked újra formába lendülni, s egyúttal helyet kínál neked a Testvériség soraiban.

-Ez megtisztelő. De már csak két hetet vagyok itt és elszállítanak egy másik helyre. Így nem léphetek be.

-Értem. Drem Gul kissé csalódott lesz. Ha meggondolnád magad, csak gyere a legfelső szint középső cellájába.

-Rendben.

-És az edzőtermet délután négy és hat között használd, akkor a mi embereink vannak ott. Nem eshet bántódásod.

-Köszönöm – a férfi belenyúlt a zsebébe, elővett egy másik gumit, majd ismét rágni kezdte. Ez után felállt és elindult a tömeg felé. 

Úgy ötlépésnyire járhatott, mikor Nash utána szólt.

-Miért?

-Mit miért?

-Miért akar Drem Gul segíteni nekem?

-Drem Gul sosem indokolja meg, mit miért tesz. Csak megteszi – a következő pillanatban a férfi beleveszett a tömegbe. Olyan volt, mint egy kísértet, aki ki-be járkál a falak között. Senki sem vett róla tudomást. Hangtalanul jött és úgy is távozott. Mintha ott sem lett volna.

Nash fejében az elmúlt percek mondatai kavarogtak. Vajon miért pont most? Nash felnézett, a csillagok közt kereste a válaszokat. Bár a reflektorok erős fénye elhomályosította a látképet, Nash szemszögéből tökéletesen látható volt minden. Ha pont jókor volt jó helyen még látott pár hajót, ahogy aktiválják a térhajtóművet és eltűnnek a semmiben. Mint egy gombostű a szénakazalban.

-Minden elítélt jelentkezzen az őröknél és haladéktalanul térjen vissza a cellájába – mondta egy gépies hang a hangosbemondóból.

Nash felállt és elindult a többi elítélt után. De valami megváltozott. Nash a lába elé pillantott, talán kilyukadt a cipője, vagy valami olyanba lépett, ami nem odavaló? Úgy érezte, hogy valami puhára lépett, mintha nem betonon, hanem a füvön, vagy gyeptéglán járt volna akkor. Pedig lába alatt, ugyanaz a koszos talapzat volt, mint ami eddig is. Nem tudta, hogy honnan jött az érzés. Talán emlékek a gyerekkorából, mikor az apjával hegyet mászott a Solusan déli részén lévő dzsungelekkel borított területen. Esetleg a Kathrynnel tett séták, még a Rockridge arborétumában három évvel ezelőtt. Nem tudni, de akkor kellemes érzés töltötte el a szívét, bárhonnan is jött ez az érzés. Eszébe juttatta milyen volt régen.

 

 

Mikor az ég még tiszta volt!

 

 

Az elítéltek visszatértek a celláikba. Nash az ágyon ült, de arcán most egy különös ábrázat ült, melyet nem látni minden nap az S9 falai között. Mosolygott. Ha bárki más látta volna, azt hiszi megőrült, vagy már rég beverték volna az orrát. De biztonságban volt. Nem fenyegette semmi… Egyenlőre.

A hangszórók ismét aktiválódtak.

-Minden elítéltet, akit két hét múlva tovább szállítottak volna, tájékoztatunk, hogy a hajó egy hónap késéssel érkezik. Addig is tovább élvezhetik vendégszeretetünket az S9-en – mondta hang, kissé nevetve.

Nash arcáról azonnal eltűnt a mosoly, mihelyst a hang elhallgatott. Újra letört volt és visszatért minden rossz, ami eddig gyötörte. S ekkor feleszmélt, s testét ismét félelem járta át. Közeleg az éjszaka.



* Ez az idézet William Shakespeare Hamlet c. drámájából való.

* Red a Remény rabjai című regény egyik főszereplője. A regényben szereplő börtön „beszerzője”.

* Stephen King – A remény rabjai

* Az örömlány megfelelője.

*Az S9 magánzárkája prototípus volt. A terv szerint a rabot egy kabinba helyezik, melyet aztán orbitális pályára állítanak a hold körül, majd a büntetés letelte után visszaszállítják a felszínre.  

* Drem Gul az egyike volt azoknak az elítélteknek, akik túlélték a bandaháborúkat. A magcsappant létszámú banda sorsa egyre kilátástalanabb lett. De Drem Gul egy nap javaslatot tett, melyet a megmaradt tanács meg is szavazott. Drem Gul lett a Testvériség vezetője. A rá következő évben több kisebb csapást mért a Kompániára. Több esetben, az arénában zajlott a harc, de volt, hogy beszorították a férfit a cellába, és ott végeztek vele. Nagy ritkán az udvaron dőlt el, hogy ki az erősebb fél. Drem Gul hatalmas harcos volt a Testvériség szemében és mind a mai napig jelképezi az újjászületést a bandában.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.